2016. december 23., péntek

Karácsony a kastélyban /A változások kora/




Decemberre mindig befagyott a tó nagy része, mely a Keswick nevű kisváros határán terült el, hosszan elnyúlva a kopár hegyek között. Ilyenkor a környék megtelt gyerekekkel, akik alig várták, hogy elővehessék korcsolyáikat. De nem csak a kicsik, a felnőttek éppúgy élvezték a korcsolyázást, szánkózást és jégkorongozást. A tópart ezen a napon is megtelt kipirult arcú fiatalokkal és idősebbekkel. A kissé távolabb felállított bódéból áradt a fűszeres sütemények, a gesztenye és a forró puncs szegfűszeges illata. Itt álldogáltak éppen sorba a McAdams gyerekek, hogy végre elmajszolhassák szokásos keksz adagjukat. A legnagyobb, George már elmúlt tizenhat. Sötét, tarkójáig érő tincsei kócosan lógtak ki a sapkája alól. George jóképű fiú volt, szép vonásokkal és kissé gőgös tekintettel. A lányok mindenhol megnézték, és ha épp kis csapatba verődve találkoztak vele össze, még elvörösödve vihorásztak is. George-ot legbelül mindig büszkeséggel töltötték el az ilyen jelenetek, de sokszor úgy tett, mintha észre sem venné őket.
George-nak volt két húga, akik épp ebben a pillanatban kapták meg a kis papírzacskóba csomagolt ánizsos és gyömbéres illatú süteményüket. A nagyobbikat Sarah-nak hívták, és már nem kellett sok hozzá, hogy betöltse a tizenhármat. Sarah mind megjelenésében, mind természetében hasonlított bátyjára. Szép volt, tartózkodó, de nem egyszer bántóan fölényeskedő. A kisebbik lány, Charlotte ellenben egyik testvérére sem hasonlított.  Aranyszőke, fonott haja volt, benne kék szalagból kötött masni. Vonásai még jóval kislányosabbak és bájosabbak, mint nővéréjé. Amennyire gőgös volt sokszor Sarah és George, annyira volt ő vadóc, közben mégis szerény teremtés.
A McAdams gyerekeket mindenki ismerte, mert a várostól alig néhány mérföldnyire álló kastélyban éltek szüleikkel, Lord és Lady McAdamsszel.
- Na, megyünk vissza? – kérdezte Charlotte türelmetlenül, miután mohón befalta az utolsó kekszet is.
- Eleget korcsolyáztál, Lotte – szólt rá George. – Egyébként is lassan kezdődik az edzés – mondta nyomatékosan.
- Igazságtalan, hogy csak fiúk játszotok – jegyezte meg Charlotte durcásan.
- A jégkorongozás nem kislányoknak való – jelentette ki George. Miközben beszélt, a korcsolyázókat kémlelte. Úgy tűnt keres valakit. – Henry nincs itt – szólalt meg kis szünet után a fejét csóválva.
- Biztosan ideér – fordult oda Sarah, az utolsó szem gesztenyét rágcsálva. – Henry nem hagyná ki az edzést.
- Nem is hagyhatja, mert ő a legjobb védőnk– mondta George.
Végül összegyűlt egy csapatnyi fiú, az edzőjükkel, egy őszülő hajú férfivel, aki hivatalosan a városi vegyeskereskedés tulajdonosa volt. Nagy vehemenciával szónokolt a fiúknak, miközben kiosztotta az ütőket. Hagyományosan minden év decemberében rendeztek bajnokságot, immáron ötödik alkalommal. A város és a birtokon élő családok két csapatot alakítottak, akik hamar nagy riválisai lettek egymásnak. A másik csapat edzője egy bizonyos Albert Gilford nevű gazda volt.
Az edzés fárasztó volt és hosszú. Sarah és Charlotte egy idő után el is unták magukat, és inkább sorban álltak egy újabb adag gyömbéres kekszért. Jóízűen rágcsáltak, és közben néhány lánnyal cseverésztek, mikor George jelent meg mögöttük, kipirult, izzadt arccal.
- Ugye tudjátok, hogy anyáék nem fognak örülni, ha nem eszitek meg a vacsorát? – kérdezte húgait.
- Mit kell neked mindenbe beleszólnod? – kérdezett vissza fintorogva Sarah. A többi lány összevihogott. Sarah rosszalló pillantást vetett rájuk, és elindult felfelé a dombon. Testvérei követték. – Mindig ezt csinálod! – folytatta dühösen. – Kellemetlen helyzetbe hozol a barátaim előtt. Mintha még mindig kislány lennék.
- Az is vagy – jegyezte meg George, és értetlenkedve pillantott húgára. – Lottét nem zavarta a dolog – Charlotte megvonta a vállát. Semmi kedve nem volt beleszólni a vitába.
- Nem vagyok! – szólt vissza durcásan Sarah. – Két hónap, és tizenhárom éves leszek.
- Az igen! – hagyta rá gúnyos hangon George.
- Rémes alak vagy! – fakadt ki Sarah, és otthagyva testvéreit, előre rohant.
- Remélem, te nem ilyen leszel – fordult George Charlotte-hoz.
- Biztosan nem – felelt a kislány a szemeit forgatva. – Henry nem volt itt.
George bólintott.
- Ez már a második alkalom volt –mondta. Megállt egy pillanatra, majd a kezét kishúga vállára tette. – Menjetek haza, innen már nincs messze. Én megkeresem Henryt. Ha pedig hazaértem, majd kiengesztelem Sarah-t.
- Jó – bólogatott Charlotte. – Üdvözöld Henryt a nevemben!
George megígérte, majd elindult az ellenkező irányba.
Nem telt el félóra és, ahogy gondolta, megtalálta Henryt. A fiúnak az a Gilford volt a gyámja, aki az ellenfél csapatot edzette.
Henry éppen az összehasogatott fákat pakolászta egy halomba, mikor George odalépett hozzá.
- Már megint nem jöttél – szólalt meg szemrehányón. – Szombaton játszunk.
- Szia, George – köszönt Henry, rá se pillantva barátjára.  - Sajnálom, hogy nem voltam.
- Nélküled nem nyerünk – folytatta George.
- Dehogynem – vonta meg a vállát Henry.
- Azt hittem, szeretsz játszani – értetlenkedett George. Henry letette a fát a kezéből, csípőre tette a kezét, és fáradt szemekkel pillantott George-ra. Néhány évvel fiatalabb volt, és míg George a gazdagok önfeledt életét élvezhette, addig ő mindig nélkülözött. Anyját még egészen kiskorában veszítette el, majd apja nevelte, aki, bár jó ember volt, valahogy mindig tartózkodóan viselkedett a fiával. Néhány hónapja azonban ő is meghalt, és Henry jobb híján távoli nagybátyja, Mr. Gilford gyámsága alá került. A férfi azonban megvetette őt. Sosem szólt hozzá kedvesen, és egyáltalán nem is titkolta ellenszenvét. Csupán a pénzért vállalta, hogy felneveli őt. Henry befogadása után, ugyanis kapott némi támogatást, amelynek az utolsó pennyjét is saját maga hasznára fordította. Henry helyzete tehát korántsem volt irigylésre méltó.
- Persze, hogy szeretek – felelte nagyot sóhajtva. – De, amint látod, nem mehetek.
- Majd beszélek Mr. Brownnal. Biztosan elrendezi a dolgot. – mondta George. Brown, az a fűszeres volt, aki George-ék csapatát készítette fel a versenyre, és mindig lelkesen kiállt a fiúkért.
Henrynek láthatóan jól esett, hogy barátja ennyire elszánt, mégsem tudott igazán örülni. Azt ugyanis hónapok óta igyekezett titkolni George elől, hogy Gilford mennyire kegyetlen tud vele lenni. Nem kellett volna tetéznie a bajt. Másfelől azonban úgy érezte, a sarkára kell állnia, különben sosem mászhatott volna ki ebből a helyzetből.
Besétált az istállóba, George utána. Miközben igyekezett valamelyest kitakarítani, és megetetni az állatokat, azon járt az esze, vajon mit is tehetne. George csendben nézte őt, és amennyire tudott segített, bár Henry ilyenkor inkább mindent kivett a kezéből, mert egyáltalán nem tartotta gyakorlatiasnak.
- Ne beszélj Brownnal –szólalt meg végül Henry. – majd én beszélek Albert bácsival. Megmondom, hogy elmegyek, és kész – tette hozzá határozottan. George elégedetten elmosolyodott.
- A többiek örülni fognak – mondta lelkesen.
Henry utóbb megbánta, hogy magára vállalta a beszélgetést. Félt Gilfordtól, mert kiszámíthatatlannak tartotta. Sosem tudta, mivel hozza őt ki a sodrából. Mindazonáltal nem hagyhatta, hogy ettől kezdve csak bántsák. Meg kellett mutassa, hogy igenis meg tudja védeni magát, ha kell. Este, mikor végre befejezte a munkát, odaállt Gilford elé, aki épp vacsorához készült feleségével, és fiával. A férfi nem leplezte megvetését, amikor végignézett az előtte álló Henryn.
- Neked nincs elég dolgod? – kérdezte.
- Már végeztem – válaszolt Henry. Kis szünetet tartott, mert nem tudta, hogyan is fogjon hozzá mondandójához. – Albert bácsi, kérni szeretnék valamit.
- Mintha nem volna meg mindened – vetette oda gúnyosan Gilford, és összemosolygott a fiával. A fiú kicsit idősebb volt Henrynél, és jóval nagyobb darab is. Mindig nagy örömét lelte, ha megverhette Henryt, aki főleg apja halála óta, különösen vézna és sebezhető volt. Henry gyűlölte a fiút, és megvetette őt, mert nagy erején kívül nem sok említésre méltó képessége volt. Szembeszállni azonban, sosem mert vele, így az évek során a menekülés mestere lett. Kitartóan tudott futni, és remekül mászott fel a fák, vagy épületek tetejére. Mindössze ennyi haszna volt, abból, hogy ismerte ezeket az embereket, hogy tökéletesítette ezeket a képességeit. Legalábbis Henry néha igyekezett meglátni a dolog hasznos oldalát, még ha ehhez meg is kellett erőltetnie magát.
- Brown úr hiányolt ma – folytatta Henry tétován. – Szombaton lesz a verseny, azon muszáj ott lennem.
- Kizárt, hogy elengedjelek – szögezte le szigorúan Gilford. – Az ünnepek előtt még sok dolgod van, ha jól emlékszem.
- De Albert bácsi, az egész csak egy délután, te is tudod –próbálkozott Henry.
- Nem mész sehová – jelentette ki kategorikusan Gilford. – És, ha még egyszer azt látom, hogy munka helyett cseverészel, nagyon megbánod. Most pedig hagyj minket nyugodtan vacsorázni! – tette hozzá, és intett Henrynek, hogy menjen. A fiú dühös pillantást vetett a családra, majd otthagyta őket. A kamrában a zsebébe tett egy almát, majd leült a széna bálákra, mert ott kevésbé volt hideg, mint másutt. Sosem gyűlölt senkit annyira, mint a Gilford családot, és soha nem érezte magát olyan elveszettnek, mint az utóbbi hónapokban. Még augusztus volt, mikor Henry rájött, hogy apja súlyos beteg. Ekkor azonban már semmit sem lehetett tenni érte, és ő néhány héttel később elárvult. Henry az óta sem értette, miért Gilford vette őt magához, mikor kezdettől utálta őt. Neki persze hálásnak kellett lennie, hogy törődnek vele, de mindez a gondoskodás csupán odáig tartott, hogy nem hagyták éhen halni. Emellett azonban újra és újra megkeserítették az életét, nem törődve a lelkében tomboló fájdalommal, melyet apja halála miatt érzett.
Henryn annyira eluralkodott a reményvesztettség, hogy bármennyire éhes volt, nem tudta megenni az almát, így a felét az egyik lónak adta. Eltöprengve meredt maga elé, közben gépiesen simogatva a ló orrát, aki hálásan prüszkölt egyet. Henry egy pillanatra halványan elmosolyodott. Kint egyre nagyobb volt a hóvihar, ezért nem akart kimenni az istállóból. Egyébként sem tudta, engednék-e, hogy a házban maradjon. Gilford ugyanis sokszor zavarta őt ki, ha úgy tartotta kedve. Ezért inkább felmászott a pajta felső szintjére, és itt nyomta el végül az álom, miközben odakint süvített a szél.
Mintha Gilford nem bízna Henryben, a következő néhány napban elég feladattal látta el, hogy a fiú biztosan ne csatlakozhasson a csapatához. Henry tisztában volt vele, hogy ennek oka az, hogy az Gilford csapata jóval ügyetlenebb, ő pedig remekül tudott védeni.
Mindent megcsinált, amit kiosztottak neki. Készen akart lenni, de minél előbb elkészült valamivel, annál előbb kapta az újabb tennivalót, és ez így ment szombatig.
A Gilford család jóízűen megebédelt, majd összeszedelődzködtek, hogy időben odaérjenek a tópartra. Mielőtt azonban elindultak, Gilford még megkereste Henryt, hogy még egyszer nyomatékosítsa döntését.
- Remélem, nem vagy annyira bolond, hogy megjelenj a mérkőzésen.
- Meg se fordult a fejemben – felelt Henry némi szarkazmussal a hangjában. Gilford dühös pillantást vetett rá.
- Ne merészelj szemtelen lenni! – fenyegetőn felemelte a mutatóujját. – Ha el mersz jönni, nagyon megbánod.
Henry nem felelt. Már rég eldöntötte, hogy nem hagyja cserben George-ékat. Nem érdekelte Gilford fenyegetése, ha nem ezért, akkor másért bántotta volna, így legalább előtte szerezhetett magának egy jó délutánt. Megvárta, míg Gilfordék eltűntek a domb mögött, majd előszedte korcsolyáját, és egy rövidebb úton elindult a tó felé.
Már minden készen állt a játék kezdéséhez, mire Henry megérkezett. Ügyesen elosont a nézők mögött, így nagybátyja nem láthatta. George azonban hamar észrevette, és rögtön átölelte barátját.
- De jó, hogy itt vagy! – mondta megkönnyebbülve. – Tim rémes kapus.  Így viszont biztosan megnyerjük a meccset.
- Áh, Henry! – szólalt meg Mr. Brown és összeborzolta a fiú kócos, vörös haját. – Mégis csak elengedett az a rémes alak?
- Nem igazán – felelte Henry. – Megszöktem.
- Bátor kölyök vagy – jegyezte meg Mr. Brown. – Na, gyerünk! Vár a győzelem – ezzel a jégre tessékelte a fiúkat, és miután túlestek az utolsó eligazításon, mindenki elfoglalta a helyét, és kezdetét vette a játék. Henry igyekezett nem a nézőket figyelni, azt remélve, Gilford talán nem ismeri fel. Vörös haja azonban elég feltűnő volt, így hamar lelepleződött. Az ifjabb Gilford szándékosan ütött erőseket, hogy unokaöccsének fájdalmat okozzon. De nem csak ő, hanem az ellenfél csapat több játékosa is sokat szabálytalankodott. Végül mégis ők veszítettek, aminek következtében dühösen vagdosták a földnek ütőiket. Henryék ellenben boldogan ujjongtak és ugrándoztak, miközben a kissé terebélyes Mrs. Brown próbált körbemenni közöttük, hogy megkínálja őket illatos ánizsos süteményével. Ez azonban nem volt egyszerű feladat ennyi örömködő fiú közt.
- Remek voltál, Henry – dicsérte meg Mr. Brown a fiút. Henry fájdalmasan elvigyorodott. Egészen biztos volt benne, hogy teli van kék-zöld foltokkal a másik csapat durva játékmódja miatt.
- Mindenki az volt – mondta a többiekre pillantva. – Különösen George. Rég láttam ennyire szép esést – tette hozzá elvigyorodva.
- Te csak ne gúnyolódj!  Ilyen ábrázattal – szólt rá George a fejét csóválva. Henry sejtette mire céloz barátja. Mikor már biztos volt, hogy ők nyernek, a Gilford fiú, egészen véletlenül, olyat lendített az ütőjével, hogy arcul csapta Henryt, akinek most szép lila folt éktelenkedett a szeme alatt. Ez a kis harci sérülés egyáltalán nem zavarta, sőt növelte büszkeségét, mikor a lányok körbeugrálva őket kérdezgették, hogy nem fáj-e nagyon. Legnagyobb örömére Sarah is odalépett, és meglepetésére arcon csókolta őt. Henry egészen zavarba jött, és majdnem olyan vörös lett, mint a szemébe lógó kócos haja. Nyár óta sokszor piszkálták azzal, hogy szerelmes Sarah-ba. Ezt persze mindig hárította, mert egy tizennégy éves fiú, már nem beszél ilyesmiről, de ettől függetlenül nyilvánvaló volt, hogy barátai tréfálkozásai jogosak.
Túl sok ideje nem volt most, hogy Sarah-val megtárgyalhassák az elmúlt eseményeket, mert elég nagy volt a felbolydulás. Épp látta, hogy George próbálja lerázni a szőke kis Katie Bates-t. Még előző nyáron a fiú volt olyan meggondolatlan, hogy csókolózott Katie-vel, aki persze már régóta fülig szerelmes volt belé. George azonban csak kamaszos kíváncsiságát akarta kielégíteni, na meg az sem volt utolsó, hogy a társaságban ő mondhatta el először, hogy megcsókolt egy lányt. Katie azonban hamar idegesíteni kezdte. Igyekezett elkerülni őt, különösen, amióta, valami megmagyarázhatatlan sugallatra elhatározta, hogy teológiát fog tanulni, hogy egyszer pap lehessen belőle.
Henrynek nevetnie kellett a George és Katie között lejátszódó kínos jeleneten. Épp arra készült, hogy kimenti barátját, mikor egy pillanatra összeakadt a tekintete Gilford gazdáéval. Nagybátyja szeme szinte villámokat szórt rá, és benne csak ebben a pillanatban tudatosult, hogy mennyire vakmerő volt, amikor eljött otthonról. Gyorsan elkapta a fejét, és odalépett George-hoz.
- Mennem kell – mondta, és fejével Gilford felé intett.
- Nem lesz baj? – kérdezte George. Henry vállat vont.
- Tudok vigyázni magamra – válaszolta, és keserű mosoly futott át az arcán.
- Majd jelentkezz! – utasította őt George nyomatékosan. Aggódott Henryért, mert már tudta, mennyire kegyetlenül bánnak vele Gilfordék. Henry megígérte, hogy, amint tud, jelentkezik, majd a rövidebb úton elindult hazafelé. Bár ez a szó nem fedte a valóságot. Nem tartotta otthonának a Gilford házat. Tulajdonképpen amúgy is többször aludt a pajtában, mint a meleg szobában. Alig várta, hogy elmehessen, és maga mögött hagyhassa ezt az egész vidéket. Ha tehette volna, már most elszökött volna, de erről mindenki lebeszélte. Ha bárhol rátalálnának, árvaházba kerülne, azoknak pedig nagyon rossz híre volt. Bár Henry szerette néha túlságosan is beleélni magát ebbe a nyomorúságos helyzetbe, és nem egyszer képzelte el, hogy ha megszökne, majd egyfajta XX. századi Twist Olivérként élhetné az életét rengeteg kaland közepette. Jobban belegondolva persze ez nem volt annyira csábító, ennél jobban félt ő a Keswick házain túl elterülő világtól. Így is elég sok rossz élményben volt része. Most sem számíthatott semmi jóra. Berohant az istállóba, hogy nekifogjon a munkának, de épp csak megelőzte Gilfordékat. Nem nagybátyja volt azonban, aki utána eredt (ahogy azt várta volna), hanem a fia, aki valószínűleg az elvesztett mérkőzés miatt is dühös volt rá, valamit apjánál is jó pontot akart szerezni. Henry félt tőle, mert sosem tudott szót érteni vele. Már megbánta, hogy bejött az istállóba, mert ezzel elzárta a menekülő útját. Gyorsan tudott szaladni, de most esélye sem volt. Ahhoz nem volt elég erős, hogy megvédje magát, bár egyszer-kétszer sikerült meglepnie a nagydarab fiút. Túl sokáig így se bírta. Még mindig nehezen viselte el az ütéseket, pedig nem ez volt az első, hogy megverték. Azt remélte, hogy ehhez hozzá lehet szokni, de mostanra kezdte belátni, hogy tévedett. Csak feküdt a hideg kövön. Alig volt magánál, így nem értette, milyen gorombaságokat kiabál rá gyűlölt unokatestvére. Tudta persze így is, mert mindig ugyan az volt: mennyire semmirekellő, meg gyáva, meg ennél cifrább és fájdalmasabb megjegyzések, melyek sokszor jobban fájtak, mint az ütések.
Nem szólt semmit. Mikor a fiú végre magára hagyta a hideg helyiségben, a hátára fordult, és csak bámulta a mennyezet gerendáit. Az egyik ütésnél ráharapott a nyelvére, és most megtelt a szája a vér ízével, elnyomva Mrs. Brown süteményének emlékét. Arcán lassan folytak végig a könnycseppek. Szívesen meghalt volna ebben a percben. Sok jót úgyse remélhetett. Csupán az az egy apró, halványuló érzés vigasztalta, melyet a Sarah-tól kapott félszeg csók után érzett, de még ez is alig adott erőt neki. Annyiszor megfogadta, hogy méltósággal fogja viselni, ha bántják, de sosem sikerült neki. Dühös volt mindenre. Mert szegénynek született, mert úgy érezte, hogy szülei cserbenhagyták Még George-ra is haragudott, amiért a gazdagok gondtalan életét élte, és az egész világra, amiért ennyire kegyetlen és igazságtalan.
Nem tudta, mikor aludt el, csak arra eszmélt, hogy a reggeli nap fénye beszűrődik az istálló rozoga tetejének résein.
A következő napokban sem számíthatott sok jóra. Nagybátyja először is gorombán leteremtette. Hazugnak és hálátlannak nevezte őt viselkedéséért. Hosszasan ecsetelte, mennyire meg kéne becsülnie a helyzetét, mert ha Gilford nem volna, akkor ő talán már éhen is halt volna, hisz ki akarna befogadni egy ilyen semmirekellő gyereket. Henry csak némán hallgatta. Hiába mondott volna bármit, azzal csak tetézte volna a bajt. Nem akarta, hogy megüssék, még így is sajgott mindene az előző naptól. Gilford végül a szitkozódáson kívül másképp nem bántotta. Ellenben megtiltotta, hogy a házban aludjon az ünnepekig, és a következő időkben a lehető legváltozatosabb teendőkkel látta el, nehogy módja legyen elmenni otthonról, és esetleg árulkodjon valakinek. Henry nem tehetett mást, minthogy engedelmeskedett, és annyi öröme legalább volt a hideg, pajtában töltött éjszakákban, hogy ilyenkor senki sem zavarta. Egyedül lehetett, és ilyenkor gondolatban mindig egészen messzire elkalandozott, elfelejtve Gilfordot, meg ezt az egész helyzetet és persze a rémes hideget.
Ahogy teltek a napok, Henry úgy lett egyre elcsigázottabb a hidegtől és a sok munkától. Mire eljött szenteste napja, végre mindent befejezett, amivel megbízták, és remélte, hogy legalább az ünnepek alatt picit megenyhülnek vele szemben. Már sötétedett, mikor úgy döntött, odaáll Gilford gazda elé. Ő az egyik szobában ücsörgött, és újságot olvasott. Felesége a másik fotelben kötögetett, és mikor Henry belépett rideg pillantást vetett rá.
- Mit akarsz? – kérdezte Gilford, fel sem nézve az újságból.
- Gilford bácsi, megcsináltam mindent, amit kértél – kezdte tétován Henry. – Elmehetek George-hoz? Megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd a templomba.
- Fát vágtál ma már?
- Tegnap már vágtam.
- Az kevés – vágta rá Gilford. Henry felsóhajtott. Tudta, hogy semmi szükség nincs még újabb tűzifára. De úgy tűnt, nagybátyja élvezi, hogy dolgoztatja.
- De Albert bácsi… karácsony van.
Gilford lassan felemelte a fejét, és elővette nyájas mosolyát, mellyel olyan sokszor tévesztette meg az idegeneket.
- Gondolod, nem hagynám, hogy megünnepeld a Karácsonyt? – kérdezte negédes hangon. – Hogy feltételezhetsz ilyet, Henry? Ha időben kész vagy, csatlakozhatsz hozzánk, és találkozhatsz a barátoddal is. De ha nem, akkor sajnos lemaradsz az ünnepi miséről, amely, mint tudod, igen súlyos vétek – folytatta még mindig mosolyogva. – Szóval igyekezz! Etesd meg az állatokat is, és ne itt köhécselj nekem! Még megbetegítesz minket.
Henry dühös pillantást vetett rá, és kiviharzott a szobából. Már két napja alig bírta abbahagyni a köhögést. Egyfolytában rázta a hideg, de nem tudott mit felvenni.
Mire mindent befejezett, már késő volt, és pihenni nem is maradt ideje. Nehezen kapott levegőt, és már talpon maradni is alig tudott. Gilfordék közben már lázasan készülődtek. Henry befogta a lovakat, de mielőtt mindenki beszállt volna, nagybátyja elkapta őt.
- Jó lesz, ha sietsz. Gyalog még messze van a város.
- De nagyon hideg van, Albert bácsi – méltatlankodott Henry. Gilford gazda csak gonoszul elvigyorodott, és felszállt a kocsira.
George alig várta, hogy vége legyen az istentiszteletnek, és átrohanhasson a katolikus misére. Néhány éve volt ez így, mióta Henryvel összebarátkoztak. Mivel a fiú ír származású volt, más hitet gyakorolt, és hamarosan George is egyre több időt töltött a templomban, vagy beszélgetett Robert atyával, a plébánossal.
Épp idejében érkezett. Már csak az utolsó sorokban volt hely, és amint leült, már kezdődött is a mise. Egész idő alatt forgolódott, mert szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy Henry is itt van, de nem látta sehol. Folytonos bámészkodásáért több idős asszonyság vetett rá rosszalló pillantásokat. Gilfordékat hamar észrevette, akik valahol az első sorban feszítettek. George képmutatónak tartotta őket. Henry hiába próbálta titkolni, tudta, mennyire rossz emberek.
Amikor vége lett a misének, még sokáig üldögélt, és figyelte az embereket, hátha mégis látja Henryt. Végül megtalálta az egyik sarokban.
- Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon. A kérdésére azonban rögtön megkapta a választ, mikor hozzáért Henryhez. – Te lázas vagy. Henry? – szólongatta, de Henry nagyon kába volt.  Alig bírt levegőt venni, és egyre ijesztőbb gondolatok és képek kavarogtak a fejében a láztól. – Hazaviszlek – jelentette ki George.
- Ne. Nem akarok hazamenni – tiltakozott Henry.
- Hozzánk megyünk – nyugtatta meg George. – Gyere!
Segített talpra állni Henrynek, és jobb híján gyalog vágtak neki az útnak. A kastély nagyjából félórányira lehetett, de most legalább egy órába telt, míg megérkeztek, olyan sokszor kellett megállniuk. Henry már alig volt magánál. Sokszor összevissza beszélt, amiből George semmit sem értett. Csendben beosont a hátsó ajtón, ahol csak a személyzet járt kelt. Remélte, hogy észrevétlenül felcsempészheti Henryt a szobájába, de ez nem sikerült.  A konyhában ugyanis ott állt Mrs. Andrews, a házvezetőnő, és döbbenten nézett a két fiúra.
- Milyen sápadt – jegyezte meg sajnálkozva Henryre pillantva.
- Mrs. Andrews, kérem, ne szóljon apáéknak! – mondta neki George. – Reggel majd beszélek velük.
- Ki kell hívni az orvost, George úrfi. Menjenek fel! Viszek valamit, ami leviszi a lázát, és elküldök valakit a doktorért.
George megköszönte a segítséget, és felkísérte Henryt a szobájába. Adott neki tiszta meleg ruhát, és betessékelte az ágyba. Ebből valószínűleg Henry nem sokat fogott fel, csak akkor szisszent fel, mikor Mrs. Andrews jeges borogatást tett a homlokára, és belé erőltetett valami rémes ízű szirupot.
- Fel kéne keltenie ő lordságát. Jobb, ha tud a vendégünkről – javasolta George-nak.
A fiú barátjára pillantott, aki nagyon sápadt volt, és továbbra sem tudta hol van, és mi történik vele. George ott hagyta őt Mrs. Andrews-zal, és kissé bátortalanul elindult szülei hálószobája felé. Egyszeriben meggondolatlanságnak érezte, hogy Henryt idehozta, és biztos volt abban, hogy szülei lekorholják majd ezért. Végül azonban meggyőzte magát tette helyességéről, hisz, ha ő nincs, Henry talán már nem is élne. Óvatosan benyitott a szobába, és halk léptekkel odaosont az ágyhoz. Csak suttogva ébresztgette apját, mintha valójában nem is akarná felkelteni.
- George? – hallatszott végre a gróf hangja a párnák közül.
- Apa – kezdte George halkan. – Beszélni szeretnék veled.
A gróf gyanakodva nézett a fiára, majd az éjjeli szekrényen álló órára. Fél kettő volt. Nem a legjobb alkalom arra, hogy bármiről is beszélgessen, de látva George arcát, és türelmetlen mocorgását, ki kelt az ágyból, és intett a fiúnak, hogy kövesse.
Lord Charles Albert McAdams negyvenes évei elején járó férfi volt. Immáron a hatodik a családban, aki a grófi címet viselte. Magas, szikár alkatú, sötét hajú, akárcsak George. Annak idején, még a húszas évei elején hadnagyként szolgált az első búr háborúban. Sokszor kerültek elő ezek a történetek, és George mindig álmélkodva hallgatta őt gyerekkorában.
Végre kiértek a folyosóra, (George-nak ez most örökké valóságnak tűnt) és Lord McAdams megkérdezte:
- Mi volt olyan sürgős, amiért az éjszaka közepén rángatsz ki az ágyból? – hangja kissé, bár teljesen jogosan szemrehányó volt.
- Apa, emlékszel Henryre?
- A Davis fiúra? Persze – felelte a gróf. Nagyon is jól emlékezett, hisz nem is olyan rég Henry még az apjával lakott nem messze a kastélytól. Az öreg Davis ugyanis lovász volt. Pontosabban azt mondták, hogy valamikor lódoktorként tevékenykedett, de valami miatt menekülnie kellett Írországból. Lord McAdams sosem firtatta a Davis család múltját, mert rendes embereknek tartotta őket. Henry néhány éve még lovagolni is megtanította kisebbik lányát, ami igen nagy szó volt tekintve, hogy Charlotte igen konok teremtés.
- Henry itt van – hangzott el végre, a késői ébresztő oka. - Nagyon beteg. Nem tudtam volna máshová vinni – magyarázkodott George. – Apa, kérlek, ne légy dühös – tette még hozzá mentegetőzve.
- Hol van?
- A szobámban Mrs. Andrews-zal. – Ekkor értek oda George szobájához, és ha az elmondottak nem enyhítették volna meg a grófot, akkor mostanra egészen biztosan elszállt a haragja.
- Hívták már dr. Jonest? – fordult Lord McAdams a házvezetőnőhöz.
- Igen, uram. Elküldettem érte az egyik inast – válaszolt Mrs. Andrews. A gróf a fejét csóválva figyelte a ziháló Henryt. Az orvosra még jó darabig várni kellett, mert közben esni kezdett a hó, és ez nehezítette a közlekedést. Dr. Jones megvizsgálta Henryt, adott neki gyógyszert, majd megállapította, hogy a fiúnak tüdőgyulladása van, ami nem játék, hisz épp nem rég halt bele az egyik gazda fia is.
- Lord Charles – hívta félre az orvos a grófot.
- Nagyon súlyos? – dr. Jones bólintott.
- Igen, de jó eséllyel rendbe fog jönni – felelte. majd bizalmas hangon hozzátette: – Lord Charles, a fiúnak nyugalomra van szüksége. Nem szeretnék senkiről sem rosszat mondani, de sokan beszélik, hogy Gilford, a fiú gyámja, nem bánik túl jól vele.
- Henry itt marad – szögezte le a gróf. Úgy tűnt, számára ez nem is kérdés, dr. Jones és George azonban meglepődtek ezen a kijelentésen. Lord McAdams határozottnak tűnt a kérdésben, és kijelentette, hogy Henryt addig nem engedik vissza nagybátyjához, míg teljesen fel nem gyógyul.
George annyira aggódott barátjáért, hogy képtelen volt elaludni. Szinte lélegzetvisszafojtva figyelte Henryt, ott ülve mellette. Már világosodott, amikor a széken ülve elnyomta az álom.
Az ablakon át már beszűrődött a délelőtti nap fénye, melyet visszavert az ablakpárkányon összegyűlt hó. A szobalány már elhúzta a függönyöket, de nagyon halkan, hogy fel ne ébressze a fiúkat. Henry kinyitotta a szemét. Ruhája csuromvíz volt az izzadtságtól, és még mindig kissé bágyadtan nézelődött körbe a szobában. A kandallóban ropogott a tűz, és megcsapta orrát a fenyő illata, mellyel a kandalló párkánya volt díszítve. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, kié ez a szoba, és hogy épp karácsony reggele van. Végre megfordult, és megpillantotta a békésen szunyókáló George-ot. Nem akarta felébreszteni, inkább feküdt az ágyban és bámulta a berendezést, meg az ablakon túl szállingózó hópelyheket. Sokáig azonban nem tartott ez a nyugalom, mert egyszerre berontott az ajtón Charlotte és Sarah. A két kislány nagyon izgatottnak tűnt, és hangosan ujjongva rohantak oda felkelteni a fiúkat.
- Georgie, Georgie! – böködte Charlotte a bátyját, aki válaszul csak morgott egyet. – Ne csináld! Kelj már fel! Apa azt mondta, hogy csak együtt bonthatjuk ki az ajándékokat.
- Nem fognak elszaladni, Lotte – felelte álmosan George. Megdörzsölte a szemét, és Henryre pillantott, aki láthatóan zavarba jött a rájuk rontó lányoktól, és most elvörösödve figyelte az ágy sarkában üldögélő Sarah-t. – Jól vagy?
- Ühüm – hangzott a nem túl meggyőző válasz, melyet Henry még egy mosollyal is próbált megerősíteni.
Nemsokára Mrs. Andrews is megjelent, és már-már anyai aggodalommal lépett oda Henryhez. Végig simította a homlokát, ami még most is tűz forró volt a láztól. Ez továbbra is aggodalommal töltötte el a házvezetőnőt, de annak mindenesetre örült, hogy a fiú legalább már tudja, mi történik körülötte.
- Sajnálom Henry, te nem jöhetsz le – mondta bocsánatkérőn. – De George majd hoz fel neked a süteményből, és készítek mindegyikőtöknek egy bögre forró kakaót, mire visszajöttök – fordult oda George-ékhoz. – Na, most induljatok!
George visszanézett Henryre, hogy tudja, minden rendben, majd húgai után sietett. Lent a nagyteremben hatalmas karácsonyfa állt, melyet a család minden évben közösen díszített a személyzettel. A fa alatt most ajándékhalmok sorakoztak, amelyek között mindhárom gyerek hamar elkezdte kutatni a sajátját. Még George is, pedig ő az év többi napján általában úgy próbált viselkedni, mintha már komoly felnőtt lenne, de az ajándékbontás napja nem tartozott ezek közé. A dobozokban szép ruhák, könyvek, különféle játékok lapultak. Sarah leginkább egy gyönyörű zöld ruhácskának örült, amit rögtön fel is akart próbálni. Tele volt fodrokkal és masnikkal, meg volt egy kis csipke díszítés az ujjain. Charlotte egy babát kapott, meg egy mesekönyvet, valami lovagos történettel. George szintén könyveket, meg egy doboznyi különféle társasjátékot talált, és végre megkapta az új krikett ütőjét, miután az előzőt még a nyáron eltörte, mert összeverekedett az egyik fiúval játék közben.
Miután megköszönték az ajándékokat, boldog karácsonyt kívántak szüleiknek, és megreggeliztek, Lord McAdams odanyújtott két dobozt a fiának, hogy vigye fel őket Henrynek. A két kislány közben már elszaladt, de George csak lassan lépdelt kifelé, így hallotta még édesanyja rosszalló megjegyzéseit. Lady McAdams sosem mutatott különösebb empátiát a szegények iránt, és ez most sem volt másként. A gróf azonban kiállt mellette, és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy Henry élvezhesse vendégszeretetüket a gyógyulásáig. George-nak egy pillanatra eszébe jutott, milyen jó volna, ha Henry végleg velük maradhatna, és akkor tényleg testvérek lennének, de erre sajnos nem volt esély, hisz a grófné idegeit sem lehetett a végsőkig túlfeszíteni.
Belépett a szobába, ahol már ott várta a forró, habos kakaó és a sütemények. Sarah az ágyon ücsörgött Charlotte-tal és Henryvel beszélgetett, aki bármennyire beteg volt is egészen felélénkült a lányok vidám hangjától.
- Nagyon finom az áfonyás pite – mondta derűsen, George-ra pillantva.
- Kóstold meg a gyömbéres süteményt is. Nekem az a kedvencem – felelte George, és ő is leült az ágy szélére. Henrynek most már kicsit arrébb kellett húzódnia, hogy mindannyian elférjenek. – Ez a tiéd – tette le a csomagokat George. – Boldog Karácsonyt, Henry.
- Ez komolyan az enyém? – kérdezte döbbenten Henry. – Sosem kaptam még ennyi ajándékot.
Henry egészen zavarba jött az ajándékok láttán. Kicsit félt is kibontani őket, mintha akkor elillannának, és megszűnne ez a varázs. Nem sok ajándékot kapott eddigi élete során, de ha igen, akkor sem rögtön kettőt. George azonban türelmetlenül rászólt.
- Na, bontsd ki!
Henry engedett, és kiszabadította a holmikat a papírdobozokból. Volt bennük egy pár teljesen új cipő, ami nagyon jól jött, mivel az övé már lyukas volt, és folyton átnedvesedett. Kapott még egy sapkát is, olyan simlis, ami elég bő volt, és talán picit nagy is rá.
- Én választottam – jegyezte meg büszkén George. – Mikor Liverpoolban voltunk.
- Köszönöm – szólalt meg kis szünet után Henry. Valahogy nem érezte elégnek ezt a szót, sosem volt még ennyire hálás és boldog. – Nagyon köszönöm – ismételte, és megszorította George kezét. Legszívesebben mindhárom McAdams gyereket magához ölelte volna, de nem volt elég ereje hozzá. A másik csomagban egy könyv volt: a Copperfield Dávid.
- Úgy gondoltam, tetszene – szólalt meg félszegen Sarah.
Henry belelapozott, és elolvasta az első mondatot. Mindig ezt csinálta, ha egy könyv a kezébe akadt. „Én leszek-e vajon saját életemnek a hőse, vagy más tölti-é be ezt a hivatást: elválik majd e lapokból.” Ezek voltak a regény első sorai, melyek most különös hatással voltak a sápadt, szeplős kisfiúra. A hónapok óta lelkére nehezedő reményvesztettség elmúlni látszott, és valami mély elszántság költözött belé, hogy igenis képes lesz küzdeni, és egy napon megmutatja majd, hogy több mint aminek mások hiszik. Meg akart gyógyulni. De nem is annyira a nagyra törő terveiért, hanem legfőképp Sarah-ért, aki ebben a pillanatban is félszegen mosolygott rá.
Henry végül túljutott az életveszélyen, de ahogy azt a gróf megígérte, még hetekig a kastélyban maradhatott, távol kegyetlen nagybátyjától. Talán soha nem érezte még olyan felhőtlenül magát, mint ezekben a hetekben. Ráadásul, életében először menthetetlenül szerelmes lett. Ettől kezdve egészen magával ragadta ez az eddig ismeretlen érzés és az ebből fakadó ábrándok sora, melyekről nem is sejtette, hogy egykor milyen messzire sodorják majd.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése