2016. november 11., péntek

A változások kora 8. fejezet

Az őszi vásár után nyugalmas hetek következtek. A mindennapi teendők mellett, csak néhány vacsoravendég tette tiszteletét a Stewart házban. Henry mindig lelkesedett ezekért a vacsorákért, szívesen szolgált fel, segített a vendégeknek. Nem érezte a munkáját lealacsonyítónak, ráadásul kedvelte munkaadóit. Lord Stewart modern gondolkodású, szívélyes ember volt, aki nagyra becsülte az őt és családját kiszolgáló személyzetet. Lányát is arra nevelte, hogy nyitott szemmel és szívvel járjon a világban. Támogatott minden olyan tervet, mely Anna későbbi boldogulását eredményezhette. Szembemenve az általános tradíciókkal, melyek az arisztokraták sajátjai voltak, lányát jelölte meg örököseként, ezzel magára haragítva kapzsi nagynénjét, Lady Greenwoodot. Mivel ugyanis Stewart grófnak nem volt fia, hagyomány szerint a lady fia örökölt volna utána. A gróf azonban maradinak tartotta ezeket a szokásokat, és talán lelke mélyén élvezte is, hogy ezzel bosszanthatja a kiállhatatlan nagynénit.
A grófné, Lady Stewart jóravaló, szép arcú asszony volt. Gyakran kivívta a helyiek csodálatát. Rendszeres szereplője volt a környékbeli eseményeknek és sokszor ő maga kezdeményezett jótékonysági programokat. A bálok, estélyek és hasonló események, a mindennapi életük részei voltak, de sosem mulasztották el honorálni a személyzet fáradalmait és odaadását sem.
Henry kedvelte őket, most azonban egyre kevésbé élvezte az addig oly buzgalommal végzet munkát.
Mindig azt várta, ki lesz az a vendég, akinek a fülébe jutott az őt igencsak rossz színben feltüntető pletyka, ami Lord Stewartékat is kellemetlen helyzetbe hozhatta.
Eltelt jó néhány hét, és a fiúban egyre nőtt a vágy, hogy elkerülvén a kínos következményeket, elhagyja a birtokot és máshol próbáljon szerencsét. Bármennyire kedvelte a Stewart családot, Miss Stevens és Edward mesterkedései megfertőzték mindennapjait.
Szabadidejét javarészt egyedül töltötte. Ilyenkor kiment a kikötőbe, figyelte a rakodómunkásokat, a matrózokat, a parton tanyázó árusokat. Furcsa, színes társaság volt ez. Elnézve a matrózok egyszerű, praktikus viseletét, eszébe jutott, milyen puccosnak és gőgösnek látta mindig az inasokat, komornyikokat. Kezdett kiábrándulni abból a világból, melybe belecsöppent, mióta elhagyta Keswicket. Képmutatónak, számítónak érezte az emberek nagy részét, az arisztokrácia világát pedig nagyon merevnek. Szabad akart lenni, nem szeretett volna ezekhez az emberekhez hasonlóvá válni. Ez a vágya hozta ki újra és újra a kikötőbe, hogy ábrándozva bámulja a hatalmas gőzösöket, a vitorlásokat, halászhajókat, az éneklő matrózokat, és figyelje a fodrozódó hullámokat a végtelen tengeren. Henry a szabadság érzését társította ehhez a zajos, nyüzsgő forgataghoz, mely után napról napra egyre jobban vágyakozott. A biztosat azonban nem hagyhatta ott. Ígéretet tett, hogy mielőbb hazatér Keswickbe Sarah-hoz. Ahhoz pedig itt a nemesek közt kellett egyre feljebb jutnia. A tengeren való élet így csupán ábránd maradt, mely néha segített őt kiszakítani a szürke mindennapokból, melyeket napról napra megrontottak Edward fölényes és megalázó beszólásai.
De nemcsak Henrynek kellett kiállnia Edward elviselhetetlen természetét. Carl egyre kevésbé végezte el jól feladatait. Rosszul tálalt, hanyagul öltözött fel, lassú volt. Rengeteg hibát vétett. Edward ilyenkor csúnyán megszólta, és az ilyen szidalmaknak általában Mr. Harrison vetett véget, aki leteremtette Edwardot, majd a maga nyugodt, halk stílusában megintette Carlt is.
A fiú nem egyszer érezte magát kínosan Edward miatt, ami azt eredményezte, hogy még kevésbé tudott helyt állni. Henry gyakran ugrott helyette, figyelmeztette, ha valamit elront, de nem védhette meg őt folyton. Buzgósága és a pletykák miatt neki is tűrni kellett, ráadásul Mr. Harrison sem pártolta, hogy Henry rendszeresen Carl helyett dolgozik.
- Mr. Davis – szólt a komornyik egyik vacsora után az épp lépcsőn leérkező Henrynek.
- Igen, Mr. Harrison?
- Tudom, hogy a jó szándék vezérli, de jó volna, ha nem két ember helyett végezné a munkát.
- Én…
- Nézze Mr. Davis! Magának nem adhatok több pénzt, ha megszakad sem, és Mr. Smith-t is el kell, hogy küldjem, ha nem javít a teljesítményén.
- Adjon neki még esélyt Mr. Harrison! – kérte Henry a komornyikot. – Hadd beszéljek vele!
- Egy utolsót – mondta belenyugvón a komornyik. Henry egy mosollyal megköszönte a dolgot, majd odalépett az asztalnál ücsörgő Carl mellé. Az inas egy újságot lapozgatott, de láthatóan csak a képeket bámulta.
- Sajnálom, Henry.
- Ugyan, Mr. Harrison nem olyan keményszívű – mondta vállát megvonva Henry.
- Nem vagyok idevaló. Igaza van.
- Carl! – Henryt felettébb idegesítette a siránkozás. – Szedd össze magad! Nem retteghetsz egész életedben az olyanoktól, mint Edward.  Azért nem sikerül semmi, mert folyton attól rettegsz, hogy beléd köt.
- Csodállak téged, Henry – mondta az inas. Hangja nagyon lehangolt volt, mintha egészen máshol járt volna. Henry kifejezetten gondterheltnek látta őt.
- Mi a baj? – kérdezte inas társa arcát fürkészve.
- Semmi – felelt Carl kurtán.
- Kár tagadnod – csóválta a fejét Henry. – Ki vele!
Carl beadta a derekát, és elmesélte, hogy néhány napja otthonról kapott telefonhívást. Egyik nővére kereste azzal a hírrel, hogy öccsük, a tizennégy éves Simon elkapta a torokgyíkot és most mindenki érte aggódik, mert a faluban már többen belehaltak a betegségbe. Henry őszintén sajnálta így ismeretlenül is a kisfiút, és megígérte Carlnak, hogy vasárnap a templomban majd imádkozik érte. Az efféle dolgok mindig érzékenyen érintették, mert ha belegondolt, eddigi élete során több embert látott meghalni rémes betegségekben, mint azt szerinte egy vele egykorú fiúnak javára válna, már ha az ilyesmi egyáltalán tanulságos lehet.
A következő napokban Carl némileg összeszedte magát, de látszott rajta, hogy nehezen bírja a nyomást. Henry sokszor érdeklődött a beteg Simon iránt, de Carl alig tudott új hírekkel szolgálni. Azt mondta: a szüleinek nehéz telefonhoz jutniuk, így csak nagy ritkán beszélnek. Henry felvetette, hogy esetleg írhatna levelet, de erre Carl szinte felháborodva közölte, hogy ő bizony nem ír levelet, mert sokkal jobban szereti az élő beszédet. Henryt leginkább a fiú ingerült reakciója lepte meg, és biztos volt abban, hogy többről van szó. Ezen elég sokat gondolkodott, ami némileg elterelte figyelmét saját gondjairól. Munkáját azonban így is egyre kedvetlenebbül végezte, bár még mindig nem vétett olyan hibákat, mint Carl.
Az se segített rajta, hogy George egyáltalán nem támogatta tervét, hogy esetleg hajóra szálljon. Henry bízott benne, hogy barátja segíteni tud neki az ügyben, de úgy tűnt, hogy az ifjú papnövendéket túlságosan lefoglalják tanulmányai. Ritkán válaszolt, és arra intette Henryt, hogy próbáljon kitartani és ne kezdjen folyton új dolgokba.

Karácsony közeledtével egyszerre felgyorsultak az események a fiú körül. Egyre több volt a vendég, akik sokszor napokra maradtak. Jórészt egésznap akadt tennivaló, és a házat is ünnepi díszbe kellett öltöztetni. Henry az karácsony közeledtével jóval többet gondolt George-ra és Sarah-ra.
Karácsony másnapján egy ritka vendég érkezett a Stewart birtokra. Lady Greenwood. Az a bizonyos nagynéni, aki fiának akarta a birtokot. Dél-Angliában élt, de csak kivételes alkalmakkor tette tiszteletét a családnál. Fia volt a birtok örököse Anna után. Mivel azonban a férfi már jóval harmincas évei végén járt, kétségtelen volt, hogy a végrendelet megváltoztatása után lecsúszott a cím és a vagyon örökléséről. Ez komoly feszültséget szült a rokonok között, mely hozzájárult ahhoz, hogy Lady Greenwood csak kötelező alkalmakkor tegye tiszteletét Doverben. Henry is mindössze egyszer találkozott vele, amit egyáltalán nem bánt. Volt valami az asszony tekintetében, amit már-már ijesztőnek talált.
Lady Greenwood szigorú és kötekedő asszony hírében állt. Töretlenül ragaszkodott a régi eszmékhez, az egyre inkább modernizálódó világ és társadalom ellensége volt. Ez még nem is lett volna gond Henry szerint, de mindez éles nyelvvel és határtalan gőggel párosult. Lady Greenwood szeretett úr lenni minden rokona házában.
Mikor megérkezett, Henrynek az járt a fejében, milyen jó, hogy neki nem kell sok időt töltenie az özveggyel. Azonban az idős lady most tovább maradt, mint azt Lord Stewarték várták. Vendégeskedése alatt mindent ellenőrzött. Részletesen kikérdezte Stewartékat a személyzetről, és Henry akárhányszor összetalálkozott vele, mindig érezte magán az asszonyság szúrós tekintetét.
A fiú fejében ilyenkor gyakran megfordult, hogy Lady Greenwood talán ismeri a róla szóló pletykákat, és ha ez igaz volt, akkor biztos lehetett benne, hogy hamarosan felelősségre vonják az el nem követett bűnökért.
A karácsonyi üdvözletek néhány nap késéssel, az ünnep után érkeztek meg. Henry leült Carllal szemben, aki már egy ideje az asztalnál üldögélt, néhány üdvözlőkártya társaságában. Ő épp a Sarah-tól kapott kis levelet olvasta. A lány mellékelve fényképet is küldött, mely az első bálján készült, néhány héttel korábban. Henry elnézegette a képet, és rádöbbent, mennyire hiányzik neki a lány, és milyen keveset gondolt rá az utóbbi időben.
Hamar befejezte a levelek olvasását, és egy darabig Carlt figyelte. Egyszer csak megszólalt a csengő. Mire Henry felállt volna, Mr. Harrison már eltűnt a lépcsőn. A fiú így visszafordult Carlhoz.
- Egészen sok lapot kaptál.
- Nagy a család – felelte szórakozottan Carl, és letette a lapot, amit már egy ideje a kezében tartott.
- Kiktől jött? - kérdezte. Carl zavarba jött, jó ideig nem felelt. Henry úgy döntött segít neki. – A szüleid? Van benne hír az öcsédről?
- Igen-igen – vágta rá Carl, majd felállt az asztaltól.
- És hogy van? – kérdezősködött tovább Henry.
- Jobban – felelte Carl rá se nézve a fiúra.
Henry biztos volt benne, hogy Carl nem olvasta el a lapokat. Lopva rápillantott a képeslapokra. Az egyiket valóban a szülei írták, de a másik kettő, név alapján nem, vagy csak távoli rokona lehetett az inasnak. Henry gyanúja egyre erősödött, és úgy döntött, megbizonyosodik sejtése helyességéről.
Carlt a konyhába hívták, Henry pedig kihasználva a lehetőséget, elvett egy szelet pitét az asztalról, majd odakiáltott a fiúnak.
- Carl, idehoznád a porcukrot?
A fiú egy ideig keresgélt, majd az egyik dobozba belemártva az ujját, rálelt a cukorra. Henry végig követte az eseményeket a konyha ajtajából. Mikor Carl odaért, kérdőre vonta.
- Tudod, mi van ideírva? – mutatott az egyik képeslapra.
- Boldog Karácsonyt – felelt Carl, aki látszólag nagyon ideges volt.
- Kellemes ünnepeket – bökött Henry a képeslapra. – Ez van ideírva – tette hozzá szemrehányóan. Carl nem felelt. – Carl miért nem mondtad, hogy nem tudsz olvasni?
Az inas csak hebegett. Láthatóan szégyellte magát. Henry őszintén sajnálta a fiút, akit hidegzuhanyként ért, hogy rájöttek a titkára.
- Henry én… - kezdte, de nem tudta befejezni, mert ekkor Mr. Harrison lépet be, és azt parancsolta Henrynek, hogy sürgősen menjen fel a szalonba.
Henry nem sok jót sejthetett a komornyik arckifejezéséből ítélve, és összeszorult a gyomra az idegességtől. Felállt, és elindult kifelé, de közben még odafordult Carlhoz.
- Segítek – súgta oda neki, majd felrohant a lépcsőn.
Hosszúnak tűnt az út a szalonig. Bár semmi rosszat nem tett, mégis rettegett ettől a beszélgetéstől. Nem tudta, hogy mennyire tartják szavahihetőnek, főleg, hogy sejtése szerint az özvegy Lady is ott várta. Elsápadt, és szinte teljesen elhagyta az ereje. Tisztában volt vele, hogyha ez esetben Lord Stewart rosszul dönt, akkor a rosszindulatú pletykák rányomják bélyegüket a jövőjére. Végül megérkezett a szalonba, vett egy mély levegőt, és igyekezett a lehető leghiggadtabbnak mutatkozni. Bent, ahogy sejtette, Lord és Lady Stewart, valamint Lady Greenwood várta.
- Hivatott, Lord Stewart – szólalt meg, miután becsukta maga mögött az ajtót
- Igen, Mr. Davis – felelt nyugodt hangon Lord Stewart. – Jöjjön csak beljebb!
Henry közelebb lépett a társasághoz. Kisvártatva Lady Greenwood vette magához a szót.
- Tudja, miért hívattuk ide? – hangjában megvetés csengett, amitől Henry már most megalázva érezte magát, pedig tudta, hogy a java még hátra van.
- Igen… Azt hiszem – felelt tétován.
- Súlyos dolgokkal vádolják a birtokon. És, ahogy elnézem magát, lehetnek alapjai a pletykáknak – jegyezte meg az asszony lesújtó pillantást vetve rá. A fiú meg akart szólalni, de még mielőtt pisszenhetett volna, Lady Greenwood leintette és folytatta. – Az olyanokból, mint maga, bármit kinézek, és csak azon csodálkozom, hogy az én mamlasz unokaöcsém ennyire nem látja, mi történik a házában.
- Marge néni, ez túlzás! – csattant fel Lord Stewart. – Nem sértegethet a saját házamban sem engem, sem az inasomat!
- Ez a fiú alattomos és rosszindulatú – vágott közbe a Lady. – Hogy kelhetsz a védelmére? Hisz hallottad, mit beszélnek róla. Anna egyetlen szerencséje, hogy ilyen jó nevelőnője van.
- Igen, hallottam, amit a szobalányok fecsegnek – felelte a gróf hűvös nyugalommal. – Ellenben azt is, hogy Lady Anna milyen lelkesen áradozik a fiúról. Nem hiszem, hogy Mr. Davis bántotta volna Annát! Nem kéne beleütnöd az orrodat az én házam ügyeibe – Henry meglepődött Lord Stewart viselkedésén, és kissé megnyugodott, hogy láthatóan hisz az ártatlanságában.
- Nem kéne, ha kordában tudnád tartani a személyzetet, Brandon. Ez a fiú nem való ebbe a házba, de még csak szabadon sem szabadna járnia – folytatta a lady, és szemeiben olyan elvetemült rosszindulat tükröződött, amilyet Henry eddig kevésszer látott.
- Ne ítélkezz ilyen hamar, Marge néni! – kérte Lady Stewart. – Mióta Davis itt van, nem volt gond a munkájával és a viselkedésével. Anna pedig szólt volna, ha baj van.
- Ugyan drága Teresám. Gondolod, hogy el merné mondani? – kérdezett vissza szánakozva Lady Greenwood. – A komornám szerint Miss Stevens igen megbízható, és nagy tudású nevelőnő.
- Egy komorna pletykálkodásaira alapozol? –Lord Stewart hangja nagyon dühös volt. – Majd én beszélek az inasommal. Négyszemközt – tette hozzá nyomatékosan.
- Ha engedné az időm, hamar rendet tennék én ebben a házban – morogta Lady Greenwood, de szót kellett fogadjon, így kiment a szalonból.
Henry és a gróf kettesben maradtak. A fiú majdnem biztosra vehette, hogy a gróf hisz az ártatlanságában, de a beszélgetés akkor is kínosnak ígérkezett.
- Uram, sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam – szabadkozott rögtön Henry. A gróf a fejét csóválva legyintett.
- Kitől származik ez a szóbeszéd? – kérdezte. Hangja szigorú volt. Érezhetően fárasztotta ez az ügy.
- Én nem szeretnék senkit megvádolni – felelte Henry tétován.
- Henry, maga határtalanul jóindulatú – jegyezte meg a gróf, és sóhajtott egyet. – De tudnia kell, hogy az efféle pletykák tönkretehetik a becsületét, és a családot is rossz színben tüntetik fel. Nem tűröm el, hogy a lányomnak bármiféle megaláztatást kelljen elszenvednie egy szolgáló túlzott képzelő ereje miatt.
Henry kezdte felelősnek érezni magát. Arra gondolt, mennyivel jobb lett volna, ha kitart azon elhatározása mellett, hogy nem barátkozik a grófkisasszonnyal. Javítania kellett a helyzeten, de valahogy mégsem vette rá a lélek, hogy elárulja azokat, akik ártani akartak neki.
- Az ilyen szóbeszédek hamar megbélyegzik az embert. Még ha ártatlan is, amit nem kétlek, lesznek, akik az efféle pletykák szerint fogják megítélni – tette hozzá Lord Stewart, látva Henry tétovázását.
- Miss Stevens volt – mondta a fiú végül. – Zavarta, hogy Lady Anna sokat időt velem. Távol akart tartani. Megfenyegetett, de nem gondoltam, hogy ilyesmit képes kitalálni.
- Akkor e miatt nem beszél már hónapok óta a lányommal – jegyezte meg Lord Stewart. – Meg kell, hogy mondjam elég szomorú emiatt. Anna rajong magáért.
Henry nem válaszolt, csak megkönnyebbülve elmosolyodott. Hónapok óta rettegett, vajon hisznek-e majd neki, ha egyszer felelősségre vonják. Ha rosszul ítélik meg, talán sosem mosta volna le magáról azt a vádat, hogy zaklatta egy gróf lányát. Nagy kő esett le a szívéről, és azon kezdett gondolkodni, vajon milyen képet vág majd Miss Stevens és Edward, ha rájönnek, hogy áskálódásuk hiábavaló volt.
Lord Stewart folytatta:
- Henry szeretném, ha zavartalanul folytatná a munkát, és örülnék, ha foglalkozna a lányommal. Jó hatással van rá.
- Igen, uram – Henry még mindig nem merte elengedni magát. Nem igazán fogta fel, hogy megúszta a dolgot. Az pedig különösen örömet okozott neki, hogy hiányzik Annának.
- Azt még árulja el, kik terjesztették még ezeket a hazugságokat? A nevelőnő ugyanis közvetlenül nem áll kapcsolatban Lady Greenwood személyzetével.
- Nem szeretnék többeket megrágalmazni – felelt diplomatikusan Henry. Nem akart lesüllyedni Edward szintjére.
- Maga jó ember, Mr. Davis. És ne aggódjon, a nagynéném holnap este elutazik. Nem tartozik neki magyarázattal – mondta még Lord Stewart cinkos mosollyal az arcán. – Menjen, pihenjen egy kicsit!
- Köszönöm, Lord Stewart – Henry kihúzta magát, megigazította libériáját, és kisétált a szobából.
Ahogy végigment a folyosón, elhaladt egy díszes tükör előtt. Sosem nézte meg magát igazán, de most megállt egy pillanatra. Vonásai sokat változtak, mióta elhagyta a Tóvidéket. Tekintete sokkal komolyabb és fáradtabb volt. A hetek óta tartó feszültségtől, sápadt volt az arca, melytől még jobban kirajzolódtak az arcát beborító szeplők. A fiú, aki még egy éve volt, lassan eltűnt, és egy komoly fiatalember nézett vissza rá. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden munka, amit valaha a McAdams farmon végzett, és ami valaha szenvedést okozott neki, nem tette annyira próbára, mint az elmúlt időszak. Egész életében azért küzdött szüleivel, hogy étel kerüljön az asztalra. Mindig el kellett szenvednie azokat a megaláztatásokat, amik egy szegénysorban élő fiút érhetnek. De most mégis jobban fájtak neki ezek a hamis vádak. Mindig úgy képzelte, hogy ha feljebb lép a társadalmi ranglétrán, akkor kevesebb megaláztatás és küzdelem vár rá. Tévedett. Minél többet ismert meg a világból, annál inkább rá kellett jöjjön, mennyi harcot kell megvívni a boldogulásért.
Megigazította uniformisát, kihúzta magát, még egyszer visszanézett a tükörben lévő fiatalember fáradt szemeibe, majd felsietett a szobájába.
 Szíve mélyén örült, hogy dolgai jól alakultak, de mégsem hagyták nyugodni a történtek. A lelke mélyén nagyon megalázottnak érezte magát. Egy ideig csak feküdt az ágyában. Nem foglalkozott a fel-felhangzó csengők zajával. Csak később csatlakozott a többiekhez az étkezőben. Ott volt Jane és Edward is, akik az utóbbi időben igencsak összemelegedtek. Henry elfintorodott, felvonta szemöldökét, majd tovább nem törődött velük. Úgy érezte, valamivel el kell terelje a figyelmét. Carlhoz ült oda. Eszébe jutott, hogy segítséget ígért a fiúnak.
- Mi történt? – kérdezte rögtön Carl. Henry látva szeme sarkából, hogy Edward fülelni kezd, jelezte Carlnak, hogy csak halkan beszéljenek. Elmesélte röviden mi történt. Miután Henry beszámolója véget ért, őszinte örömmel szólalt meg:
- Ez nagyszerű. Edward felrobban majd mérgében, ha megtudja, hogy veszített.
Henry elmosolyodott, és az eddigi zaklatottságot, melyet a gróffal való beszélgetés óta érzett felváltotta a vágy, hogy elégtételt vegyen. Derűs arccal Edward-ék felé pillantott, akik nyíltan próbáltak hallgatózni, egyelőre nem sok sikerrel. Edward arcán káröröm ült, mely azonban hamar döbbenetté vált, mikor észrevette, hogy Henry jó kedvűen beszélget Carllal. A fiú lopva oda-oda pillantott és élvezetten nyugtázta, hogy Edward és Jane egyre jobban elkedvetlenednek.
- Délelőtt ígértem, hogy segítek neked – mondta Carlnak.
- Ó, igazán nem várhatom, hogy rám szánd az időt – mondta Carl szabadkozva.
- Jobb, ha beletörődsz. Muszáj, lekössem magam valamivel… - felelt Henry, majd halkan hozzátette: – különben behúznék neki.
Henryt magát meglepte ez a kijelentés. Sosem volt jó a verekedésben. De még csak meg sem fordult a fejében, hogy bárkit bántson. Most azonban, tán életében először, vágyott arra, hogy valakin elégtételt vehessen. George hangja csengett a fejében, akiről Henry tudta, hogy nyugalomra intené. Ezért Carl tanításával próbálta eltemetni bosszús gondolatait.
- Neki sokan behúznának – jegyezte meg elvigyorodva Carl.
- Szóval – kezdete Henry visszatérve az eredeti témára – holnap este nyolckor a szobámban találkozunk. Meglátod néhány hét, és remekül fog menni.
- Köszönöm, Henry – mondta Carl hálásan.
Henry nagy gondot fordított arra, hogy Carl-t megtanítsa olvasni és írni. Az az elképzelése, hogy ezzel eltereli figyelmét, szintén működött, egyre kevésbé gondolt Edward iránt érzett haragjára, és jól állta annak megjegyzéseit. Az inas, amiben csak tudta, gátolta a munkáját, és igyekezett rossz színben feltüntetni a személyzet és a család tagjai közt is. Mesterkedéseit azonban rendszerint nem koronázta siker, mert Henry a történtek után már nem riadt vissza tőle. Gúnyos, bántó megjegyzéseire, a lehető legnagyobb szarkazmussal válaszolt, és az Edward miatt elkövetett hibákat a legtöbb alkalommal ügyesen korrigálta. Lassan mindenki Henry pártját fogta, Jane pedig kivonta magát ebből a konfliktusból. Miss Stevens felmondott, nem sokkal Lord Stewart és Henry beszélgetése után. Úgy érezte, igazságtalanul bántak vele, mikor felelősségre vonták a pletykákért.
Edward eddig is csekélyke hatalma a személyzet körében megbomlani látszott, ahogy teltek a hetek, és Henry egyre inkább kiheverte a megaláztatást. Mióta Miss Stevens elhagyta a birtokot, többet foglalkozott Annával. Az új nevelőnő kedves fiatal hölgy volt, aki örült Henry társaságának és ő maga is sokkal inkább pajtása lett a lánynak, mint tanítója. Lord Stewart is örömmel vette, ha Henry részt vállalt kamaszodó lánya nevelésében, még ha ezek nagyrészt nem voltak többek hosszú baráti beszélgetéseknél.
A fiú maradék idejében ellátta szolgai kötelezettségeit, és tanította Carlt. Minden rendben volt, legalábbis Henry így érezte.  Egyik reggel, miután felszolgálták a reggelit, és volt néhány szabad órájuk, ismét leült Carl mellé, hogy gyakorolják az írást. Az inas azonban nemhogy nem lelkesedett, hanem arcáról olyan mély fájdalom tükröződött, melyek fájdalmas gyanút ébresztettek Henry szívében. Mindenesetre megpróbálkozott a tanítással, de sikertelenül.
- Simon meghalt – mondta ki Carl maga elé nézve. Henry nem szólt semmit. Zavarban volt, mert nem tudta, mit kéne mondania. Az ajka szélét harapdálta. Mindenféle ilyenkor szokványos kifejezést modorosnak tartott. – Ő volt az első, aki iskolába járhatott - folytatta Carl fájdalmas hangon.
- Büszke lenne rád, hogy te is tanulsz – jegyezte meg Henry. Kissé esetlennek érezte magát. Sosem jeleskedett mások vigasztalásában.
Carl aznap alig volt fogható valamire. Ha lehet, még ügyetlenebb volt. Olyan annyira, hogy Edward az eddigieknél is csúnyábban förmedt rá és ócsárolta őt.
- Hagyd békén! – szólt rá a férfire dühösen Henry. – Nem látod, hogy nincs jól?
- Hisz ez állandóan ilyen béna! – folytatta Edward. – Különben is, mit avatkozol bele? – kérdezte ingerülten. – Menj és csináld a dolgod! Úgy tudom, van feladatod.
- Rémes egy alak vagy – jegyezte meg Henry rosszallóan csóválva a fejét. Legszívesebben mindenféle gorombaságot hozzávágott volna Edward fejéhez.
- Fogd be! – szólt rá a férfi fenyegetően tornyosulva fölé. Henryben hirtelen erős lett a vágy, hogy megüsse az inast, de bármily erős is volt a késztetés, jól tudta, hogy ő járna pórul, ha verekedést kezdeményezne. Felsóhajtott, és Carl felé fordult:
- Menj fel a szobádba! Majd én befejezem – intett is a fiúnak, majd egy rövid ideig figyelte távolodó alakját.
- Te itt nem dirigálhatsz! – mondta Edward ökölbeszorult kézzel.
Henry nem felelt, csak elmerült a munkájában, úgy téve, mintha észre se venné az inast. Szinte a levegőben érezte Edward iránta érzet gyűlöletét. Szerencsére Mrs. Phillis meghallotta a szóváltást és belépve a helyiségbe elküldte Edwardot a dolgára.
Ettől kezdve rendszeresek voltak a szóváltások. Edward sokszor tett sértő, néha kifejezetten fájó megjegyzéseket Henrynek, amiket ő nem tudott szó nélkül hagyni. Újra és újra felülkerekedett, de közben kezdett belefáradni mindebbe. Alig várta azokat a rövid órákat vagy perceket, mikor egyedül lehetett és nem kellett hallgassa Edward gúnyoldását vagy fenyegetőzését.
Február végén levelet adott fel Sarah-nak, természetesen a bátyján keresztül. A lánynak születésnapja volt, és Henry mindenképp meg akart emlékezni erről a napról. A Stewart család vacsorára volt hivatalos, így Henry késő délután indult be a faluba. Miután a levelet feladta, nem volt kedve hazamenni. Régen volt egyedül. Elbóklászott a keskeny utcákon és csak lassan indult hazafelé. Már a nap is lement, mire visszatért a birtokra. Végig sétált a kert még kopasz fái közt, és nézte, ahogy a hold sápadt fényét lassan eltompítják a közeledő eső felhők. Vihar közeledett. Henry sietősebbre vette lépteit, mert semmi kedve nem volt ahhoz, hogy bőrig ázzon a februári hidegben. Az istálló közelében járt, mikor valaki rávetette magát. Henry a sötétben semmit sem látott és váratlanul érte a támadás. Az alak, aki neki ugrott, most a két karját szorította olyan erővel, hogy képtelen volt magát kiszabadítani. Nem először került ilyen helyzetbe, de ez a támadó jóval erősebbnek tűnt, mint azok a fiúk, akik a McAdams birtokon néha napján megverték.
Mire sikerült volna valahogy kikerülnie a szorításból, egy másik alak erősen hasba vágta, amitől elveszítette az egyensúlyát, és valószínűleg összeesett volna, ha az első támadója nem fogja olyan erősen. Henry egy rúgással elgáncsolta az őt megütő alakot, de az hamar talpra állt és ismét megütötte a fiút. Henry jó ideig próbált kiszabadulni, de az ereje minden elszenvedett ütés után egyre fogyott. Már szédült, felrepedt a szája, és az orra is vérzett, gyomra pedig rettenetesen émelygett. Végre a másik alak, aki addig lefogta elengedte, és a fiú rögtön térdre esett. Képtelen volt felállni, annyira elfogyott az ereje, hogy félájultan terült el a közben esőtől vizesedő köves úton. Alig volt magánál. Hallotta a két alakot, de alig értette, mit mondanak. Még látta, ahogy az orrából kifolyó vér vörösre színezi a tócsa vízét, majd minden elsötétült körülötte.

***
Szeretnél visszautazni az 1910-es évek Angliájába? Szereted a kalandos, romantikus történeteket? Ha tetszett a részlet olvass tovább a blogon, vagy már megrendelheted a sorozat első kötetét a Bookline vagy Libri honlapján e-book és nyomtatott változatban is. :)

2 megjegyzés:

  1. Olyan áldott jó lélek ez a George:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) És majd még alakul. Most azért ő még egy picit tudálékos.. egy picit .
      De örülök, hogy kedveled :)

      Törlés