2016. november 13., vasárnap

A változások kora 9. fejezet

Mikor Henry lassan kinyitotta a szemét, az első, ami feltűnt neki, hogy nincsenek rajta a vizes ruhái és egy ismeretlen, meleg szobában fekszik. Ahogy kezdett jobban magához térni, úgy érezte egyre erősebben a fájdalmat. Fázott, pedig a helyiségben valóban be volt fűtve. Egy férfi lépett be. Őszülő, bajuszos gazda, akit Henry látásból már ismert. Egy nagy bögre forró teát nyújtott oda neki.
- Idd meg! Jó a meghűlésre – mondta. Henry kába volt, de szót fogadott, és az ágyban félig felülve kortyolgatta a teát, melyben kamilla és tán kakukkfű lehetett. Jól eső érzés volt, ahogy lassan átmelegedett tőle és egészen magához tért. Erős fájdalmat érzett a fejében, és sajogtak a tagjai.
Fél szemmel az idős férfit figyelte, aki a szoba egyik sarkában várta, hogy megigya a bögrényi teát.
- Nem maga Lord Stewart lovásza? – kérdezte Henry, miután a bögrét letette az ágy melletti kis szekrényre.
- De igen – bólintott a férfi. – Te pedig az egyik inas, ha jól tudom.
Henry bólintott.
- Apám is lovász volt – jegyezte meg kis szünet után.
- És te?
- Az inasa voltam. Segítettem neki – felelt Henry. – Szerettem a lovakkal foglalkozni.
- Értesz hozzájuk?
- Igen. Azt hiszem. De apa halála után minden megváltozott – mondta elgondolkodva, keserű hangon Henry. A fejéhez kapott, mert ismét fájdalom nyilallt a halántékába, és erős émelygés tört rá.
- Csúnyán ellátták a bajod, fiú – csóválta a fejét az öreg. – Pedig nem tűnsz olyannak, aki keresi a bajt.
- Általában az talál meg engem – válaszolta fanyar mosollyal Henry.
- Így van ez mindig. Miért jöttél el északról?
- Honnan tudja, hogy északról jöttem? – kérdezte Henry.
- Hisz csak rád kell nézni – tárta szét a kezeit az öreg.
- Más ember akartam lenni, el akartam menekülni – felelte Henry.
- Mi elől? – kérdezte az öreg lovász a fiú arcát fürkészve.
- A szegénység elől. A megvetés és megaláztatás elől – válaszolta a fiú.
- És megtaláltad, amit kerestél?
- Nem – sóhajtott Henry. – Ugyanaz vagyok, aki voltam, csak épp tisztább a ruhám.
- A pénztelenségből nehéz az út felfelé. Ami a megvetést illeti: ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem lesz kevesebb – mondta az öreg. – Most az bánt, aki gazdagabb és erősebb. Később, majd megvetnek a szegényebbek, mert irigyek, amiért többre vitted. A nemesek pedig… ők csak egy felkapaszkodott parasztfiút látnak majd benned.
Henryt egészen elkedvetlenítette ez a beszéd, és csak hosszabb szünet után válaszolt:
- Azért az mégis csak jobb, ha az embernek van pénze.
- Jobb néha elfogadni azt, aminek születtünk, mint folyvást új utakat keresnünk – jegyezte meg az öreg. – Nem biztos, hogy megéri hiú ábrándokat kergetni.
A férfi szavai bölcsen csengtek és elgondolkodtatták Henryt. De a fiúban végül az ifjúkori elszántság győzött.
   - Én nem akarok beletörődni – jelentette ki határozottan. Az öreg elmosolyodva bólintott.
- Úgy sok szerencsét – mondta. – Most pedig pihenj, reggel hiányolni fognak!

Henryt a nap első sugarai ébresztették fel, melyek elárasztották a kis szobát, melyben aludt. Eszébe jutott, hogy milyen régen távol van, és bizonyára keresik őt. Sietve feltápászkodott, és kikelt az ágyból, de abban a pillanatban megszédült, és újra hányinger fogta el. A falnak támaszkodott, és néhány pillanatig várt, míg kitisztult a feje, és csak lassan lépett ki a konyhába. Ott senkit sem talált, ezért úgy döntött, kisétál az istállóba, hogy köszönetet mondjon a lovásznak, mielőtt visszatér a házba.
Megállt az istálló ajtajában, és odakiáltott az öregnek, aki épp sepregetett.
- Nem kellett volna felkelnie. Már szóltam Mr. Harrisonnak, hogy itt van – mondta az öreg.
- Köszönöm. De vissza kell mennem – felelte Henry. Az ajtónak kellett támaszkodnia, mert erősen szédült. Arca falfehér volt, és az émelygés annyira erősödött, hogy végül a rosszullét teljesen elhatalmasodott rajta.
- Orvos kell neked – jegyezte meg az öreg, miután odaszaladt a fiúhoz. Henry nem tiltakozott. A hányingere alig enyhült, és elviselhetetlenül fájt a feje. Az öreg végül visszakísérte a Stewart házba, ahol Mrs. Phillis és Mr. Green fogadták őket. A házvezetőnő szörnyülködve nézte a fiút. Mr. Green odasietett, és hagyta, hogy Henry rátámaszkodjon.
- Köszönjük Rick – mondta a lovásznak.
- Hívjanak hozzá orvost! Csúnyán beütötte a fejét – adta ki az utasítást az öreg. – Üzenjenek majd, ha jobban van!
A lakáj bólintott, az öreg elsietett. Ekkor lépett be a helységbe Miss Potter és döbbenten tette fel a kérdést.
- Tudja, ki tette ezt magával?
- Azt hiszem, sejtem – felelte Henry. Pontosan tudta, hogy ki volt. Nem kellett rajta sokat törje a fejét.
Mrs. Phillis azonnal intett a komornának, hogy segítsen neki, és Mr. Greennel együtt felkísérték Henryt a szobájába. A fiú kellemetlennek érezte, hogy a szédülés miatt nem tud egyedül felmenni a lépcsőn. Igyekezett megőrizni méltóságát, de egyre gyengébbnek érezte magát, így bármennyire is megalázónak érezte, végül mégis csak a komorna és a házvezetőnő segítségére szorult.
Mikor beért a szobába, meglátta az arcát az egyik falon lévő tükörben. Ekkor értette meg a két nő és a lakáj szörnyülködését. A szeme alatt és az arcán sötét foltok éktelenkedtek. Szája több helyen is felrepedt. Henry felvonta szemöldökét, és megvonta a vállát.
Annyiszor került már hasonló helyzetbe, hogy sokkal kevésbé zavarták a sérülések, mint az, hogy mások segítségére szorul.
Évekkel ezelőtt, apja halála után egy bizonyos Gilford gazda bérese lett, aki nem mellesleg rokona is volt. Ez a férfi híresen kegyetlenül bánt a munkásaival. Henryben mély nyomot hagytak ezek az idők. Egy alkalommal a gazda, büntetésképpen, vesszővel olyan erősen csapott a tenyerére, hogy az rögtön felhasadt. Az a csípős, maró fájdalom belevésődött a fiú emlékezetébe, de ennél is jobban fájt neki, hogy újra meg újra el kellett viselnie a George-tól kapott segítséget. Nem szerette, ha másokra van utalva. Mindig erősnek akart látszani.
- Most pihenjen Mr. Davis, míg ide nem ér az orvos! – mondta a lakáj, kizökkentve Henryt a gondolataiból. Nem tartotta szükségesnek az orvost, de nem volt ereje ellenkezni.
Doktor Rogers késő délelőtt ért ki, és hamar megállapította, hogy a fiúnak agyrázkódása van.
- Mr. Davis, az lenne a legjobb, ha bejönne a kórházba, hogy megfigyeljük. Csak pár nap.
- De nem feltétlenül lesz bajom, ha maradok, igaz? – kérdezte Henry. Nyomasztónak találta a kórházakat. Egyszer, még gyerekként csúnya tüdőgyulladást kapott és majdnem egy hónapon át feküdt a keswicki kórházban.
- Nos, a legjobb az volna…
- Ha bemennék. De feküdni itt is tudok.
- Jobb lenne, ha megfigyelhetném. De ha ágyban marad, néhány hét és meggyógyul – felelt a doktor.
- Akkor maradni szeretnék. Nem adom meg azt az örömet Edwardnak, hogy azt higgye, ennyire súlyos a helyzet – jelentette ki Henry. Valójában csak félt és szerette volna elkerülni a kórházat.
- Mindennap benézek, míg tart a szédülés. Ebből pedig vegyen be, ha erősebb a fájdalom – nyújtott át egy gyógyszerekkel teli üvegcsét.
Henry bólintott.
- Maga makacs ember – jegyezte meg az orvos.
- Csak ha muszáj – vonta meg a vállát Henry.
- Pihenjen és ne egyen túl sokat! – utasította a doktor.
Henry mindenre rábólintott. Önmagának nem akart többet ártani, csak a kórházba nem óhajtott menni. Egyébként sem érezte magát túl erősnek ahhoz, hogy engedetlen legyen. Miután az orvos elment, hamar elaludt, és csak kora délután ébredt fel, mikor Carl egy kis ebédet hozott neki.
- Hogy vagy? – kérdezte, mikor átnyújtotta a tálcát barátjának.
- Őszintén? – kérdezett vissza Henry elmosolyodva. A tegnapi ütések nyomaitól, valahogy férfinek érezte magát, és ez az érzés enyhített a fájdalmán. Mindig ilyen furcsa érzés járta át gyerekkora óta, ha megverték. Annak idején mindig azt képzelte, hogy valami nagy hőstettet hajtott végre, és akkor szerezte a sérüléseket. Most azonban jobban zavarta, hogy ennyi idő után is ő marad alul.
- Lent mindenki Edwardra fúj – jegyezte meg Carl. – Mr. Harrison szólni akar ő lordságának.
- Mondd meg Harrisonnak, hogy én akarok beszélni ő lordságával – szólt közbe Henry.
- Jól van – bólintott Carl. – Nem szabadott volna hagynod, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
- Erre magam is rájöttem – jegyezte meg Henry némi szarkazmussal a hangjában. – De mielőtt elmegyek, még elégtételt veszek.
- Elmész? – kérdezett vissza meglepetten Carl.
- Igen. Csak ki kell várnom az alkalmat – felelte Henry. Tulajdonképpen ebben a pillanatban fogalmazódott meg benne, hogy tovább nem szándékozik itt maradni.
- Sajnálom, ha elmész.
Henry elmosolyodott. Jól esett neki Carl érdeklődése, aki még mindig gyászolta az öccsét.
- Nem akarom, hogy az életem továbbra is az Edwarddal való civakodásról szóljon – magyarázta.
- Azért csak szólj, ha el akarod látni a baját.
Henry elnevette magát, bár hamar abba is hagyta, mert a száján lévő egyik seb felszakadt, és belenyilallt a fájdalom. De az elképzelést mókásnak érezte. Sem magát, sem Carlt nem tartotta méltó ellenfélnek a tagbaszakadt Edwarddal szemben. Henry sem volt gyenge, a gyerekkorától végzet fizikai munka megedzette, de azért tisztában volt képességeivel.
- Félek, csak rosszabbul járnánk – mondta végül, még mindig fájdalmasan vigyorogva. Carl is elmosolyodott.
- Akkor épülj fel mielőbb, hogy Edwardnak ne legyen sok ideje élvezni a diadalát!
- Azon leszek – bólintott Henry.
A következő napokat Henry nagyrészt a szobájában töltötte, megfogadta a doktor utasításait. Ha akart volna, se tudott volna kimozdulni, ugyanis pár nappal az eset után is erős fejfájás tört rá, ha kikelt az ágyból. Társai épp ezért nem igen zavarták. Csak Carl járt be hozzá, aki egyre jobban olvasott. Ez őt és Henryt is büszkeséggel töltötte el.
Carl mellett Anna tett még több ízben látogatást nála. Henry a lányban igaz és bizalmas barátra lelt. Mindent elmesélhetett neki. Azt, hogyan fajultak idáig az események, és azt is, hogy hamarosan elhagyja a Stewart birtokot. Anna azonban ennek egyáltalán nem örült.
- Nem értem, miért mennél.
- Akkor is mennék, ha ez nem történik meg – magyarázta Henry. – Nem maradhatok itt örökre. Ez nem az én életem.
- De a barátom vagy – erősködött Anna.
- És az is maradok. A szavamat adom – felelte Henry.
- És mihez kezdesz?
- Tengerész akarok lenni –válaszolt Henry. Már régóta motoszkált benne az elhatározás, de mindeddig talált kifogást, ami maradásra késztette. Most azonban végre elszánta magát és ragaszkodott ehhez a döntéshez.
- Beszélj apával! – mondta Anna. – A barátja Thewlish kapitány. Neki van egy hajója.
- Igen, tudom.
- Talán dolgozhatnál neki. Nagyon jó tengerész. Majd szólok apának az érdekedben – jegyezte meg Anna mosolyogva.
Nem sokkal később Henry újra munkába állt. Az ütések nyomai még meglátszottak az arcán, de már jól volt, és nem akart tétlenül ücsörögni a szobájában. Persze Mr. Harrison nem szívesen engedte fel, főleg, ha vendégek voltak, mert úgy gondolta, megbotránkoztató a megjelenése. Henry hagyta magát és egy idő után élvezte, hogy a legtöbb feladatát Edwardra ruházhatta át. Szeretett volna valami módon elégtételt venni, erre pedig egyrészt azt a módot találta, hogy folyton az inasra hárítsa a feladatokat, melyek elvégzését a lehető legderűsebb mosollyal köszönte meg. Edwardot bosszantotta, hogy a fiú ennyire jó kedélyű és látszólag legkevésbé sem viselték meg a történtek.  Henry nem is érezhetett volna nagyobb kárörömöt annál, mint amit Edward kudarcba átforduló diadala keltett benne. Úgy érezte, ha jól kezeli a helyzetet, akkor megőrizheti méltóságát, és emelt fővel távozhat.
Ez a távozás hamarabb eljött, mint gondolta. Nem sokkal az után, hogy ismét munkába állt, Lord Stewart hívatta magához. Henry sejtette, hogy a grófot érdekelni fogják a történtek, de meglepetésére egészen másról esett szó.
- Üljön le! – mondta a gróf. Henry tétovázott, mert nem volt ahhoz szokva, hogy ülve beszélgessen egy nemes emberrel. Ez a szolgálók egyik fontos szabálya volt, hogy uraik és úrnőik társaságában mindig állva kellett maradniuk. Lord Stewart látta a bizonytalanságát, és egy mosollyal erősítette meg őt. Henry végül helyet foglalt, és várta, hogy a gróf ismét megszólaljon.
- Anna mesélte, hogy el akar menni.
Henryt meglepte ez a megjegyzés. Nem is gondolt rá, hogy Anna már beszámolt apjának elhatározásáról.
- Igen, uram – felelte Henry. Kicsit kényelmetlenül érezte magát. Londonban sokkal könnyebben mondott fel annak idején, most azonban, bármennyire is vágyott a változásra, fájdalmas volt arra gondolnia, hogy itt kell hagynia a Stewart családot.
- Igaz, hogy tengerésznek áll?
- Ezt szeretném. De még nem tudom, mikor.
- Talán segíthetek – jegyezte meg a gróf
- Nem szeretnék a terhére lenni –szabadkozott Henry.
- Szívesen segítek. Sajnálom, hogy épp maga kényszerül távozásra – mondta Lord Stewart. – A jövő hónapban Thewlish kapitány ismét itt tölt néhány napot. Ha addig hajlandó maradni, ismét magát bíznám meg a lakáji teendőkkel és persze szólok néhány szót az érdekében.
- Hálásan köszönöm, uram. Természetesen nincs akadálya annak, hogy maradjak – felelte Henry.
- Helyes. Tehetséges fiatalember maga, Henry. Örömmel segítek – jegyezte meg a gróf elismerően, majd jelezvén, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti, hozzátette: - Nos, nem akarom feltartani a teendőiben. Szólni fogok a részletekről.
- Köszönöm, uram.
Henry felállt, fejet hajtott, majd elsietett, hogy segédkezhessen a vacsora szervírozásában.
Mire márciusnak vége lett, teljesen kiheverte sérüléseit. A tudattól, hogy dolgai hamarosan új izgalmas irányt vesznek, sokkal lelkesebb volt. Az, hogy végül felül tudott kerekedni Edwardon, büszkeséggel töltötte el. Eddig soha semmi sem volt, amire büszke lehetett. Semmije sem volt, csak a barátai. Most viszont úgy érezte, sok akadályt legyőzött. Távozására nem úgy gondolt, mint menekülésre.
Lord Thewlish kapitány végül április első napjaiban érkezett. Magas, robusztus férfi volt, őszülő, ápolt szakállal és fülét eltakaró egyenes hajjal. Tiszteletet parancsoló és bizalmat árasztó embernek tűnt. Henry első pillanattól kedvelte őt, főként azt, hogy mennyire különbözik a többi nemestől. Beszéde nem volt olyan modoros, és egész megjelenése sokkal inkább emlékeztette őt a tengerész énjére, mint az arisztokratára.
Lord Stewart nem feledte szavát, és Thewlish látogatásának második napján behívatta Henryt ugyanabba a könyvtárszobába, ahol már annyi fontos beszélgetésen estek át.
Henry nehezen tudta leplezni izgatottságát, de azért igyekezett nyugodtnak, már-már közömbösnek látszani.
- Á, Henry – fordult oda Lord Stewart. – Jöjjön csak!
Henry közelebb lépett a két férfihez. Lord Stewart pedig folytatta: - Épp beszámoltam a kapitánynak hajós ambícióiról és arról beszéltünk, hogy talán lenne lehetőség az ön számára.
- Valóban? Ennek őszintén örülök – mondta Henry, és arcára nyomban kiült a lelkesedés, mely mosolyt csalt a gróf és a kapitány arcára. A fiú sosem tudta jól elrejteni az érzelmeit, bármennyire is igyekezett.
- Úgy hallottam tud írni és olvasni is – szólalt meg Thewlish kapitány, mély, kissé rekedtes hangján.
- Igen, tudok.
- Járt iskolába?
- Nem. Egy paptól tanultam még Keswickben – rázta meg a fejét Henry.
- Nekem szükségem volna valakire, aki eligazodik a papírmunkában. A hajóm intézője hónapok óta felmondott, azóta nem találtam alkalmas embert a feladatra – mondta Thewlish. – A számokkal is boldogul?
- Azt hiszem, igen – felelt kissé megvonva a vállát Henry. – De még sosem csináltam ilyesmit.
- Nem nagy ördöngösség. Maga műveltebbnek látszik, mint a legénységem fele – biztatta Thewlish. –Hamar belejön. És természetesen nincs akadály, hogy megismerkedjen a matróz teendőkkel, ha erre vágyik – tette hozzá somolyogva.
- Örömömre szolgálna – jegyezte meg mosolyogva Henry.
- Akkor azt hiszem, megegyeztünk. A munkáért egy-egy sikeres út után fizetek, de az évi járandósága jóval több lesz, mint amit eddig keresett.
- Csak a többi inas meg ne tudja – jegyezte meg tréfálkozva Lord Stewart. – A végén még mindenki tengerész akarna lenni.
- Nem mindenki való erre az életre. Intézőnek lenni pedig nem egyszerű feladat – jegyezte meg mosolyogva Thewlish kapitány. Ismét Henryhez fordult és a fiú vállára helyezte a kezét. – Két nap múlva indulok Portugáliába, onnan pedig Afrika felé. Készüljön fel!
Henryt kissé váratlanul érte, hogy mindössze két napja maradt a Stewart házban. Gyorsan levelet írt George-nak. Jól tudta, hogy barátja ellenezni fogja tervét, de ez most nem gátolhatta őt. Nem volt ideje azon morfondírozni, miként győzhetné meg őt döntése helyességéről. Végre a maga útját akarta járni, anélkül, hogy bárkitől is engedélyt kért volna. Lord Stewart engedélyével Henry a birtokra irányította leveleit, arra az esetre, ha máshol nem tudnák őt elérni.
Utolsó nap a délelőtt nagy részét Annával töltötte. Kellemes tavaszi idő volt, így a kertbe ültek ki beszélgetni.
- Csuda izgalmas életed lesz. Thewlish kapitány a világon mindenhová visz árut. Nagyon-nagyon távoli helyekre is.
- Mindenhonnét hozok majd valamit neked – mosolygott Henry.
- Már alig várom őket – mondta a lány. – A barátod mit írt a dologról?
- Szerinte bolondságot csinálok –felelt Henry. Biztos volt benne, hogy George ezt válaszolná, de a barátjának szánt levelet csak előző nap adta fel.
- És a lány? Sarah. Ugye sietsz vissza hozzá? - kérdezte komolyan Anna.
- Visszatérek, amint tudok – válaszolta a fiú.
Vacsora után Henry Thewlish kapitánnyal tartott, hogy segítsen neki az öltözködésben. Mikor végeztek, és a kapitány már hálóruhájában és köntösében volt, egy dobozt adott át Henrynek.
- Mi ez?
- Nézzen bele – mondta mosolyogva a kapitány.
Henry még mindig meglepett arccal bontotta ki a dobozt, melyben egy matróz egyenruha volt. Egy sötétkék nadrág, fehér, hosszú ujjú ing matrózgallérral és egy matrózsapka.
- Nagyon köszönöm – mondta Henry, és elmélázva bámulta a doboz tartalmát.
- Viselje büszkén, és egészséggel – szólt a kapitány – Most menjen! Reggel korán indulunk.
Henry visszatért a személyzet ebédlőjébe, ahol a többiek rá vártak, hogy rendes búcsút vehessenek tőle. Éjszakába nyúló beszélgetés következett. Henry szívét megmelengette a sok kedvesség, amit a többiektől kapott, és különösen hálás volt ezért az utolsó estéért.
Csak Edward ült csendben. Jane-nel váltott néhány szót csupán. Carl ellenben annál terjengősebben köszönt el barátjától.
- Ígérd meg, hogy mindenről beszámolsz!
- Ígérem – válaszolt Henry mosolyogva. – De én is halljak ám rólad!
- Néhány év múlva Davis kapitányt szeretném vendégül látni a saját szállodámban – mondta Carl átkarolva Henry vállát.
- Úgy legyen! – nevetett Henry.
Másnap, még nyirkos volt a föld a hajnali harmattól és épp csak feljött a nap, mikor Henry Thewlish kapitánnyal elindult a kikötőbe. A felkelő nap sugarai narancsos fénnyel árasztották el a mólót és az állomásozó hajókat, melyeken a legkülönbözőbb országok zászlói sorakoztak. Henry szívből jövő lelkesedéssel várta, hogy végre útra kelhessen a kapitány hajóján, de az utolsó pillanatig kételkedett döntése helyességében. Mikor azonban a Carolina II fedélzetére lépett, minden kételye elszállt. Jól tudta, hogy az út, amit választott sokkal rögösebb módon segíti őt ahhoz, hogy hazatérhessen Sarah-hoz. A lány iránt érzett szerelme felett azonban most a kalandok utáni sóvárgás és a szabadság iránti vágy győzedelmeskedett.

***

Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése