2016. október 2., vasárnap

Meseregény (5. fejezet)

Az öt birodalom

Néhány hét múlva az egész birodalomban híre ment, hogy Bernard király lánya megkerült. Nagy volt az öröm, mert ez azt jelentette, hogy a királynak van örököse, és a népnek nem kellett attól félnie, hogy a Nagykirály majd elragadja a trónt. A birodalom ura ugyanis régóta vágyott rá, hogy teljhatalmat gyakorolhasson mind a négy égtáj királysága felett. Szóbeszéd járta, hogy elszántan kutatja a titkot, melyet ősei még jól ismertek: hogy miként lehet engedelmességre bírni a szunnyadó sárkányokat. Mióta Bizonyossá vált, hogy a Déli királyságnak van törvényes örököse, a Nagykirály egyre sürgetőbbnek érezte eme titok feltárását.
Mindezeket az információkat csupán a birodalom legjobb kémei tudták, akik sietve vitték a hírt Bernard királynak.  Mindezek némileg beárnyékolták a király boldogságát, de a dologról nem szólt még a fiának sem, akit egyébként mindig beavatott a birodalom ügyeibe. Most azonban azt remélve, hogyha nem beszél a kapuban álló rosszról, akkor az nem is következhet be, hallgatott.
Élt az udvarban egy Ralio nevű ember, aki Bernard király főtanácsosaként szolgált hosszú évek óta, sőt, már az előző királynak is ő volt a legfőbb bizalmasa. Ralio nagyon öreg, fehér hajú és szakállú férfi volt. Mindig barna talárban és könyvekkel mászkált. Az ország legbölcsebb emberének tartották, és a király mindig számíthatott rá, ha útmutatásra volt szüksége. Ezekben az aggasztó időkben ismét magához hívatta Ralio mestert, ahogy az udvarban nevezték, hogy megvitassa vele a kémektől érkezett híreket.
- Nyugaton már fellázadtak Aerion király ellen. A hajósokat ugyanis igazságtalanul magas adóval sújtotta. – mondta Bernard Király.
Aerion volt a nagy király, egy hataloméhes korosodó férfi, akinek minden vágy az volt, hogy teljhatalmat gyakorolhasson mind az öt ország felett. A köznyelv csak Nagykirálynak nevezte őt.  Mind az öt királyság felett hatalma volt, de ez csupán formaság volt.
Vagy kétszáz évvel ezelőtt az öt birodalom háborúzott egymással, és a béke érdekében végül kinevezték a legnagyobb országot, mely a másik néggyel határos volt, hogy fogja össze a birodalmakat. A királyok jöttek-mentek, és a birodalomban béke honolt. Most öt király uralkodott öt országon: Ramal király a Keleti királyság, Thylios király a Nyugati királyság, Baelior király az Északi királyság és Bernard király a Déli királyság fejei voltak. Aerion pedig a nagy király, aki megkoronázása óta azon mesterkedett, hogy megkaparintsa magának az egész birodalmat.
- Résen kell lennie felség. – jegyezte meg Ralio mester. – Felicia hercegnőt férjhez kell adni. Ő a trónörökös, de ismeri a törvényt felség…
- Hercegnő csak akkor ülhet a trónra, ha van mellette egy férj. – fejezte be a király, mintha csak egy leckét mondana fel tanítójának. Hangja türelmetlen volt és feszült.
- Pontosan. A hercegnőnek be kell mutatkoznia az udvarban, és lehetőleg olyan férjet találnia, akik jó szövetségesek, ha esetleg háborúra kerülne a sor. – magyarázta Ralio mester. – Ha nem találunk időben megfelelő kérőt, akkor Aerion király maga fog arra kötelezni, hogy a hercegnőt hozzáadd az egyik fiához.
- Nem hagyom, hogy ilyen módon rátegye a kezét az országomra. – mondta fejcsóválva Bernard király.
- Rendezzen bált, felség! – javasolta a tanácsos. – Felicia hercegnő előkerülése igazán ünneplésre méltó, és egy ilyen esemény nagyszerű lehetőséget nyújt, arra felmérjük a lehetőségeket.
Ezzel a javaslattal Bernard király egyet kellett értsen. Már több ízben tapasztalta meg, hogyha hasonló veszély forog fenn, akkor egy bál a legjobb módja annak, hogy jó szövetségeket köthessenek vagy épp felmérhessék ellenségeik helyzetét.
Hamarosan híre is ment hát a birodalomban, hogy Délen nagy ünnepséget rendeznek, melynek az is a célja, hogy Felicia hercegnőt bemutassák lehetséges kérőinek.

Miközben a király boldogságát beárnyékolták a birodalom ügyei, Felicia azon igyekezett, hogy hercegnőhöz méltón beilleszkedjen az udvarba. Ez azonban korántsem volt könnyű dolog. A ruhák, melyeket viselnie kellett bár szépek voltak, de rettentő kényelmetlennek találta őket elsőre. Furcsán érezte magát a csupa selyem és csipke öltözetekben, feszélyezte, hogy reggelente a szobalány segített neki mindenben és különféle bonyolult, divatos frizurákat készített neki. Őrök figyelték minden lépését, és napjai nagy részét egy korosodó tanítónővel kellett töltenie, aki írni, olvasni valamint történelemre tanította.
Felicia néhány hónap alatt megtanult olvasni, és ha tehette kiült egy könyvvel a kert egy félreeső zúgába.
Éppen az öt birodalom királyainak krónikáit olvasta remélve, hogy végre megtanulja a fontos dolgokat, mikor Edmund jelent meg előtte.
Felicia alig találkozott az apróddal, mióta hercegnő lett. Sokszor kapta azon magát, hogy még elalvás előtt is rágondol. Most elmosolyodott és gyorsan arrébb csusszant a padon, hogy Edmund leülhessen.
- Egy apród nem ülhet le egy hercegnő mellé. – rázta meg a fejét Edmund.
- Ne légy ilyen! – szólt rá Felicia. – A barátom vagy. Vagy vedd úgy, hogy ez parancs. – tette hozzá kissé fölényesen feltartva a fejét.
- Micsoda zsarnok. – nevette el magát Edmund és leült a padra. – Mit olvasol?
- Az öt birodalom krónikáit. – felelt Felicia unottan. – A tanítóm azt mondta, hogy holnap fel kell mondjam neki a címereket és a fontos eseményeket az elmúlt kétszáz évből.
- De hisz ez egyszerű. – legyintett Edmund. – Nézd! – kissé előrébb lapozott a könyvben, ahol színes festett kis képeken sorakoztak a címerek. – Ez itt a mi címerünk. – mutatott az elsőre. Ez tűzpiros és középen feketesávos zászló volt. Középen egy aranyoroszlán tartott egy ezüst pajzsot. – ez Északé – mutatott Edmund a következőre. Észak zászlaja kék volt, középen szürkesávval Közepén egy fekete medve, mögötte keresztben egy lándzsa és egy kard. – Az északiak harcias nép. Nekik vannak a legjobb katonáik.
- Honnan tudod ezeket? Én képtelen vagyok megtanulni. – kérdezte felsóhajtva Felicia.
- Lovagnak készülök. – válaszolt Edmund. – Az apródoknak mindent tudniuk kell, mielőtt lovaggá ütik őket.
Felicia egy pillanatig elmerült Edmund szőke fürtjeinek látványában melyeket szinte aranyszínűvé változtatott a délutáni napfény. A fiú elkapta a lány tekintetét és ettől mindketten zavarba jöttek. Végül Edmund ismét rámutatott egy címerre.
- Folytassuk. – mondta még kissé feszélyezett hangon. – Ez a Nyugati ország zászlaja. – mutatott egy zöld, középen vörös zászlóra. Ennek a közepén egy hajó volt. – A nyugatiak kereskedők. – magyarázta Edmund. – Nekik van a legnagyobb hajó flottájuk, és nagyon gazdag ország. Ez pedig a Keleti királyságé. – A negyedik zászló narancsszínű és nap sárga volt. Közepén a vöröslő, lemenő nap és előtte egy repülő galamb. – Keleten vannak a legjobb művészek. Évente idejön a színtársulatuk, és nagyon mókás darabokat adnak elő. Majd meg kell nézned. – ecsetelte lelkesen.
- A sárkányokról is tanulnom kell. – jegyezte meg Felicia. A tanítóm azt mondta, hogy valóban léteztek.
- Igen. Kétszáz éve nagy háború volt. – kezdte a mesélést Edmund. Az öt királyság egymás ellen háborúzott, és a mai Nagykirály elődje elfoglalta Délt és Keletet is. Akkor élt Arianne hercegnő, aki végül az első uralkodója lett az új birodalomnak.
- Akiről az az ének is szólt? – kérdezte Felicia. Még most is a fülében csengett az apród szép hangja, ahogy azt a csodás dallamot énekelte.
- Igen. – felelt Edmund mosolyogva és kissé elpirult. – A háborúban a középső birodalom mellett végül csak nyugat állt. De már az övé volt Kelet és Dél is. Dél végül fellázadt, és Északkal karöltve csaknem letaszították a királyt a trónról. Kelet is csatlakozott, de az utolsó pillanatban elárulta őket, és a sárkányok titkát elárulta a Nagykirálynak. A sárkányokat csak egy módon lehetett engedelmességre bírni, és ezt a titkot osztotta meg a Keleti király a Nagykirállyal. Utóbbi azonban épp  a Keleti uralkodót ölte meg elsőnek.
A sárkányok: Darios és Varios felperzselték szinte az egész birodalmat. De Arianne megölte a Nagykirályt, és az új trónörökös hajlandó volt a békéről tárgyalni. Nagyobb hatalma lett mint a másik négy királynak, és az lett a dolga, hogy fenntartsa a békét. A sárkányok visszakerültek keletre, és most ott alszanak, immáron kétszáz éve. – Edmund elhallgatott.
Felicia csodálva nézte őt. Lenyűgözte a fiú tudása és önmagát nagyon szégyellte, amiért hercegnő létére nem ismeri a birodalom történetét.
- Sokkal jobban mesélsz, mint az az unalmas tanító. – jegyezte meg. Hangja kissé csalódott volt, melynek okára Edmund hamar rájött.
- Megtanulod ezeket, ne aggódj! Nem tehetsz arról, hogy elraboltak, mikor gyerek voltál. – bíztatta Edmund, és Felicia nagy meglepetésére megfogta a kezét. A lány nem tiltakozott. Elpirulva pillantott az apródra, akinek az arca most egészen komoly volt.
Felicia ekkor döbbent rá, hogy szerelmes Edmundba, talán sokkal régebb óta, minthogy felismerte volna ezt az érzést.
Az apród ugyanígy érzett, de ő már régóta rájött erre. Akkor akart színt vallani, mikor végül elkapták őket. Azóta pedig, alig mert Felicia közelébe menni. Attól félt, hogy a lány már nem lesz hajlandó szóba állni vele az egyszerű apróddal. Most nagyon boldog volt, amiért úgy tűnt Felicia viszonozza érzéseit. Hirtelen vakmerőségtől vezérelve homlokon csókolta a lányt, aki ezen nem háborodott fel, de valamiért elszomorodott.
- Mi a baj? – kérdezte Edmund. Hangja most féltő és aggódó volt. Nem olyan, mint egy jó baráté, hanem mint azé, aki szerelme miatt aggódik.
- Atyám összehívta a többi ország királyait, hogy nekem férjet találjon. – felelt Felicia. – De én nem akarok idegen férfit. Jaj, Edmund, én nem szeretnék királynő lenni!
- De jó királynő leszel. – biztatta Edmund, de közben arra gondolt, bár méltó volna arra, hogy ő vegye feleségül a lányt. – Biztosan találsz olyan kérőt, akit majd szeretni fogsz.
Felicia a fejét rázta.
- Bár megszökhetnénk.
- Drága hercegnőm. – fogta meg Edmund ismét a kezét. Mondani akart valamit, ami segít a lánynak, de képtelen volt, hisz ő is épp erre vágyott. Távol kerülni az udvartól, és boldogan élni valahol kettesben.

Felicia szeme könnyes lett.  Éveken át arról álmodott, bár hercegnő volna, és most egyszeriben ránehezedett a hatalom súlya, a sok szabály,a sok tanulás, és bezártabbnak érezte magát, mint a tömlöcben azon az éjszakán, mikor Sir Marcus elkapta. Fejét Edmund vállára hajtotta, aki ismét megcsókolta a homlokát. Felicia egészen közel húzódott hozzá, és így ültek még sokáig magukban megfogadva, hogy bármi történjen is, egymáshoz mindig hűségesek lesznek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése