2017. március 15., szerda

Tündérmesék és rideg valóság

Néha megkérdezik tőlem, miért nem írok olyan történetet, melynek szereplői békében élnek és ahol a cselekmény is nyugodt mederben folyik. Ezen nem egyszer én is elgondolkodom, és mióta tényleg komolyan veszem az írást, egyre többet foglalkoztatott ez a kérdés.
Alapvetően úgy gondolom (már ha nagyon leegyszerűsítem a dolgot),  hogy a történetmesélésnek két nagy csoportja van, melyek persze feloszthatóak, és sokszor keresztezik egymást, mégis talán így a legegyszerűbb szemléltetni a mondanivalómat.

Az első csoport a Tündérmesék. És itt elsősorban nem csak a népmesékre, fantasykra és hasonlókra gondolok, hanem minden történetre, mely arra szolgál, kiszakítson bennünket a hétköznapi gondokból, a rideg valóságból. Ezen történetek szereplői sokszor nagy utat tesznek meg és félelmetes kalandokban van részük, vagy épp olyan problémákkal küzdenek, mint mi. Történetük mindig tanulságos, de nem zúdít ránk nyomasztó érzéseket. Hősei végül átlendülnek a nehézségeken, és a bölcs tanulságok mellett mindig ott lappang a legfontosabb mondanivaló, hogy az élet igenis szép. 

Az ide tartozó könyvek és filmek sokszor segítenek át bennünk egy-egy nehéz időszakon. Reményt öntenek belénk, hogy van értelme a sok küzdelemnek és nehézségnek. Ki ne hinne jobban a szerelemben, miután elolvasta Jane Austen bármely regényét? Vagy ki ne hinne abban, hogy bármily kis pontja ennek a világnak, képes nagy tettekre, ha elolvasta a Gyűrűk urát? Vagy épp mennyire kezdjük felfedezni az élet szépségét, ha Anne Shirley kalandjait olvassuk Montgomery tollából? Ezek a történetek ott vannak velünk egy életen át. Mindannyiunknak más. Szükségünk van rájuk, mert néha ki kell lépnünk ebből a valóságból, és részt vennünk egy olyan kalandban, ahol biztosan a jó nyer, átélnünk egy szerelmet, melynek boldog lesz a vége, vagy csak erőt merítenünk egy kedves főhős rendíthetetlen idealizmusából.

Vannak azonban olyan történetek, melyek épp ellenkező célt szolgálnak, mégpedig azt, hogy szembesítsenek bennünket mind a saját, mind a világ hibáival, kegyetlenségeivel. Ezek is fontos tanulságokkal szolgálnak, miközben tükröt tartanak elénk, hogy meglássuk saját gyarlóságainkat is. A XIX. századi realizmus a legjobb példa erre. Standhal Vörös és feketéje például korántsem tündérmese, hanem egy nagyravágyó képmutató ifjú csúfos és tragikus bukásának története. Zola Nanája a maga naturalizmusával mutatja be világunk egy sötét oldalát. De sorolhatnánk még nagy regényeket, olyanokat, mint a Nyomorultak, vagy akár Balzac művei. 
A realizmus kora persze idővel leáldozott, legalábbis háttérbe szorult. A XX. század viharos eseményei, a szörnyű világégések után az emberek ismét a mesék világába és a szimbolizmusba menekültek. Nézzük csak meg az avantgárd alkotásokat vagy épp gondoljunk csak bele, mikor kezdte fénykorát élni a fantasy és a sci-fi műfaj... 
A realizmus, sőt a Zola óta elterjedt naturalizmus azonban mindig ott bujkált, hogy emlékeztesse az embereket a kegyetlen világra. Ha csak a világháborúk idejénél maradunk máris olyan műveket találunk, mint Remarquez Nyugaton a helyzet változatlan című könyve vagy Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye, de még Fitzgerald Nagy Gatsby-je is ide tartozik. Első kettő a háborúról mesél fájdalmas őszinteséggel, míg Gatsby története egy cukormázas, képmutató világ hazug és kegyetlen arcát mutatja be. (Ezekről a könyvekről írok majd részletesen is, szóval most nem elemezném őket.)
A cél tehát, hogy az irodalom, és a XX. századtól a filmművészet is tükröt tartson elénk, sosem múlt el, sőt idővel egyre csak erősödött, mindössze annyi történt, hogy ennek a tanulságnak a levonásához többé már nem volt szükség pusztán a realizmusra. Népszerűvé váltak a disztópiák, melyek arra szolgáltak, hogy megmutassák milyen jövő vár ránk, ha nem hozzuk rendbe jelenkori világunkat. Elkalauzoltak bennünket távoli, rideg, nyomasztó világokba, hogy némely örökre belevésődjön az elménkbe. De ha nem a kegyetlen jövőt, akkor a jelent mutatták be. Nézzük meg például Fellini Országúton című filmjét, mely a realista filmművészet talán legszebb alkotása.
És végül megérkezünk napjainkba, amikor épp úgy megtaláljuk a realista alkotásokat, mint a disztópiákat. Elég csak az Éhezők viadalára gondolnunk. De ide sorolható A tűz és jég dala regény ciklus is, mely bár fantasy, a karakterábrázolás és a világát mozgató erők és hatalmi játékok kérdésében kegyetlenül realista.
De nem kell középkori fantasykat írni, néha elég csupán száz évvel vagy kevesebbel visszatekintenünk a múltba...

Az én generációm már elmondhatja magáról, hogy a világháborúk hatásait már közvetve sem nagyon érzékelte. Szüleink még közelebbről tapasztalták ezeket az eseményeket, hisz még éltek azok, akik részesei voltak ezeknek az eseményeknek. Mi már nem szenvedtünk fasiszta vagy kommunista diktatúrától. Ezek a dolgok távol vannak tőlünk, és néha el is képedünk, amikor előkerül egy egyenruhás fotó a dédapánkról valamikor 1914-ből vagy 1918-ból, és elképzelni sem tudjuk, hogy valaha háború volt, mely a mi családunkat is érintette. Már pedig ezek az események, még ha nem is látjuk be, mai napig meghatároznak bennünket, még ha nem is tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. 
Emlékeznünk kell azonban, mert ha az egész történelem hidegen hagy is, a mellett nem mehetünk el, hogy a múlt század történelme az egyik legsötétebb időszaka volt az emberiségnek. Amikor tehát elhatároztam, hogy életem első és szívemnek oly kedves főhősét kiszakítom a neki szánt tündérmeséből és a XX. század elejének valóságába helyezem, az volt a célom, hogy emlékeztessem főként a saját generációmat arra milyen szörnyűek a háborúk, és mi az, amit nekünk el kell kerülnünk. Nem szándékoztam úgy bemutatni az I. világháborút, mint egy nagy kaland színterét, ahol a főhős végül magas ranggal és kitüntetésekkel tér haza. A félelmet, a kiábrándultságot, az egész értelmetlenségét szándékoztam papírra vetni.
Ha megkérdezik, miért foglalkoztat ez a téma, a rövid válasz az, hogy pacifista vagyok. Amikor bár Európában béke van, de a világban annyi a háború, és a kegyetlen diktatúra, muszáj, hogy tanuljunk a történelmünkből. Emlékeznünk kell arra, mivé válhat az ember és a világ, mert végső soron a legnagyobb tanulságokat maga az élet szüli.


***

Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése