2017. március 19., vasárnap

Írónak lenni itthon

Nincs mögöttem sok év tapasztalata. Nem adtam ki tíz-húsz könyvet, és amit kiadtam, azt is ha százan olvasták eddig. Ahhoz azonban nincs szükség évekre, hogy az ember belelásson abba, milyen is Magyarországon írónak lenni.
A napokban több ízben előkerült ez a téma, amikor írótársaimmal beszélgettem, és bennem lassan megfogalmazódott ez a poszt, melynek főképp az a célja, hogy bemutassam, milyen nehézségek várnak egy kezdő íróra, de úgy egyáltalán a magyar szerzőkre.

Ha ma valaki arra vetemedik, hogy nagy lelkesedésében, minden bátorságát összeszedve úgy dönt, kiadja a kéziratát, szinte azonnal akadályokba ütközik. A nagy kiadók eleve nem szívesen fogadnak kéziratot, főképp kezdőktől nem. Rendszerint hosszú hónapokba telik, mire egyáltalán reagálnak, már persze, ha reagálnak, és a válaszok többsége itt is elutasító. Marad a magánkiadás, melynek két lehetősége van.
Az első, hogy a lelkes szerző keres egy kiadót, akik kiadják a könyvét, esetleg vállalják, hogy szerkesztik, korrektúrázzák, tördelik, ám ez az írónak súlyos pénzekbe kerül, amit a mai világban nem egyszerű előteremteni, és ha sikerül, akkor biztos, hogy máshonnan igencsak hiányozni fog az a néhány tíz-százezer forint. Viszont a könyv bekerül a boltokba, de legalábbis webshopokba.
A második lehetőség, hogy a szerző maga vág bele a kiadásba. Keres egy nyomdát, olyan embereket, akik vállalják a szerkesztést, korrektúrát, tördelést, majd ő maga menedzseli az egész folyamatot. Ha szerencséje van, valamelyik nagykereskedéssel szerződést tud kötni, így a könyvei bekerülhetnek a nagyobb bolthálózatokba.
Ez már egészen nagy siker, még akkor is, ha rengeteg munka és pénz. Na de a helyzet nem ilyen egyszerű. A magánkiadók rendszerint nem szelektálnak a szerzők és műveik között, melynek hosszútávon az a hátránya, hogy a sok nem túl színvonalas írás közt lassan elítélik a tényleg értékes alkotásokat. Ez utóbbiból pedig sok van, de ugye ott vannak az előítéletek...Ráadásul a magánkiadású szerző eleve hátránnyal indul, hisz sokakban felmerülhet a kérdés, hogy tényleg jó-e, ha nem került be a "nagy elitbe". Ezt az is tetézi, hogy pénz, idő vagy bármi híján sokszor nem kerül megfelelő szerkesztő kezébe a könyv, így az hibásan kerül az olvasók elé. Ezekkel a hibákkal később az írót azonosítják, amely szintén ront a megítélésén.
A dolog most egészen sötétnek látszik, és talán azt gondolná a kedves olvasó, hogy a magánkiadás szörnyű dolog, ám nem az. Én magam a legutolsó lehetőséget választottam. Semmilyen kiadóhoz nem mentem, hanem magam vettem kézbe a könyvem sorsát. Természetesen még tanulom ezt a dolgot, és koránt sem hibamentes a kész könyv (ezen dolgozom), de végső soron élvezem. Viszont néha vannak mélypontok, és egy ilyen pillanatban fogalmazódott meg a cikk is.

Ma itthon a könyv is ez nagy üzlet, melynek sokkal inkább célja a profitszerzés, mint az, hogy támogassuk az íróinkat, költőinket, akik egyébként ugyanúgy tudnának profitot termelni... csak hát ki kéne próbálni. Azon kevés magyar szerzők, akiket felkarolnak a kiadók, vagy azok, akik pályázatot nyertek töredékei sem az itthon található tehetségeknek. Mégis előbb adnak ki itthon fordításokat, és egy kaptafára készült, rém egyszerű könyveket, mint egy igényes, tanulságos, értékteremtő magyar művet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, ami épp velem esett meg néhány hete. Úgy döntöttem, hogy a könyvemmel házalok egy kicsit a nagy kiadóknál, és néhánnyal beszéltem is telefonon. Az egyik elég neves kiadó egészen megdöbbent, hogy saját kézirattal akarok előhozakodni, és többször nyomatékkal megkérdezte, hogy de akkor biztos, hogy nem fordítás? Mondtam, hogy nem, nem az. Ezt én írtam. Tehát már maga a tény, hogy könyvet írok abszurd és döbbenetes. Ezek után persze hagytam is az egészet. Nem a kudarc miatt, inkább mert nem volt kedvem tovább ehhez a harchoz, meg a fura pillantásokhoz.

Ezek után tehetném fel a kérdést, hogy ma, amikor a nemzeti eszme annyira fontos, akkor miért van az, hogy a kultúra, mely nekünk magyaroknak mindig is erősségünk volt, ennyire elsikkad? Magyar filmeket alig játszik a mozi (vidék főleg), mert az nem Hollywood, tehát biztos nem kell a vidéki munkás embernek... Magyar íróinkat, költőinket nem támogatjuk kellőképp, mert egyszerűbb a külföldieket behozni, az kint már úgyis jól ment. Említhetném persze a többi művészetet is.
A fiatalokat értő olvasásra kéne szoktatni, nem arra, hogy tucat ponyvákat olvastatnak velük, melyek többsége ugyanarról szól. Vagy a másik véglet: Jókait és Gárdonyit adni egy 12-13 éves kezébe. Az igazság a kettő között volna, és persze az lenne a szép, ha megismernék a magyar írókat. Lenne mit tenni, és én hiszek abban, hogy szép eredménye is lenne. Persze ilyesmire alig van esély. Ha pedig úgy dönt a szerző, filmes, bárki, hogy külföldön, ahol jóval több lehetőség, hálásabb piac áll rendelkezésére, és netán alkotása sikeres lesz, akkor büszkék vagyunk rá. De az is lehet, hogy azon morgunk, hogy micsoda ember, aki elmegy innen, és nem az országot gazdagítja tehetségével. Nos  talán érezhetjük, hogy ez egy kicsit túlzás. Sajnos sokszor nem marad más lehetőség, hiszen az, aki komolyan gondolja az alkotást, nem feltétlenül csak a fióknak akar dolgozni. Sőt biztos vagyok benne, hogy az ilyen alkotóknak van egyfajta küldetés tudatuk, valamit adni akarnak a társadalomnak. Igenis támogatni kéne művészeinket, a kultúránkat, főleg most, amikor annyira sebezhető a világunk, és mi más tartaná egyben, mint a kultúra, ahogy volt ez mindig, még akkor is, ha ezt mostanság nem akarjuk meglátni. És mielőtt bárki félreértené, nem anyagi támogatásról beszélek elsősorban, hanem főképp az erkölcsiről.

Őszintén bízom abban, hogy idővel helyreáll nálunk a rend, túljutunk a majmolásán mindannak, ami "amerikai", és képesek leszünk ilyen formán is megmutatni, milyen nagyszerű nép vagyunk. Addig pedig a lelkes írónak marad a magánkiadás, a rengeteg munka és a nem kevés előítélet főképp a szakma részéről. Ha pedig úgy éreznénk, hogy az egésznek semmi értelme, vagy belefáradnánk a küzdelembe, akkor ott vannak az olvasói vélemények, elismerések, biztatások, melyek hatalmas erőt tudnak adni. Hiszen végső soron a könyvek nekik készülnek, és amíg van legalább egy ember, akinek a könyvünk örömet okoz, addig van értelme megírni.


 ***

Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

1 megjegyzés:

  1. Köszönöm, hogy ezt leírtad (és elnézést, hogy most írok ezer éves bejegyzéshez).
    Jó kicsit belelátni abba, ami várhat később, felkészülni rá. Nagyon sajnálatos helyzet, de mint mondják, mindig van rosszabb.

    VálaszTörlés