2017. március 19., vasárnap

A változások kora 10. fejezet

A Carolina II egy kisebb fajta gőzös hajó volt egy kéménnyel, melyből szinte folyamatosan szállt fel a kis fekete felhőket formáló füst. A hajó teste sötétkékre volt festve, amit körben egy széles fehér sáv díszített. A fedélzet korlátja piros volt, épp olyan, mint a szürke kéményen körbefutó sáv. A hajót árboc is díszítette, melynek tartórúdjai fából készültek, rajta pedig leengedve pihentek a fehér vitorlák. Csak a brit lobogóba kapott bele újra és újra a hűvös tengeri szél. Az egész hajó szép volt és tiszta. Látszott, hogy gazdája nagy gondot visel rá. Henry hosszú ideig csak ámuldozva bámészkodott és figyelte a fodrozódó hullámokat. A látóhatárról lassan eltűntek Dover fehér sziklái és semmi más nem volt körülöttük csak a hatalmas víztömeg.
- Ha kiérünk az óceánra, még jobb érzés lesz – mondta a Thewlish kapitány odalépve a hajóorrban ácsorgó Henryhez. – Gyere, megmutatom mi lesz a dolgod!
Henry bólintott. Nagyot szippantott a sós levegőből, majd követte a kapitányt. A hajó belsejébe mentek, amelynek az orrhoz közelebbi részén voltak a matrózok kabinjai, egy kis étkező és pihenő helység, valamint egy elsősegély szoba. Hátrébb a tat felé a rakodó tér volt. Ide pakolták a világ különböző tájairól hozott rakományokat. A kapitány és az első tiszt kabinjai, valamint az iroda a felsőbb szinten voltak. Henryék most ebbe a tágas helyiségbe tartottak, melynek hajóablakaiból a fedélzetre és a tengerre nyílt kilátás. Thewlish kapitány minden szükséges információval ellátta Henryt ahhoz, hogy intézői teendőit a lehető legjobban elláthassa.
A Carolina II negyvenöt méter hosszú volt, és átlagosan tizenhét csomóval haladt, azaz nagyjából tizenkilenc mérföldet tett meg óránként. A hajó javarészt az Atlanti óceánon közlekedett, de arra is volt példa, hogy a kapitány egészen az indiai partokig hajózott vele.  A Föld keleti részén, a Csendes óceánon egy másik hajó volt, mely szintén Thewlish kapitány tulajdonában állt.  Ez a hajó általában Indiáig, esetleg Afrika keleti részéig közlekedett, ahol alkalomadtán a két hajó árut cserélhetett. A Carolina II és testvérhajója teljesen függetlenek voltak a nagy hajózási társaságoktól. Thewlish a maga ura volt. Ez a tény jó hatást tett a legénységre és valóban a szabadság érzetét keltette az emberekben.
A szállítmányt tekintve Thewlish nem igen válogatott. Korszerű hűtőberendezésének hála, gyümölcsöket, zöldségeket fuvarozott, de ezen kívül még számtalan dolgot, ami csak kelendő lehetett. Dohányt, selymet és egyéb ruhaanyagokat, sört, bort, konzervet szállított. Henry dolga az volt, hogy nyilvántartsa és ellenőrizze, miből mennyi van a hajón, milyen árat fizettek értük és mennyiért adják el. Figyelnie kellett a felmerülő költségekre és mindenre, ami csak egy ilyen hajón fontos lehetett. Segített az első tisztnek beosztani a matrózok napi feladatait, és ő maga is részt vett ezekben, legalábbis annyi ideig, míg más dolga nem akadt.
A munka felelősségteljes volt, de korántsem olyan bonyolult, mint attól Henry félt. Az első tiszt egy negyvenes évei elején járó, magas, szögletes arcú, bajuszos férfi, akit Barringtonnak hívtak, készséggel segített, ha a fiú elakadt valamiben. Volt ebben az emberben valami túlzott negédesség, és a szemei olyan furcsán csillogtak, amitől Henry úgy érezte, nem bízhat meg benne teljesen.
Az első nap javarészt azzal telt, hogy Henry mindenről tudomást szerezzen, és nagyjából átlássa teendőit. Már lement a nap, mikor végre úgy döntött, szünetet tart és kisétált a fedélzetre. Rákönyökölt a piros korlátra és az állát megtámasztotta egyik tenyerével. Így figyelte fürkészve a végtelennek tűnő sötétkék vizet. Már több mint fél napja lehettek úton, mely idő alatt maguk mögött hagyták a La Manche csatornát és ezzel Európa partjait. Egyre sötétebb lett, és a hajó egyre beljebb haladt az óceánon. Henryt szinte megbabonázta a fekete víztömeg, melynek fodrozódó hullámairól a Hold és a csillagok fénye tükröződött vissza. Csaknem teljes volt a csend. Csak a hajófenékben iszogató matrózok hangja hallatszott ki, és a néha-néha felhangzó búgás, mely a kéményből felszálló füstöt jelezte. De ezen kívül nem volt más zaj, csak a tenger mély morajlása, mely a szél hangjával keveredve különös, zsigerekig hatoló dallammá változott.  Hosszú idő telhetett el míg, Henry így, egymagában bámult a messzeségbe, elmélázva hallgatva a tenger dallamait. Szinte észre sem vette, mikor az első tiszt odalépett hozzá.
- Ne bámuld túl sokáig a vizet!
- Miért? –kérdezte Henry a férfi felé fordulva.
- Elvarázsolja az embert, és a végén még sötét gondolataid támadnak – mondta Barrington, és a távolba pillantott. Henry kíváncsian nézett a férfira. Arcukat csak az olajlámpák pislákoló fénye világította meg, nagy, sötét árnyékokat vetve rájuk. Volt valami baljós a férfi tekintetében.
- Nem támadtak sötét gondolataim – jegyezte meg Henry elfordulva Barringtontól.
- Még nincsenek, de majd lesznek. A tenger veszélyes egy teremtmény –mondta a tiszt. – Ha sokáig meredsz a semmibe, észre sem veszed és máris megbabonázott. Tudod, hány hozzád hasonló fiatal tengerész lett áldozata a tenger szeszélyeinek?
- Mi történt velük? – kérdezte Henry, és némi félelem csengett a hangjában.
- Meghaltak – felelte a férfi, és Henry látta, hogy arcán halvány mosoly jelenik meg. – A víz és a szél játékát a szirének énekének vélik, sokan pedig már azt képzelik, látják is ezeket a teremtményeket, vagy valami mást, de a vége mindig ugyanaz.
- Nem hiszek a szirénekben – mondta Henry a hajópadlón játszó olajlámpa fényére meredve.
- Dehogynem. Te mindent elhiszel, fiú. Ezért figyelmeztetlek – jegyezte meg Barrington a fejét csóválva.
Henry nem felelt, csak néhány pillanatra farkasszemet nézett a végtelen feketeséggel, majd miután az első tiszt tovább állt, ő is visszatért a kabinjába.
Néhány matrózzal aludt együtt, akik már javában horkoltak. Nehezen jött álom a szemére, és jó ideig csak a mennyezetre meredve feküdt kezét a feje alá téve. A Barringtontól hallottak megborzongatták, mely által a tenger iránt érzett csodálata egy fajta különös félelemmel is keveredett. De ez az érzés nem tántorította el, hanem sokkal inkább erősítette benne a vágyat, hogy részese legyen ennek a titokzatos és félelmetes világnak.
Henry lelkesedésének kevés dolog szabhatott gátat. De ezen kevesek között maga a legénység volt, mely az első nehézségeket okozta. A Carolina II matrózai furcsa szerzetek voltak. Javarészt tanulatlan férfiak, akiknek nagy része a negyvenes-ötvenes évei környékén járt, de volt néhány fiatalabb is. Egyik sem tudott olvasni, beszédük nyers, némelyiknek kimondottan közönséges. Henry kényelmetlenül érezte magát köztük a gazdag népek közt eltöltött majd két év után. Feszélyezte őt, hogy szinte mindenki erősebb és nagyobb volt nála, ez pedig meglátszott viselkedésén, melynek az lett a következménye, hogy újdonsült társai élvezetet leltek a piszkálásában és heccelésében. Henry félelménél és félszeg természeténél azonban büszkesége mindig is erősebb volt, és ez a tulajdonsága most is hamar kiütközött. Egyik reggel a legénység a hajót takarította, melynek munkálataiban ő is részt vállalt. Szerette volna megismerni a matrózok teendőit, hogy szükség esetén segédkezhessen. A munkájába nem lehetett belekötni, mert szorgalmas volt és hamar tanult, de minden más tulajdonsága jó okot adott arra, hogy a matrózok gúnyolódásainak kereszttüzébe kerüljön. A hajón dolgozó férfiak egyik vezér alakja egy Derek nevű matróz volt. Ötvenes évei elején járó férfi, szürkés hajjal, borostával. Henrynél egy fejjel magasabb és jóval robusztusabb alkat volt. A többiek hallgattak rá, melynek oka az lehetett, hogy ő volt a legerősebb.
- Hé, fiú! – szólt oda Henrynek. Hangja kissé lenéző volt, mely önmagában zavarta Henryt.
- Nem vagyok fiú – szólt vissza.
- Akkor mi vagy? Leány? – kérdezett vissza Derek és elnevette magát. A körülötte állók szintén jól szórakoztak. Henrynek pedig vörös lett az arca.
- Férfi vagyok – mondta dacosan.
- Nem, te csak egy fiú vagy. Egy gyerek.
- Már majdnem nagykorú vagyok – vágta rá Henry.
- Oh. Az már valami. Fogadni mernék, hogy még nem volt dolgod sem nővel, sem egy jóféle itallal – jegyezte meg gúnyosan Derek. Hangján hallatszott, hogy nagy örömét leli az újonc piszkálásában. Miután pedig Henry igyekezett tovább nem foglalkozni vele, folytatta: - Én a te korodban nem is tudtam volna felsorolni, hány lányt sikerült elcsábítanom.
- Én pedig a te korodban már nem csak matróz leszek – vetette oda Henry ingerülten, erőteljesen kihangsúlyozva a csak szócskát. Derek dühös lett. Henry megjegyzése sértő volt számára és igen megalázó.
- Ne menj túl messzire fiú, mert megjárod! – fenyegetőzött, és hatalmas termetével Henry fölé magasodott.
- Rossz helyen próbálkozol, ha azt hiszed, félni fogok tőled – mondta Henry kissé fölényeskedő hangon. A férfi néhány rövid pillanatig farkasszemet nézet vele. Henry állta Derek szúrós tekintetét, akit ez még inkább felbőszített. Megragadta a fiú ingét. Olyan ereje volt, hogy Henry lábai épp csak érintették a hajópadlót. Henry jól tudta, mi következik, és cseppet sem tiltakozott. Beletörődő pillantást vetett Derekre, majd a következő pillanatban egy hatalmas ütéstől nekirepült a hajó korlátjának. Az orrából rögtön eleredt a vér, és sajgott háta az eséstől. Alig volt ideje feltápászkodni, Derek már előtte állt, és mielőtt Henry nagyobbat üthetett volna, ő ismét megragadta. A fiú már sokkal jobban verekedett, mint egykor, de az kétségtelen volt, hogy végül ő marad majd alul. A szája megtelt a vér ízével és egy idő után már esélye sem volt visszaütni, csak védekezni. A többiek jót szórakoztak és eszükbe sem jutott, hogy segítsenek neki, pedig nyilvánvaló volt, hogy meg fogja szenvedni az esetet. Igyekezett úgy tenni, mintha meg se kottyanna neki a dolog, de egyre kevésbé tudott színlelni. A kiegyenlítetlen viaskodásnak végül az első tiszt vetett véget, aki fentről lett figyelmes az eseményekre.
- Davis, mit művel? – kérdezte méltatlankodva.
Derek azonnal elengedte Henryt, aki lassan feltápászkodott. Barrington dühösen nézett mindkettőjükre. – Több eszed is lehetne, Davis. Neked pedig ez volt az utolsó figyelmeztetés – fordult oda Derekhez, majd megragadta Henry vállát és tovább tessékelte, ő pedig szorosan mögötte maradt.
Henry leült az irodában az első tiszttel, míg az egyik matróz hozott jeget a raktérből.
- Téged jól elintéztek – jegyezte meg Barrington szánakozva.
- Hozzá lehet szokni – felelte Henry a száját tapogatva. A szeme alatt belilult az arca, az orrából még folydogált a vér, és felrepedt a szája.
- Sokszor vertek már meg?
- Számtalanszor – mondta Henry vállat vonva. – Ez van, ha valaki mindenhol a leggyengébb. Vagy ha nem tudja befogni a száját – tette hozzá szarkasztikus mosollyal.
- Miért hagyod? – kérdezősködött tovább Barrington. A hangjából hallatszó szánakozás kicsit zavarta Henry büszkeségét, de valahogy jó érzéssel is töltötte el, hogy törődnek vele.
- Mit tehetnék? Azok, akik belém kötnek sosem olyan fajták, akiket szavakkal meg lehet fékezni – válaszolt Henry. – De a szavak csak még jobban feldühítik őket. Nem jó érzés, de tényleg hozzászokik az ember.
- De azért itt ne keresd a bajt!
- Nem keresem. De nem fogom szó nélkül tűrni, hogy valaki azért sértegessen, mert nálam nagyobb és idősebb, vagy, mert épp úgy tartja kedve – vágta rá Henry felháborodva.
- Nagyon büszke vagy – jegyezte meg Barrington, és elmosolyodott.
- Nem sok mindenem van. Nem hagyhatom, hogy az önbecsülésemet is elvegyék tőlem – mondta Henry komoly dacossággal.
- Nem kell aggódnod. Többre fogod vinni, mint itt bármelyikük. Hidd el nekem! – biztatta az első tiszt. – Csak tudnod kell, kivel érdemes jóban lenni – hangjában megint volt valami sejtelmes, ami gyanakvást ébresztett Henryben
- Tudom, hogy kivel érdemes – mondta Henry nyomatékosan.
- Helyes – mosolyodott el Barrington. – Na, jöjjön! Ideje dolgozni egy kicsit.
A nap hamar eltelt, és Henry éjjel ismét a hullámokat figyelte. Még mindig érezte az ütések helyét, de nem igazán törődött vele. Büszkeséggel töltötte el, hogy ezúttal nem hagyta magát úgy, mint az eddigi alkalmakkor és vissza tudott ütni. Emellett azonban ugyanaz járt a fejében, mint nem rég a Stewart házban: mindenhol van olyan ember, akitől óvakodnia kell.
Az előző esti ámulat, amit az éjszakai óceán látványa nyújtott, most elmúlt, és helyébe nyomasztó érzés lépett, átjárva a fiú lelkét. A végtelen víz és a sötétség most csak erősítették benne a folyton motoszkáló félelmet, melyet a jövő bizonytalansága keltett benne. Hirtelen kezdte megérteni, amit előző éjszaka Barrington mondott neki a tenger keltette sötét gondolatokról. Teljesen elmerült ebben a nyomasztó érzésben, szinte belekábult a tenger morajlásába.
Ebből a furcsa állapotból Thewlish kapitány zökkentette ki, aki egyszerre megragadta a vállát, és odalépett mellé. Henry kissé összerezzent, majd mikor látta, hogy a kapitány az, halványan elmosolyodott.
- Kapitány úr.
- Henry – biccentett a kapitány. – Nagyon elmerengtél.
- Csak gondolkodtam – felelte Henry a vizet kémlelve. – Mr. Barrington azt mondta, nem jó, ha az ember sokáig nézi a vizet.
- Barrington szereti rémisztgetni az újdonsült tengerészeket – jegyezte meg Thewlish. – De igaza van.
- Miért? –kérdezte Henry. – Mitől veszélyes?
- Szerinted milyen messze vagyunk a szárazföldtől?
- Száz vagy kétszáz mérföldre – találgatott Henry.
- Hatszáz mérföldnyire. Egészen pontosan ennyire van a legközelebbi kikötő – válaszolta meg a kérdést a kapitány. – Nyugatra az amerikai partok legalább kétezer mérföldre vannak. Magunk vagyunk.
- Hihetetlen, mennyire nagy ez az óceán – jegyezte meg ámulva, az éjszakai fényeit fürkészve Henry.
- A végtelennek tűnő tenger valóban képes felzaklatni az ember lelkét. Olyan, mintha távol lennél a világ minden gondjától, mintha szabad volnál. Aztán rád tör az érzés, hogy egyedül vagy és a végtelen tengeren egyszerre úgy érzed, mintha be lennél zárva.
Henry figyelmesen hallgatta a kapitányt, és egyet kellett értsen vele. Míg napközben a kéklő víz, a felhők határtalan nyugalommal és valóban a szabadság jól eső érzésével töltötték el, addig most éjszaka, egyszerre zúdult rá minden nyomasztó gondolat és félelem.
- És tényleg vannak, akik belehaltak? – kérdezte végül. Az egész gondolat borzongással töltötte el, olyan borzongással, melyről az ember szeret többet hallani, remélve, hogy választ és magyarázatot kap.
- Igen. Vannak, akik végül nem tudnak felülkerekedni a rájuk törő sötét gondolatokon – felelt a kapitány.
- Barrington azt mondta, hogy a hang miatt van, amit sziréneknek hisznek –jegyezte meg Henry.
Thewlish kapitány felnevetett.
- Látom, Barrington rendesen telebeszélte a fejedet. Az egész csak a képzelet játéka. Te is tapasztalhattad – mondta. – Mikor ideléptem, észre sem vetted. Teljesen elkábultál attól, hogy a hullámokat és a morajlást figyelted. A tenger olyan, mint a nők. Gyönyörűek, de sokszor nagyon veszélyesek – mondta arcán halvány mosollyal. – Megbabonáznak, és ha nem vigyázol, akár bele is halhatsz. Tudod, miért nem lehetnek nők a legénységben? – fordult oda Henryhez.
- Nem – felelte Henry. Furcsának találta Thewlish hasonlatát, mégis találónak. Ha belegondolt, mire késztette a szerelem, amit Sarah iránt érzett, rájött, hogy alig különbözik attól az állapottól, melyet a tenger szinte megbabonázó morajlása okoz.
- Azért, - kezdte a kapitány – mert a régi tengerészek azt tartották, hogy a tenger egy szeszélyes nő, aki féltékeny lesz, ha a hajókon más hölgyek is vannak és haragjában elsüllyeszti őket.
- És mindenki hisz ezekben a mesékben?
- Te talán nem hiszel? Lady Anna szerint nagy álmodozó vagy – kérdezett vissza a kapitány mosolyogva.
- Más dolog álmodozni, és más babonásnak lenni – felelte Henry. – De azért izgalmas arra gondolni, mennyire titokzatos a tenger.
- Hogy hívják a lányt? – kérdezte a kapitány. Henryt váratlanul érte a kérdés.
- Miből hiszi, hogy van egy lány?
- Ha egy te korodbeli fiatalember ennyire sűrűn réved el a gondolataiban, az vagy szerelmes, vagy filozófus – mondta Thewlish. – Feltételezem az előbbi.
- Már azelőtt is sokat gondolkodtam mindenfélén, hogy szerelmes lettem – válaszolt Henry. – Sarah-nak hívják. Lord McAdamsnek, Kendal grófjának a lánya.
- Egy grófkisasszony. Úgy látom, sosem a könnyű utat választod – jegyezte meg a kapitány.
- Szerintem nincsenek is könnyű utak – mondta Henry a kapitányhoz fordulva. Karját keresztbefonta, fejét pedig nekidöntötte az egyik árboctartó rúdnak. – Azért jöttem el északról, hogy olyan karriert csináljak, ami elegendő ahhoz, hogy elvehessen Sarah-t.
- És, gondolod, hogy tengerésznek lenni megfelelő?
- Nem tudom. Talán semmi sem lesz megfelelő – válaszolt Henry elgondolkodva. – Sarah nem fog lemondani mindarról, amit az arisztokrata élet jelent. De én azt hiszem, ha beleszakadok se fogok tudni soha olyan életet biztosítani neki, mint egy főnemes.
- Túl hamar semmit sem szabad feladni.
- Nem. De túl sokáig sem lehet hiú ábrándokat kergetni, nem igaz?
- Fiatal vagy még. Élvezd az életet! – mondta neki Thewlish. – Addig is lehetsz boldog, míg Sarah-ért küzdesz – tette hozzá és biztatóan Henryre mosolygott. – Most menj, és pihend ki magad!
- Rendben – mondta Henry. Most döbbent csak rá, mennyire álmos.
- És Henry! – szólt utána a kapitány. – Nem kell folyton meghallani, ha valaki rajtad köszörüli a nyelvét. De az sem árt, ha te is megválogatod, mivel vágsz vissza.
Henry bólintott, azután visszatért a kabinjába. Bár nagyon fáradt volt, akárcsak előző éjjel, még hosszú ideig a mennyezet gerendáit nézte és elmerült gondolataiban. Életében először tette fel magának őszintén a kérdést, vajon megéri-e Sarah-ért küzdeni. Sosem kételkedett, de most mégis elgondolkodott azon, van-e esélye arra, hogy célját elérje úgy, hogy nem szenved érte többet a kelleténél. Eszébe jutott George, és az, mit is gondolhat most róla. Hosszú ideje nem jutott eszébe, mi lehet George-dzsal a szemináriumban, hogyan telhetnek a napjai. Tudta, hogy barátja leteremti majd következő levelében, hisz nem volt híve a kalandozásnak. Két lábbal állt a földön, úgy, ahogy ő sosem volt képes. De épp ez az ellentét tette erőssé a két fiú közti köteléket. Henrynek egyszeriben hiányozni kezdett George és a Tóvidék. Régi emlékek elevenedtek fel benne, miközben lassan belealudt a hullámok zúgó morajlásába.

Mire Henry beleszokott abba, hogy a hajón és a nyílt tengeren időzik, eltelt újabb két nap, és hamarosan felderengtek a lisszaboni kikötő fényei.
Időzésük nem tartott soká, és másnap, miután a hajóról kirakodták a ládákat és pakoltak fel újakat, tovább indultak, át a Gibraltári-szoroson, keresztül a Földközi-tengeren. Ahogy egyre több ország, és azok városainak kikötői követték egymást, miközben teltek a napok, úgy tanult bele lassacskán Henry is a tengerész életbe. Jól végezte a munkáját és megfogadta a kapitány tanácsait. Nem törődött többet Derek, vagy bármely matróz durvaságaival, sértegetéseivel.
Úgy vélte, kár arról álmodoznia, hogy a világban van olyan hely, ahol majd nem érik támadások, ahol nincsenek nehézségek, melyek megkeserítik a napjait. Szót fogadott Thewlish kapitánynak és elhatározta, hogy élvezni fogja a hajón töltött éveket. Mire pedig elérték Törökország partjait, már arról ábrándozott, hogy egy nap, majd egy saját hajó kapitánya lesz. Ez volt az első, mikor Henry úgy érezte, rátalált a neki megfelelő karrierre, olyasmire, amiért akkor is érdemes volna küzdeni, ha Sarah nem lenne. Így azonban biztosra vette, hogyha rangos hajóstiszt válik belőle, többé nem kell attól tartania, hogy méltatlan a lány szerelmére.

 
***

Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése