2017. március 15., szerda

A változások kora II. /Elveszett ifjúság/ -2. fejezet (részlet)

Azóta, hogy Henry visszatért New Yorkba alig látták őt a szobáján kívül. Bradley mindennap vitt neki valami ennivalót, de ezek a tányérok javarészt érintetlenek maradtak. Henry egészen beletemetkezett a gyász, a kétségbeesés és az önsajnálat különös elegyébe. Újra és újra felidéződött benne mindaz, amin néhány héttel ezelőtt keresztülment. Sokszor még álmában is a Carolina II fedélzetén járkált meggyilkolt társai közt. Ezek az emlékek kitörölhetetlenül beleégtek a lelkébe, egyre erősítve benne a dühöt és bosszúvágyat. Utóbbi érzés egészen a részévé vált. Sokszor önmagát is megrémítették gondolatai, melyek arról szóltak, miként venne elégtételt Barringtonon és Jamalon rémes tetteik miatt. Sokszor nem is maguk az elképzelések tűntek ijesztőnek, hanem hogy úgy érezte, tényleg képes volna a bosszúra. Ő, aki sosem akart senkinek sem rosszat, és a szócsatákba is csupán túlzott önérzete hajtotta bele újra és újra, most egyszerre sötét és nyomasztó gondolatok rabja lett. Mindezeknél azonban sokkal nagyobb volt benne kétségbeesés és a fásultság.

Napjait leginkább a szobájában töltötte. Az újságokból értesült csak a világ dolgairól, melyek korántsem járultak hozzá ahhoz, hogy visszatérjen az életkedve. Sokszor megfordult a fejében, hogy talán az volna a legjobb, ha örökre itt maradna, hisz ez idáig aligha volt szerencséje odakint. Enni sem tudott, mert vagy a bűntudat gyötörte, amiért ő életben maradt, vagy egyszerűen úrrá lett rajta az elkeseredés. Szótlan volt, sokszor kifejezetten mogorva, és mások kedvét is elrontotta komor megjegyzéseivel. George távirata és Mrs. Potts levelére érkezett válasza felbontva hevert az íróasztalon, ám válaszolni képtelen volt rájuk.
Már elmúlt dél, mikor Bradley lépett be a szobába. Henry az ágyon feküdt, és kezeit a feje alá téve, elgondolkodva bámulta a plafont. Szinte meg sem hallotta, amikor az inas becsukta maga mögött az ajtót.
– Még a vacsoráját sem ette meg? – kérdezte a fejét csóválva. Henry csak megvonta a vállát. – Muszáj ennie. A kapitány nem támad fel, ha maga éhen hal itt a szobában.
– Tudom – felelte Henry. – De nem vagyok éhes. – Bradley felé fordult és figyelte, ahogy az inas körbejárkál a szobában, feléleszti a tüzet a kandallóban, majd az asztalon heverő levelekre néz.
– A barátai aggódnak magáért –jegyezte meg. – Írnia kéne.
– Talán majd holnap – mondta Henry kedvetlenül. Fogalma nem volt, mit írjon. Nem akarta, hogy barátai aggódjanak, de azt képtelen volt leírni, hogy minden rendben, hisz semmi sem volt rendben.
Bradley láthatóan nem tudott mit kezdeni ezzel a hetek óta tartó helyzettel, így most is, mint az elmúlt napokban, hamarosan magára hagyta őt. Henry szinte megkönnyebbült, mikor végre egyedül maradt. Nem volt kedve hallgatni sem a sajnálkozást, sem az üresnek vélt biztatásokat. Felkelt az ágyból és újra elolvasta George levelét. Olyan távolinak érezte barátját, Sarah-t és mindent, ami odaát volt Angliában. Mintha mindez egy másik világ lett volna. Nem tudta, hogyan írhatná le a történteket, hogy George megértse, miért viselkedik így, hogy miért érez vágyat arra, hogy elégtételt vegyen a lázadókon.
Ismét kopogtattak az ajtón, mire ő a hang irányába fordult. A mozdulattól fájdalom nyílalt a hasába. Már majdnem két hónap telt el, de ez kellemetlen érzés még mindig emlékeztette, arra a szörnyű napra.
Mrs. Potts lépett be, rövid várakozás után, és szúrós pillantással méricskélte őt. Egészen zavarba jött ettől a tekintettől. Valahogy a pufók, pirospozsgás arcú házvezetőnő egész lénye mindig feszélyezte egy kicsit. Ennek oka leginkább az iránta viseltetett túlzott gondoskodása és anyáskodó természete volt.
– Nem akartam hinni Bradleynek – szólalt meg Mrs. Potts, miközben körbejárta a kissé rendetlen, levegőtlen szobát. Elhúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot. Henryt először kifejezetten bántotta a beáradó augusztusi napfény, és kelletlenül összevonta a szemöldökét. – Ez nem mehet így tovább Mr. Davis – csóválta a fejét az asszony. – Ki kell mozdulnia! Újra emberek között lennie. Fiatal még ahhoz, hogy ilyen remete életet éljen.
– Tökéletesen megvagyok így – felelte Henry dacosan. Végre felült az ágyon, és borostás állát a tenyerével megtámasztva figyelte, hogyan iparkodik Mrs. Potts némi rendet tenni a helyiségben.
– Mint egy durcás kisgyerek, úgy viselkedik – korholta le. Henry nem felelt. Csak felsóhajtott, és egykedvűen nézett maga elé. Mrs. Potts csak rosszallóan ingatta a fejét, és leült az egyik székre. Hangja most egészen megváltozott. – Nem csinálhatja ezt tovább. Ennek nem lesz jó vége, ezt maga is tudja.
– És ha nekem jó így?
– Ugyan – csóválta a fejét az asszony. – Lassan egy hónapja itthon van, és azóta alig evett. Még a szobából sem nagyon lépett ki. Mikor mosakodott utoljára? – Henry elszégyellte magát, és csak megvonta a vállát. – Szedje össze magát, és ma menjen ki az utcára! Vissza kell térnie az emberek közé. Rettenetes, ami Thewlish kapitánnyal történt, de maga túl fiatal, hogy így tönkretegye az életét.
–  De képtelen vagyok ezt kiverni a fejemből Mrs. Potts – szólalt meg Henry.
– Amin keresztülment, annak nem szabadott volna megtörténnie. De ez ellen már semmit sem tehet. Maga szerencsés, Mr. Davis, hisz túlélte. Ne pazarolja el ezt az ajándékot – mondta az asszony őszinte részvéttel a hangjában. – Még van néhány kellemes hét, mielőtt megjön a tél. Menjen ki! Éljen! Hisz fiatal. Biztosan vannak itt New Yorkban is olyanok, akikkel szívesen töltené az idejét.
– Nem biztos, hogy jó társaság lennék – jegyezte meg csüggedten Henry. Bármennyire tudta, hogy Mrs. Pottsnak igaza van abban, hogy nem töltheti hátralevő éveit ebben a szobában, mégis nehezére esett kimozdulni. Úgy érezte, bűn volna, ha ismét elkezdené élvezni az életet a történtek után. Mrs. Potts azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Addig erősködött, míg Henry végül belefáradt az ellenkezésbe, és engedett a házvezetőnőnek. Még valamennyit enni is hajlandó volt, csak hogy végre békén hagyják.

Már kezdett alkonyodni, mire nagyjából rendbe szedte magát, és neki vágott a Manhattani utcáknak. Eleinte csak céltalanul bolyongott, figyelte a rohangáló embereket, a hangos autókat, és a fényreklámokat, melyek annyira jellegzetessé tették ezt a hatalmas várost.
Épp a Central Parkon sétált keresztül, amikor az egyik újságárus fiú a kezébe nyomott egy aznapi lapot. Henry előkotort a zsebéből, néhány centet, és a fiúnak adta, majd menet közben lapozgatni kezdte az újságot. Alig olvasta el az első oldalt, meg akadt a szeme egy rövid híren, mely arról szólt, hogy Scott Barnest a szélsőséges anarchista csoport vezetőjét, két társával együtt kivégezték. Henryt rossz érzés fogta el az elolvasott sorok után. Eszébe jutott a robbanás, a pánik, és újra rá kellett csodálkozzon arra, milyen rémes eseményeknek volt tanúja, amióta New Yorkba jött. Másrészről rossz érzés töltötte el, ha arra gondolt, hogy ezeknek a halálát, ha közvetve is, de az ő tanúskodása okozta. Ez a tudat még úgy is zavarta, hogy egyáltalán nem kételkedett Scott bűnösségében.
Tovább lapozott, ahol más, kissé aggasztó híreket talált, így rövidesen, beledobta az egyik kukába az újságot. Nem volt kíváncsi rá mi folyik a világban, kik sztrájkolnak és miért, hol tört ki polgárháború.  Épp elég volt mindaz, amiket az utóbbi időben átélt, és amelyeket egyelőre képtelen volt feldolgozni.... 



***
Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése