2017. március 25., szombat

Az elveszett ifjúság (7. fejezet -részlet)


/Henry/

Az elmúlt, hosszúnak tűnő évek után London egészen másnak tűnt, mint amikor először szállt itt le a vonatról. Bár rövid időt töltött itt, Henry mégis úgy érezte, mintha hazatért volna vagy inkább vissza a múltba, útjának elejére. Eszébe jutott, ennyire rettegett, mennyire bizonytalan volt és kétségbeesett. Arról azonban fogalma nem volt, mennyire más ember lesz, mire újra visszatér.
Kezét zsebébe téve sétált az utcán. Gondosan kikerülte a tócsákat, melyek egy előző napi eső után maradtak az úton, és most verebek fürödtek bennük.
Henry gondolatai George-ra terelődtek. Eltökélte, hogy amint lehet, ír barátjának, és újfent lelkére köti, hogy folytassa a papneveldét. Kevés dologban hitt annyira, mint abban, hogy barátjának végig kell járnia ezt az utat. Különösen az együtt töltött két nap után. Ha önmagán megérezte a változást, akkor George-on annál inkább. Sehol sem volt már az az öntelt fiú, aki mindig fölényesen beszélt, még azokkal is, akiket szeretett, és aki magában sosem kételkedett.  Henry semmiképp sem akarta, hogy barátja megfutamodjon. Nem csak George miatt, hanem magáért is. Bármennyi barátot is szerzett, nem akadt olyan, mint George. Nem volt nála nagyobb bizalmasa vagy olyasvalaki, akit példaként maga elé állíthatott. Míg ő mindenbe belekapott, és folyton új dolgokról álmodozott, George volt a kitartó és a megfontolt. Sokszor hallgatta apjától, hogy tanulnia kéne George-tól, de ő képtelen volt. Túlságosan az érzelmei irányították. De barátja mindig ott volt, hogy megfékezze, ha valami butaságot készült elkövetni. Henrynek sokszor járt a fejében, hogy bár többször hallgatott volna rá. Főként, amikor tengerész ambícióiról próbálta lebeszélni.
Gondolataiba mélyedve haladt keresztül az utcákon, és csak akkor eszmélt fel, amikor az egyik téren hangzavarra lett figyelmes. Közelebb sétált, hogy jobban hallja miről van szó.  Egy kisebb tömeg gyűlt össze egy emelvény körül, melyen, jelvényei alapján, a szocialisták egyik képviselője tartott lelkesítő, kampány beszédet. Láthatóan olyanok is voltak a tömegben, akik nem támogatták a pártot, mert többen visszakiabáltak. Henry közelebb sétált és vegyes érzésekkel hallgatta a képviselőt. Néhány éve még lelkes támogatója lett volna a munkáspártnak, de azóta túl sokat látott a világból. Az összegyűlt embereket figyelte, és egyszer csak ismerős arcot fedezett fel a tömegben.
– Charlotte
– Henry. Hogy kerülsz ide? – fordult felé a lány, akit láthatóan épp úgy megdöbbentett a találkozás, mint őt.
 – Te mit keresel itt? – kérdezett vissza Henry. – Nem lányoknak való egy ilyen gyűlés.
– Azt ígérik, bevezetik a női szavazati jogot, ha megválasztják őket – felelt Charlotte. Nagyon lelkes volt. Henry ellenben egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy a lány ilyen eseményeken vegyen részt.
A tömeg egyre jobban zúgolódott, és az egyik ellentüntető, megdobta a szónokot.
– Menjünk innen! Még bajod esik – mondta nyugtalanul körbepillantva Henry. Charlotte megcsóválta a fejét.
– Ne aggódj!
Henry rosszallóan pillantott rá, és közben félszemét az egyre ingerültebb tömegen tartotta. Amikor aztán az egyik ellenzéki megütötte a mellette álló munkáspártit, és kitört a verekedés, megragadta Charlotte karját.
– Gyere! – szólt rá határozottan. Charlotte végre felmérte a helyzetet, és engedelmeskedett. Követte Henryt. Mielőtt azonban kiszabadultak volna az egyre megvadultabb tömegből, valaki a nagy összevisszaságban teljes erőből orrba vágta. Megszédült, de Charlotte szerencsére elkapta, így nem vágódott hanyatt a macskakövön..
Mire nagy nehezen végre kiértek az utcára, Henry még mindig csillagokat látott a fájdalomtól.
– Nagyon fáj? – kérdezte Charlotte sajnálkozva figyelve, ahogy kezét az orra előtt tartva állt vele szemben, és tenyeréről lassan a macskakőre csöpögött a vér. Dühös pillantást vetett a lányra és kényszeredetten elvigyorodott.
– Mégis, hogy gondoltad ezt? – kérdezett vissza ingerülten. – Bajod eshetett volna.
– Sajnálom, Henry – mondta bűnbánóan Charlotte.  – Nem akarsz orvoshoz menni? – kérdezte.
– Máskor is tört már be az orrom – jegyezte meg kissé nyersen Henry.
– Hidd el, nem gondoltam, hogy baj lehet belőle – bizonygatta megszeppenve Charlotte. – Köszönöm, hogy kimenekítettél.
Henry felszisszent, és összevonta a szemöldökét. Bosszantotta a helyzet, egyrészt, mert semmire sem vágyott kevésbé, mint betört orral találkozni Sarah-val, másrészt az egész politika sehogy sem volt ínyére.
– Jobban utána kellett volna nézned, milyen pártot támogatsz – jegyezte meg.
– Nem ők kezdték – vágott vissza Charlotte. – Végre vannak, akik felemelik a szavukat, akik támogatják a nőket és a szegényeket.
– Te hiszel nekik? – kérdezte Henry a fejét csóválva. Orrvérzése enyhült, de még mindig sajgott az ütés helye, ahol most csúnya, lilás folt éktelenkedett. Nem kellett látnia magát, ahhoz, hogy tudja, ebben a pillanatban mennyire előnytelenül nézhet ki. – Gondolod, hagyják, hogy hatalomra kerüljenek? És ha igen, szerinted bármit is betartanak majd, abból, amit mondanak?
– New Yorkban mindenki ilyen pesszimista? – kérdezett vissza méltatlankodva Charlotte. – Azt hittem, ha valaki, hát te támogatod őket.
– A legkevésbé sem érdekel a politika – felelt Henry. – Tőlem csináljanak bármit, de engem hagyjanak békén.
– Más vagy. Egészen más – jegyezte meg Charlotte az arcát fürkészve. – Nagyon komoly.

– Felnőttem. Neked is ideje lenne – vonta meg a vállát Henry. – Gyere, hazakísérlek.


***

Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése