2016. október 12., szerda

Meseregény 7. fejezet

Edmund párbaja

Mire Edmund visszatért a nagyterembe, a tömeg kezdett szétoszlani. Késő volt már, és lassacskán mindenki visszatért a lakrészébe.
Mikor Bernard király is távozni készült, Sir Marcus magához hívatta az apródját.
- Velem fogsz őrködni a királyi lakrészen. Legyen nálad a kardod!
- Igen Sir. – felelt Edmund és követte a lovagot.
Felicia nem sokkal előttük sétált. Edmund úgy szeretett volna beszélni vele. Megtudni mit gondol a hercegekről. Szívében az aggodalom mellett némi féltékenység is bujkált. Attól tartott, hogy a lány esetleg mégis szemet vetett valakire, aki előkelőbb, mint ő. Most azonban esélye sem volt rá, hogy a lelkét e tekintetben megnyugtassa. Miután a király és Felicia is visszavonultak hálótermeikbe, ő és Sir Marcus leheveredtek a lépcső két szélére. A lovag a kardját tisztogatta, míg Edmund a fejét a falnak döntve Feliciára gondolt. Elképzelte, hogy táncoltak volna ma este a nagyteremben. Látta Feliciát gyönyörű nap sárga ruhájában, virágos fejdíszében.
Csend volt. Csak a kert fáinak susogása hallatszott, ahogyan a szél lengette őket. A kert, ahol először látta Feliciát fiúnak öltözve bujkálni a fatövében. Majd egy év telt el az óta, és most itt őrizte annak a lánynak az álmát, akit akkor kis híján leszúrt a kardjával, mert betolakodónak vélt.
Az éjszaka lassan telt és eseménytelenül. Először Sir Marcus majd Edmund aludt egy keveset. Semmi sem történt, bár ez egyáltalán nem nyugtatta meg a lovagot.
- Őröket állítok Felicia ajtajához és atyáméhoz. Ezek a fővárosiak ravasz népek. – mondta reggel, miközben Edmund feltápászkodott a kemény kőről, ahol aludt. Egészen elfeküdte magát, és muszáj volt megtornáztatnia végtagjait, annyira elmacskásodott.
Ahogy Sir Marcus mondta, úgy történt minden. Két-két őr kísérte mindenfelé a királyt és a hercegnőt. Felicia alig értett valamit abból, ami körülötte történik, elővigyázatosságból ugyanis nem avatták be a részletekbe.
Edmund egésznap azon gondolkodott, miként férkőzhetne a lány közelébe. Egyrészt figyelmeztetni akarta, de leginkább csak látni legalább egy rövidke percre. Egyszer még a szobája felé is elment, mikor Felicia visszavonult ebéd utáni sziesztára. Ekkor azonban szörnyű gyanúja támadt. Ahogy elhaladt az ajtó mellett, mintha csak véletlenül keveredett volna arra a király szobája előtt idegen beszédre lett figyelmes. Edmund nem volt a nyelvek nagy tudója, csupán néhány szót ismert. Ennyi azonban bőven elég volt neki, hogy rájöjjön: a király ajtaját őrző két férfi nem az ő honfitársa.
Este volt már és Mindenki túlságosa messze, aki segíthetett volna. A másik két őrnek sem akart szólni, mert attól félt, talán ők is a Nagykirály emberei. Egy megoldást látott csupán: leszaladt a kertbe, és várfalon át felmászott, oldalán a kardjával Felicia ablakáig. Ez ne tűnt túl nehéznek, mert a fal jól mászató volt, ám a dolog neheze ez után jött.
- Pszt. – Csitította a felsikkantó Feliciát. –Edmund vagyok.
- Mi…mit keresel itt? – kérdezte meglepetten Felicia végignézve a karddal a kezében ácsorgó Edmundon.
- A király veszélyben van. – felelt halkan az apród. – A két őr az ajtaja előtt. Ők a bérgyilkosok. – megragadta Felicia kezét. – Figyelmeztetned kell atyádat!
- De hogyan? Ha ők a bérgyilkosok, nem fognak átengedni. – mondta Felicia izgatottságtól remegős hangon.
Edmund elgondolkodott. Bár abban biztos volt, hogy az őrnek álcázott bérgyilkosok átengednék Feliciát, abban már kételkedett, hogy nem cselekednének-e előbb, ha a királyt és a hercegnőt egy helyiségben tudnák. Hirtelen nagy butaságnak tartotta, hogy terv nélkül mászott fel ide. Figyelmeztetnie kellett a királyt még idejében, vagy ha azt nem tudta megtenni, hát űrzavart kellett keltenie. Odasétált az egyik kis asztalhoz, és mielőtt tervét megosztotta volna Feliciával, az egyik vázát, egy jól irányzott lendítéssel lelökte a földre, mire az a kövön hatalmas csattanással ripityára tört. Felicia megfeledkezve arról, hogy halkan kell lenniük, hangosan méltatlankodva fordult a fiúhoz.
- Mit művelsz?
A kérdésre hamar megjött a válasz. A csattanásra belépett két őr és kardot rántottak.
- Hogy kerül ide az apród? – kérdezte az egyik tagbaszakadt férfi.
Edmund Feliciára pillantott és tekintetével igyekezett valahogy súgni neki. Szerencsére a lány megértette az arckifejezése jelentését, és riadt arcot vágva felelt.
- Csak betört ide. Kényszeríteni akart, hogy menjek vele.
Edmund kissé sokallta ezt a választ, de a dolog megtette hatását. A ét őr elindult felé, erre ő, mivel elég kicsi volt, átsurrant kettejük között ki a folyosóra. Az a kettő utána. Így futottak bele a két álcázott bérgyilkosba, és nem kellett sok, hogy eluralkodjon a fejetlenség. Edmund szinte beesett a király szobájába, aki kényelmes szélében ült egy asztalnál és olvasott. Most lecsapta a könyvet és dühödten állt fel az asztal mögül.
- Felség! Meg akarják ölni. – kiáltott lihegve Edmund az előbbi gyors futástól és izgalomtól kifulladva.
A király nem is felelhetett, mikor az egyik őr, aki valójában Aerion király bérgyilkosa volt rá nem támadt. Edmund hamar kardot rántott és kivédte a szúrást. Sir Marcustól sokszor vett vívó leckéket, de eddig sosem kellett igazából harcolnia.
Közben a másik három férfi és Felicia is megérkezett. A lány lélegzet visszafojtva figyelte a párbajt. Megkönnyebbülésére azonban Edmund egészen jól vívott, és végül ő kerekedett felül. Ám mielőtt még örülhetett volna megérezte a karján a másik bérgyilkos kezének erős szorítását.
- Dobd el azt a kardot, te kis…
- Mit jelentsen ez? – csattant fel a király. – Eressze el a hercegnőt!
- Ők nem a mi katonáink, felség. – mondta Edmund kardját még mindig felfelé tartva. – A Nagykirály bérencei.
Edmund hosszú ideig farkasszemet nézett a sötét ábrázatú bérgyilkossal. Tehetetlen volt. Ha támad, a férfi megöli Feliciát. A másik két őrben bízhatott csak. Odapillantott a bérgyilkoshoz legközelebbi felé és alig láthatóan intett a fejével. Ez elegendő volt. Az őr hatalmasat rúgott a férfi térdébe, mire az fél térdre rogyott. Ez a kis idő kapóra jött Feliciának és kiszabadulhatott. Odarohant Edmundhoz, aki viszont az atyjához terelte őt.
A bérgyilkosra egyszeriben hárman fogtak kardot, így kénytelen volt megadni magát. A két őr lefogta őt. Bernard király közelebb lépett hozzá és szúrós tekintettel méregette a szakállas sebhelyes arcú férfit, majd a két őrhöz fordult:
- Vigyék a tömlöcbe! Jól őrizzék. Holnap kikérdezem.
A két őr fejet hajtott és elsietett. Edmund is indulnia akart, de Bernard király utána szólt.
- Edmund vagy, ugye?
- Igen felség. – felelt félénken a fiú.
- Mióta szolgálod a fiamat?
- Már három éve, felség.
- Ránézésre még nem értél meg arra, hogy lovaggá üsselek. – jegyezte meg a király.
- Sir Marcus szerint nem vagyok lovagnak való. – válaszolta vállat vonva Edmund.
- De szeretnél az lenni? – kérdezte a király az apród arcát fürkészve. Edmund bólintott. – Talán lesz lehetőséged bizonyítani. Eredj, számolj be a fiamnak a történtekről, és értesítsd, hogy holnap jöjjön a trónterembe reggel. Minél előbb a végre akarok járni ennek az egésznek.
Edmund ismét bólintott, és elindult, ám mielőtt kilépett volna, még egy futó pillantást vetett Feliciára, aki biztató mosolyra húzta a száját. Ettől Edmund arca is derűsebb lett és így rohant lefelé a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, hogy elvigye a híreket Sir Marcusnak.

Másnap a király elé vitték a bérgyilkost. A trónteremben ott lógtak az oroszlános, vörös-fekete zászlók. Ott ült a trónon Bernard király, balján ült Felicia hercegnő jobbján pedig Sir Marcus. Kicsivel lejjebb a királyi tanács tagjai, köztük Ralio főtanácsos és Edmund is.
A hosszú kérdések után, a bérgyilkos végül mindenről beszámolt, amiről csak tudomása volt. Abban reménykedett, hogy így kegyelmet, netalántán védelmet kap, ha a Nagykirály bosszút akarna állni.
Elmondta, hogy Aerion király valóban meg akarta öletni Bernard királyt, és úgy óhajtotta, hogy Feliciát vigyék a fővárosba. Az volt a szándéka, hogy összeházasítja egyik fiával, akit utána déli trónra ültet. De nem ez volt az egyetlen, amit akkor Edmundék megtudtak. Mindezeket sejtették és a teremben szinte senki sem lepődött meg, ám a bérgyilkos meséjének további részletei mindannyiukat megborzongatta. A sebhelyes férfi ugyanis lemondta, hogy Aerion király nem csak Délt akarja bekebelezni, hanem a többi birodalmat is.
- A Nagykirálynak nincs elég hadserege, hogy leigázza mind a négy királyságot. – jegyzete meg Sir Marcus a fejét csóválva.
- Nem hadsereggel akarja, Sir. – felelt a bérgyilkos.
- Hát mivel?
- Sárkányokkal.
- A sárkányok csak mesék. – rázta meg a fejét Sir Marcus.
- Nem mesék uram. – szólalt meg Edmund.
- És Aerion király megtalálta a sárkányokat? – kérdezte Bernard király nem törődve fia megjegyzésével.
- Igen, de azt nem tudja, hogy bírja engedelmességre őket. Valaki azt mondta neki, hogy egy ember a kulcs és, hogy az a valaki itt van délen.
Felicia és Edmund összenézek, mintha megérezték volna az itt elhangzottak sorsfordító erejét.
- Kitől származik ez az információ?
- Azt nem tudom, felség. – felelt sajnálkozva a bérgyilkos. Most úgy festett, mint egy ázott kutya. Behúzta a nyakát, lesütötte a szemét és szinte nem is pillantott az előtte ülőkre. – Keletről. Ez minden, amit tudok.
Bernard király nem kételkedett abban, hogy a bérgyilkosnak valóban nincs tudomása másról, ami fontos lehet. Visszavitték hát a cellájába, a király pedig összehívta a tanácsot az egyik kisebb terembe.
Míg ők megvitatták a hallottakat, Felicia és Edmund a trónterem egyik sarkában várakoztak.
- Azt hittem a Nagykirály ismeri a sárkányok titkát. – mondta Felicia közben Arianne portréját figyelve.
- Talán csak azért terjesztette azt, hogy megőrizze a hatalmát. – felelt Edmund. – Lehet, hogy a titok rég feledésbe merült.
Felicia bólintott. Ő is ugyanerre a következtetésre jutott és az járt a fejében, mennyire lehet jó uralkodó az, aki egy ilyen hazugsággal igyekszik megfékezni a lázongást és megőrizni a hatalmát.
Az idő lassan telt, mire végül a király és a tanács tagjai megjelentek ismét a trónteremben.
- Edmund! Gyere közelebb! – intett Sir Marcus az apródjának. Edmund mit sem sejtve nézett Feliciára majd elindult a lépcsős emelvény felé, ahol a trón állt. – Egy fontos feladatot szeretnénk rád bízni. – mondta a lovag, mikor az apródja megállt előttük.
- Milyen feladatot? – kérdezte Edmund.
- El kell menned Keletre, és kiderítened a sárkányok titkát még azelőtt, hogy Aerion király tudomására jutna. – mondta Bernard király. – Ezzel bizonyíthatod rátermettségedet, és ha visszatértél megkapod a lovagi címet és egy birtokot is.
Edmund tudta, hogy meg kéne köszönnie mindezt, de félelem fogta el. Az egész túl veszélyesnek hangzott. Köszönet, vagy egy egyszerű igen helyett csak egy kérdés szaladt ki a száján:
- Miért engem küldenek, felség?
Sir Marcus szúrós szemmel pillantott rá. A király ellenben megértette az apród aggodalmát, és megnyugtató mosollyal az arcán válaszolt:
- Olyasvalaki kell, akire senki sem gyanakszik. Tudom, hogy veszélyes dologra kérlek fiam, de most az egész birodalom sorsa függ tőled. Ha sikerrel jársz, elkerülhetjük a háborút és a királyság bukását. – magyarázta Bernard király. Miközben beszélt, kissé előrehajolt. Ettől bizalmasabbnak tűnt a mondandója.
- Ha Edmund megy, én is megyek. – lépett elő Felicia. Aggódott Edmundért, és esze ágában nem volt tétlenül várakozni, míg a fiú hazatér.
- De Felicia, leányom ez lehetetlen. – szólalt meg elhűlve a király.
- Az utcán nőttem fel. Tudom, hogy védjem meg magamat. – felelt Felicia makacsul. – Edmund a barátom. – farkasszemet nézett apjával, aki végül nem tiltakozott. Egy feltétele volt csupán, hogy Sir Marcus is tartson velük, hogy megvédje a húgát.

Így történt, hogy Edmund, Felicia és Sir Marcus még aznap éjjel útra keltek a legnagyobb titokban, azzal a céllal, hogy megmentsék a birodalmat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése