2017. február 17., péntek

Olvass bele A változások kora II. kötetébe

Részlet a II. kötet 14. fejezetéből.


Ezúttal egy Henry és George között játszódó részletet hoztam nektek a készülő könyvből.

Miután a kórházban, minden feladatát ellátta, amit diakónusként csak tehetett, egészen kimerült.
Fáradtan lépett ki az utcára. Arcára azonban hamar a meglepetéstől vegyes öröm költözött, amikor Henryt pillantotta meg, aki zsebre tett kézzel egy lámpaoszlopnak támaszkodva ácsorgott a kórház előtt.
— Hogy kerülsz ide? – kérdezte George elvigyorodva. – Nem mondtad, hogy jössz.
— Zavarlak? – kérdezte Henry. – Ígérem, nem maradok túl sokáig – tette hozzá mentegetőzve.
— Ugyan! Addig maradsz, ameddig akarsz – rázta meg a fejét George.
— Voltam Prescotban. Paul atya azt mondta itt vagy. Gondoltam inkább eljövök, és itt várlak meg – mondta Henry.
George
— Örülök, hogy itt vagy – jegyezte meg mosolyogva George. Hónapok óta nem látta Henryt. Az egyre több munka miatt alig volt ideje, hogy elhagyja Prescotot és Liverpoolt. De Henry is el volt havazva.
— Nem eszünk valahol a városban?
— Paul atya biztos szívesen lát vacsorára – felelt George.
— Ne érts félre, George. Nincs bajom az elöljáróiddal, de jobban örülnék, ha nyugodtan beszélhetnénk – magyarázkodott Henry. George kérdő pillantást vetett rá. Csak most vette észre, hogy barátja kezdeti derűje, csupán látszat, és a fiú igencsak zaklatott.
Kisétáltak a tengerpartra, ahol Henry elmélyülten bámulta a hajókat.
— Néha jó lenne, ha az volna a legnagyobb gondom, hogy eldöntsem, matróz vagy inas akarok-e lenni – jegyezte meg borúsan Henry inkább csak magának.
— Jó munkád van. Van házad, Sarah szeret – sorolta George. Henry nem felelt, csak figyelte a mólón pihenő sirályokat. – Összevesztetek Sarah—val? – kérdezte. Henry megrázta a fejét, és zsebre tette a kezét. – Mi a baj?
— Ez két napja jött – mondta Henry, és egy levelet adott át George-nak. A fiatalember kihajtogatta a papírt, ami kissé meggyűrődött barátja zsebében, és olvasni kezdett. Henry nem várta meg, míg bármit hozzáfűz a levél tartalmához. – Már voltam kivizsgáláson, és azt mondták alkalmas vagyok.
— Mikor kell bevonulnod? – kérdezte George elkomorodva, és visszaadta Henrynek a behívóját.
— Holnap délelőtt Doverbe megyek.  A kiképzés néhány hét, de akár két—három hónap is lehet – válaszolt Henry. Kis szünetet tartott, majd hozzátette: — Tudtam, hogy előbb utóbb eljön ez a pillanat. Habár reméltem, hogy nem így lesz.
— Őszintén sajnálom – mondta George együttérzőn. Nem igazán tudta, mit is felelhetne. Szerette volna biztosítani Henryt arról, hogy minden rendben lesz, de ez hazugság lett volna. Ráadásul, most már ő is két emberért aggódhatott, miközben igyekeznie kellett, hogy a hívek ne lássák növekvő kétségbeesését.
— Én is – jegyezte meg keserű mosollyal Henry. – Félek, George –mondta ki rövid szünet után, úgy, mintha szégyellné ezt az érzést.
— Helyt fogsz állni, ahogy eddig mindig – biztatta George, belenézve a szemébe. – Te erős vagy.
Henry
— Sokkal kevésbé, mint hiszed – csóválta a fejét Henry. – Félek, de nem a haláltól, hanem attól, ami a háború után lesz.
— Ami utána jön, az csak jobb lehet.
— Gondolod? – kérdezte Henry nyomatékosan, mire George elbizonytalanodott. Az egyre inkább felgyorsuló események közepette sosem gondolt a jövőre, hogy mi lesz, ha ennek vége. Most egyszerre jobban nyomasztotta ez a kérdés, mint maga a háború. Ha valaha beállna a fegyverszünet, mi maradna? Özvegyek, testileg és lelkileg megnyomorodott férfiak és fiúk, akiknek most azt hajtogatják, hogy a szebb jövőért kell harcolniuk. De vajon milyen szebb jövő jöhet így? George sosem érzett még semmit ekkora kegyetlen hazugságnak, mint ezt a háborút. Nem felelt, csak csüggedten megrázta a fejét.
— Ugye majd imádkozol értem? – kérdezte Henry még mindig komoran bámulva a sirályokat és a hajókat. George bólintott. – Jó – mondta Henry szinte megkönnyebbülve. – Kérlek, imádkozz azért, hogyha megsérülnék, inkább haljak meg.
— Ne mondj ilyet! – szólt rá George megrökönyödve. – Túléled. Épségben - jelentette ki nyomatékosan.
— Képtelen volnék nyomorékként élni.
— De nem kérheted, hogy azért imádkozzam, hogy halj meg – ellenkezett George. – Tudom, hogy félelmetes, ami előtted áll, de ilyet nem kérhetsz tőlem. A délelőttöm azzal telt, hogy egy fiúnak, akit megvakított a gáz, és elveszítette az egyik karját, próbáltam megmagyarázni, mekkora ajándék, hogy életben maradt.
— Ne haragudj – mondta Henry és lehajtotta a fejét. George sosem látta őt ennyire kétségbeesettnek, pedig barátja annyiszor volt már reménytelennek tűnő helyzetben. De ahhoz, ami most rá várt, semmi se volt hasonlítható.
— Bár segíthetnék! Bár mondhatnám, hogy nincs mitől félned!
Henry fájdalmasan felsóhajtott.
— Sokkal több vagy, mint amit gondolnak rólad, és tudom, hogy te tényleg, igazán hős leszel – mondta George, és ő maga is elhitte ezeket a szavakat, pedig nagy bolondságnak hangoztak ebben a percben.
— Mindig túlzásokba esel – vigyorodott el Henry. – Ezért kedvellek annyira. – Feltápászkodott a földről, majd miután megigazította zakóját George-hoz fordult. – Igyunk meg valamit, mielőtt indul a vonatom. El akarom felejteni a háborút, amíg lehet.
George nem ellenkezett, és az este hátralevő részét egy pubban töltötték, ahol többé egy szót sem ejtettek a háborúról. Ellenben beszéltek minden másról. A londoni unalmas hivatalnokokról, a közelgő papszentelőről, amire Henry a szavát adta, hogy elmegy rá, Annáról, aki önkéntesnek állt egy ingyen konyhán, Henry egykori tengeri kalandjairól, és sok mindenről, amíg képesek voltak értelmes mondatokat kimondani.  George-ot meglepte, hogy Henry milyen jól bírja az italt, míg ő kezdett egyre jobban szédülni. Mielőtt teljesen lerészegedett volna, szerencsére ott hagyták a helyet, mert Henrynek el kellett érnie a vonatot.
Az állomásra menet a hűvös tavaszi szél kitisztította a fejét, és a néhány órányi önfeledtség elillant. Helyébe ismét a kétségbeesés költözött.
A vonat már indulásra kész volt, így George és Henry nem búcsúzkodhattak sokáig.
— Vigyázz magadra! Ígérd meg, hogy nem teszel soha ostobaságot!
— Ne aggódj! – vigyorodott el Henry. George látta rajta, hogy jól esik neki ez az intelem. – Lancasterben találkozunk – mondta komolyan.
— Megbánod, ha nem leszel ott – felelte George. Elhangzott az első vonatfütty, és a kalauz felszállásra szólította az utasokat. George átölelte Henryt. – Ne tűnj el!

— Nem fogok. Köszönöm George – válaszolt Henry. Szemei teljesen kivörösödtek, és nagyon komoly volt. Felszállt a vonatra, és George hamarosan egyedül maradt a füstös állomáson. Egyedül és tehetetlenül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése