2016. október 30., vasárnap

A változások kora 7. fejezet


Ahogy teltek a hetek, és lassacskán a hónapok, Henry egyre elővigyázatosabb és megfontoltabb lett. Igyekezett nem felcsattanni sem Edward sem Miss Stevens intrikáin, és megjegyzésein. Ettől fogva pedig sokkal nyugalmasabbak voltak a napjai.
Kiderült az is, hogy a személyzet többi tagjától nincs félnivalója. Mr. Green a kissé sznob, de szívélyes ember, kész volt mindenkor segíteni a fiút, és nem egyszer bocsátkozott bele hosszú, kellemes beszélgetésekbe. Henry ugyancsak sokszor élvezhette Mr. Harrison és Mrs. Phillis társaságát is. Az őt körülvevő emberek közül csak Jane és Miss Potter fárasztották néha. A komorna és a fiatal szobalány a ház legpletykásabbjai voltak, és sokszor csak azzal a reménnyel keresték meg, hogy talán mond valamit, amit utána tovább adhatnak, ha bemennek a városba. A túl sok fecsegés mellett az még inkább zavarta Henryt, hogy a jelek szerint a szobalány vonzódott hozzá. Ez persze eleinte jó érzéssel töltötte el, hisz a férfivé válása küszöbén, az ilyen helyzetek növelték büszkeségét, de Jane viselkedése idővel kezdett kényelmetlenné válni. A lány talán egy évvel lehetett fiatalabb Henrynél. Hosszú szőke haját mindig kontyba fogva viselte.  Kissé rókaképű, nagy sötét, ravaszkás szemekkel. Az vitathatatlan volt, hogy a csinosabb lányok közé tartozik, és erről ő maga is így gondolkodott. Nyíltan sosem vallotta volna be, hogy rajong Henryért, de sokszor kacérkodott vele, vagy fárasztotta felesleges, féltékenykedő megjegyzéseivel.
- Ki írt neked? – kérdezte egyik délelőtt, mikor az étkezőben ülve a leveleket bontogatták.
- Egy lány – válaszolt kurtán Henry, remélve, hogy ezzel sikerül kicsit kikerülnie Jane érdeklőséből, de a lány nem hagyta a dolgot.
- Milyen lány? – folytatta a kérdezősködést.
- Csak egy lány – ismételte Henry fel sem nézve Jane-re. Semmi kedve nem volt Sarah-ról beszélni, a levelet meg amúgy is George-tól kapta, és csak néhány rövid sor volt benne a lánytól.
- Nagyon titokzatos vagy, Henry – jegyezte meg a lány. – Szereted őt?
- Jaj, hagyd már békén! – szólalt meg Carl a másik inas.
- Te meg mit szólsz bele? – fordult hozzá Jane ingerülten. – Henrynek nem kell nélkülöznie, ha a szerelme túl messze van.
- Hallod, hogy mit beszélsz? – kérdezte megrökönyödve Henry.
- Ugyan már! Ne légy ennyire jófiú!  – legyintett Jane. – Nehéz eset vagy. – tette hozzá, és otthagyta a két fiút. Henry a fejét csóválva nézett utána.
- Ő ilyen. Már más inassal is kikezdett, mióta itt van – jegyezte meg Carl.
- Veled is?
- Velem nem – vonta meg a vállát Carl.
Henry nem tudta, hogy ezért sajnálja, vagy épp irigyelje társát. Carlról az volt a véleménye, hogy a fiú kissé mulya. Legalábbis ezzel a szóval tudta volna legjobban lefesteni őt. Az a típusú fiatalember, aki Henry szerint kevés dologra alkalmas. Kétbalkezes, félős és esetlen volt. Ennek oka főképp abban gyökeredzhetett, hogy sokadik testvérnek született és nyílván kevesebb figyelemmel, de nagyobb elvárásokkal viseltettek iránta a szülei. Henry nem nézte le őt. Azokat, akiknél erősebbnek érezte magát, sosem vetette meg.
A Jane-nel való helyzet azonban abszurd volt számára. Azt is nehezen képzelte el, hogy majd más lányok is megkedvelik őt, de arra végképp nem gondolt, hogy lesz, aki ilyen nyíltan ajánlatot tesz neki. Ez egyfelől hízelgő volt, másrészt viszont szánalmasnak találta Jane viselkedését.
- Tényleg, ki az a lány? – kérdezte Carl, kizökkentve Henryt a gondolkodásból.
- Sarah-nak hívják, a Tóvidéken lakik fent északon – felelte Henry. Úgy tűnt, hogy Carl tovább érdeklődne, de nem volt hozzá elég bátor, így nem kérdezősködött tovább. Henry ennek örült, mert nem szeretett túlságosan az érzéseiről vagy Sarah-ról beszélni. Ezek bizalmas dolgok voltak, melyeket nem osztott meg akárkivel. Carl készséggel kihúzta mindig a szorult helyzetekből, ha Edward túlságosan ráripakodott, de nem tartotta őt a barátjának, ahogy George-on kívül szinte senkit. Ehhez túlságosan bizalmatlan és magának való volt.
Június végén a Stewart család mindig elutazott franciaországi nyári birtokukra. Ilyenkor már egy héttel előre elkezdődött a készülődés, és az egész ház lázban égett. A személyzet a családdal tartott, és a Loire mentén töltött hetek alatt nekik is volt idejük kikapcsolódni és kipihenni az egész éves kemény munkát.
Az utazás csupán Henrynek volt újdonság. Carl és az egyik szobalány Beatrice töltötték eddig a legkevesebb időt a Stewart birtokon, de már ők is több mint egy éve dolgoztak itt.
Henry számára azonban nem csak a nyári birtok volt ismeretlen, hanem a csatornán való átkelés is. Sosem utazott hajón, és a tengert is csak akkor látta először, mikor Doverbe érkezett. Szinte gyermeki izgalom fogta el a tudattól, hogy hamarosan hajóra szállhat, és megismerhet egy idegen országot.
Az elutazás előtt nem sokkal töltötte be huszadik évét, aminek alkalmából Mrs. Phillis és a szakácsnő, aki a fiút igen elbűvölőnek találta, egy nagy adag áfonyás pitét sütött. Henryt őszintén meglepte ez a figyelmesség, különösen, hogy Mrs. Phillis, aki mindennek szerette megadni a módját, az egész ünneplést az elutazás előtti utolsó szabadnapra tette, és az egész társaságot meginvitálta egy piknikre. A magas tengerparton elterülő puha zöld mező nagyszerű hely volt a közös kikapcsolódásra. Miközben a többiekkel a mindennapok aprócseprő dolgait tárgyalták ki, vagy azt tervezték, mivel töltik majd szabadidejüket Franciaországban, Henry csak néha-néha szólt bele a többiek beszélgetésébe, fél szemmel a tenger fodrozódó hullámait, a nem olyan messze elterülő doveri kikötőt, a vízen úszó hajókat kémlelte.
Mióta csak jó néhány hónapja megismerte a Bolygó Hollandi történetét, vonzódott a hajókhoz és a tengerhez. Hátborzongatóan csodálatosnak képzelte a tengerészek életét, tele kalandokkal és talányokkal. A vágyakozás ezen dolgok iránt csak nőtt a szívében, miután ideérkezett, és főként, miután nem is olyan régen Lord Thewlish kapitány ideiglenes lakája lehetett. Sokszor képzelte el, milyen is lehet egy hajón szolgálni, és bejárni a Föld minden tengerét és óceánját.
Néhány nappal a születésnapi piknik után a Stewart birtok lakói valóban felkerekedtek. Henry igazán élvezte, az egész napon át tartó hajóút egy részét, azonban, miután többekről kiderült, hogy nem bírják annyira a tengeren ringatózást, kénytelen volt részt venni tengeribeteg társai istápolásában.
Már alacsonyan járt a nap, mikorra meglátták a Calais-i kikötőt. Henry a fedélzet korlátján támaszkodott, nem messze a hajó orrától, és figyelte, ahogy egyre közelednek a francia partokhoz. Maga sem tudta mitől, de egy pillanatra furcsa és nyomasztó érzés fogta el, mintha a hely, ahová most érkezett, valami eljövendő sorsfordító esemény színtere lett volna. Henrynek sokszor voltak hasonló rossz érzései. Ettől tűnt kissé pesszimistának mások szemében. Hamar elhessegette ezt az olyan értelmetlennek tűnő sugallatot, mert közben meglátta a közeledő Annát, aki hajában rózsaszín szalaggal, és piros, fehér csíkos kis ruhájában közeledett felé. Bármilyen kedves is volt a személyzet, az egyetlen, akit Henry a barátjának tudhatott, az a mindig derűs grófkisasszony volt. Ez őt magát igencsak meglepte.
- Élvezni fogod Franciaországot – mondta Anna, a korlátra támaszkodva. – Tudsz horgászni?
- Persze. A Tóvidéken nőttem fel – felelt Henry.
- Apa minden nyáron lemegy a folyóhoz velem együtt. Bár idén már azt mondta, hogy foglalkozhatnék lányosabb dolgokkal – ecsetelte a kislány. – De én szeretem az ilyesmit. Csatlakozhatnál – fordult oda a fiúhoz.
- Nem hiszem, hogy a gróf úr vágyna az én társaságomra – válaszolt Henry, majd mosolyogva hozzátette: – de köszönöm az invitálást.
- Apa kedvel – jegyezte meg Anna. – Nem lenne ellene kifogása.
- Meglátjuk –hagyta rá Henry, és közben a kikötőt figyelte, ahová lassan befutott a hajó. Anna követte a fiú tekintetét, és kíváncsian fürkészte az arcát.
- Hiányzik az otthonod? – kérdezte.
- Nekem már rég nincsen otthonom.
- De a hely, ahonnan jöttél. A Tóvidék?
Henryt váratlanul érte a kérdés, és hirtelen rájött, hogy erre nem is olyan egyszerű választ adni. Szerette Keswicket és a birtokot is, bár sosem lelte benne túl sok örömét. Hiányzott neki Sarah és George, de egyre többször gondolt arra, milyen lenne, ha többet láthatna a világból. Ma már sajnálta volna, ha az útja itt véget érne, holott néhány hónapja mindent megadott volna, hogy mielőbb visszatérjen Keswickbe.
Végül csak megvonta a vállát, jelezvén, hogy nem tud felelni a kérdésre.
A hajó közben lassan megállt, és Henryék nem sokkal később már az alkonyi fényben úszó francia tájakat szelték át a robogó vonattal, egészen Párizsig.
A család a franciaországi nyaralás első hetét mindig Párizsban töltötte egy Monsieur Gautier nevű francia úrnál, aki a követségen dolgozott.
Ez az egy hét jócskán bővelkedett az eseményekben, a Gautier és Stewart család sosem töltötte egyedül az estét. Mindig volt vacsoravendég.
Henry nagyon szerette a franciákkal közös munkát. Az itteni szolgálók sokkal kevésbé voltak merevek. Lezser eleganciával viselkedtek, amit Henry igen üdítőnek talált. A munka mindig jókedvvel, dalolászással, és nem kevés bor elfogyasztásával telt. Lenyűgözte a felismerés, hogy a franciák mennyire különböznek az angoloktól. Élvezte az itt töltött időt, és már-már sajnálta, mikor elérkezett az utolsó párizsi nap.
Erre az alkalomra a személyzet kimenőt kapott, így Henry megcsodálhatta Párizs pazar látnivalóit. Mrs. Phillis és a szobalány Jane is csatlakoztak hozzá.
A francia főváros elsőre nem sokban különbözött Londontól. De kis idő elteltével jól érezhető volt, hogy Párizs merőben más. A Montmartre-on hemzsegő festők, zenészek, a szalonok, az utcákat betöltő parfüm illat mesebeli eleganciával töltötték be a várost. Henry a maga nemében elragadónak találta.
- Nézzék, képeslapok! – kiáltott Jane, nem messze a Notre Dame-tól, az egyik standra mutatva.
Henry közelebb sétált és Mrs. Phillis is követte.
- Nem akar venni, Mr. Davis? –kérdezte a szobalány.
- Miért ne – felelte, és hamar ki is választott kettőt.
- Kinek küldi? – kíváncsiskodott a szobalány.
- Egy jó barátnak –felelte Henry.
- És a másikat? Annak a lánynak? – kérdezte Jane, olyan hangon, mint aki reméli, hogy nemleges választ kap.
- Jane, ne légy tapintatlan! – szólt rá Mrs. Phillis.
- De igen. Neki is – mondta Henry nyomatékosan.
- Oh – bólintott Jane csalódottan.
- Kellett kíváncsiskodnod – súgta oda neki Mrs. Phillis.
Némán sétáltak tovább, keresztül a hídon, majd végig a sétányon a Szajna mentén. A távolban látszódott az Eiffel torony vasszerkezete, mely elegánsan álldogált a párizsi házak között. Henry nem látott még ehhez foghatóan különös épületet, és mikor már közel jártak, a torony magassága is megdöbbentette. Szinte beleszédült a látványba, mikor az épület hatalmas lábai előtt állt, és próbált felnézni annak legtetejére.
A nap végére lenyűgözőnek találta a francia fővárost, és hatalmas lelkesedéssel várta, milyen a Loire mentén töltött nyár.
A család nyári birtoka egy Chécy nevű kisvárostól nem messze állt. Az emeleti ablakokból rá lehetett látni a folyóra és a városkára is. Az egész vidék üde volt, zöld és jóval melegebb, mint amit Henry északon megszokott. Lord és Lady Stewart napközben leginkább a kertben sétáltak, vagy valamelyik szomszédos birtokról idelátogató barátokkal teáztak. Csak a legnagyobb hőségben tartózkodtak a ház falain belül, ami ilyenkor kellemesen hűvös volt.
A személyzetnek állandóan akadt dolga, mert valaki mindig vendégeskedett Stewartéknál. Csak ritkán jutott idő a pihenésre, és ezekben a szabad órákban Henry leginkább Annával beszélgetett a kert árnyékos fái közt sétálva, vagy az egyik tövében ücsörögve.
Miss Stevens ilyenkor mindig szemmel tartotta őket, és láthatóan egyre kevésbé lelte örömét Henry társaságában. Féltékeny volt, amiért Anna jobban kitünteti figyelmével a fiút, mint őt, aki egész kiskora óta nevelte őt. A lánynak ezen sérelmeit nem tette szóvá. Csupán Henryt kárhoztatta ezért, és alkalomadtán nem átallott a fiú tudtára adni nem tetszését.
- Választhatna hasonszőrűbb barátokat, Mr. Davis! – mondta Miss Stevens egyik délután, mikor a személyzet társalgójában ketten maradtak Henryvel.
- Nem én akartam Annával barátkozni. – felelt a fiú dacos hangon.
- Lady Anna. Ő a gróf úr lánya. – javította ki a nevelőnő. – Maga pedig csak egy inas, egy egyszerű paraszt, semmi több.
- Tudom jól, kivagyok. Nem kell emlékeztetni. – vágta rá Henry.
- Akkor ne feledkezzen meg arról akkor sem, mikor a kisasszony közelében van. – mondta Miss Stevens már-már parancsoló hangnemben. – Bár legjobb volna, ha nem töltene vele több időt annál, mint, ami feltétlenül szükséges.
- Nem szólhat bele abba, mit csináljak.
- De abba igen, ki barátkozhat Lady Annával.
- Lady Anna elég nagy, hogy eldöntse, kivel szeretné tölteni az idejét – szólt vissza dühösen Henry.
- Amíg nagykorú nem lesz, ezt egyedül én döntöm el – mondta határozottan a nevelőnő. – Vigyázzon, Mr. Davis! Ha egy olyan fiatalember, mint maga túl sok időt tölt egy kislánnyal, az sokak nemtetszését felkeltheti – jegyezte meg rosszat sejtető hangnemben.
Henry felvonta a szemöldökét. Egyre jobban megdöbbentette Miss Stevens rosszindulata. Nem állt szándékában válaszra méltatni.  Ahogy az egyik csengő megszólalt, elsietett a dolgára. Nem először fenyegették őt, de a nevelőnő megjegyzései különösen dühítették. Abban bízott, hogy ezek csak üres szavak, és tovább nem fajul a helyzet. Másnap este azonban rá kellett jöjjön, hogy hiú reményeket táplált.
Mire a Stewart család minden tagja visszavonult, Henrynek sem volt kedve túl sok időt tölteni az étkezőben vacsora után, és hamar elindult lefeküdni.
Mr. Harrison azonban a lépcsőnél megállította.
- Mr. Davis, egy percre! – intett, és betessékelte Henryt a dolgozószobájába.
- Tehetek valamit, Mr. Harrison? – kérdezte Henry álmosan.
- Mr. Davis. Maga igazán ígéretes, őszintén szólva, több tehetsége van ehhez a hivatáshoz, mint a többieknek.
- Köszönöm – válaszolt Henry elmosolyodva, de úgy érezte nem ez az, amiről a komornyik beszélni akar vele.
- Épp ezért szeretném, a lehető legnagyobb jóindulattal óvatosságra inteni.
- Mire gondol, Mr. Harrison?
- Az esetleges rosszindulatú pletykákra, magáról és Lady Annáról – felelte tétován a komornyik. Henry kissé félrehúzta a száját, majd aggodalmas tekintettel kérdezett vissza:
- Milyen pletykák?
- Miss Stevens azt próbálja terjeszteni, hogy maga… hogy is mondjam… zaklatja a kisasszonyt.
Henry idegesen felsóhajtott.
- Ugye nem gondolja, hogy én…
- Én nem gondolom, és nem is tartanám említésre méltónak a dolgot, ha nem tudnám, hogy Miss Stevens mennyire szeret légből kapott mesékkel előállni – kezdte a komornyik. Henry feszülten figyelt. – Szerencsére csak kevesen hallották a pletykát, és idejében számon kértem a dolgot Miss Stevenstől. De a későbbi kellemetlenségek elkerülése érdekében, ígérje meg, hogy nem tölt a kelleténél több időt Lady Annával.
- De ő a barátom. Nem szakíthatok meg vele minden kapcsolatot, egy rosszindulatú nevelőnő miatt –méltatlankodott Henry.
- A maga érdekében. Egy ilyen szóbeszéd könnyen tönkreteheti a pályafutását – mondta a komornyik a legnagyobb jóindulattal. – És a kis Annát is megkíméli ezzel.
- Rendben – sóhajtott Henry. Mr. Harrison talán, hogy megnyugtassa, még hozzátette:
- Én nem gondolom, hogy Lady Annát óvni kéne magától, de jobb elejét venni az ilyen híreszteléseknek.
- Köszönöm, Mr. Harrison. Van esetleg még valami? – kérdezte Henry, igyekezve közömbös arcot vágni, mintha cseppet sem zavarnák az imént hallottak.
- Nincs. Pihenje ki magát! Jó éjszakát, Mr. Davis.
- Önnek is, Mr. Harrison. És köszönöm, hogy figyelmeztetett.
A komornyik biccentet, majd Henry becsukva maga mögött az ajtót, végre elindult a szobájába. Bármilyen álmos volt, jó ideig nem jött álom a szemére. Nem értette, mi vette rá a nevelőnőt arra, hogy ilyen rosszhírét keltse, pusztán azért, mert Anna jobban kedvelte őt, mint a személyzet többi tagját. Arra azonban rá kellett ébrednie, hogy a világ, amibe belecsöppent sokkal nagyobb kihívás a formaságoknál és a szabályok betartásánál. A legnagyobb nehézséget ugyanis nem ezek, hanem a személyzet rosszindulatú tagjai jelentették, amik ellen nem mindenesetben lehetett védekezni.
Megfogadta Mr. Harrison tanácsát, és nem találkozott Annával. A kislányt ez nagyon zavarta, és többször próbálkozott megtudakolni, mi az oka, hogy Henry nem beszél vele, de a fiú sosem méltatta válaszra és hamar lerázta. Ahogy múltak a napok, egyre jobban hiányzott neki Anna. Ráébredt, mennyire kedveli a lányt és arra is, hogy hiányzik neki egy igazi, bizalmas barát. A történtek után senkiben sem bízott meg eléggé. Egyedül Carl volt, akivel valamelyest megoszthatta gondolatait, de továbbra sem tudta barátjának nevezni az inast. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy Miss Stevens békén hagyta őt, és többé nem fenyegetőzött. Azonban minden alkalommal el kellett viselje a nevelőnő diadalmas arckifejezéseit.
Néhány héttel később úgy tűnt, nem terjed tovább a pletyka, így Henry abban bízott, hogy mire visszatérnek Doverbe, ő végre magyarázatot adhat Annának a történtekről.
Nem sokkal elutazásuk előtt a Stewart család két napot egy jó barátjuk birtokán töltött. Ilyenkor csak Mr. Green és Miss Potter tartott a családdal. A személyzet többi tagja a birtokon maradt. Az ilyen alkalmak jó lehetőségek voltak a pihenésre, bár Mr. Harrison igyekezett kordában tartani a szobalányokat és inasokat, azok nem sokat törődtek a komornyik elképzeléseivel.
Leginkább Edward volt, aki előszeretettel töltötte idejét a közeli kisvárosban, Chécyben. Szerette a lányok társaságát és sokszor nehezményezte, hogy Párizsban olyan kevés időt töltenek, ahol sokkal több lehetőség adódik a kikapcsolódásra.
Henry jól tudta, hogy Edward ellenfélnek tekinti őt, még ha erre ő nem is adott okot, hacsak nem azzal, hogy hamar kivívta a személyzet legtöbb tagjának és a családnak a szimpátiáját. Az egyik fő ok pedig egy bizonyos személy, Jane volt. Bár a lány jól tudta Párizs óta, hogy Henry elkötelezte magát, mégis állandóan rajta csüngött. A fiút ez nagyon zavarta, mert úgy tűnt, Jane nem hajlandó elfogadni az elutasítást. Igyekezett Henry bizalmába férkőzni, de teljesen eredménytelenül.
Edwardot ő is gőgösnek találta, az inas ellenben odavolt a lányért. Folyton a nőkről beszélt, de titkon mindig Jane-nek akart bizonyítani.
A személyzet épp a számukra kialakított étkezőben múlatta az időt.
Henry Mrs. Phillis-szel folytatott hosszú beszélgetést. Épp aznap kapott levelet George-tól, és a házvezetőnőt érdekelte, hogy van a fiatalember. Mrs. Phillis gondoskodó volt, Henryvel pedig különös anyai szeretettel viselkedett. Ez jól esett a fiúnak, hiszen édesanyja korai halála óta, nem igen volt része efféle bánásmódban.
A beszélgetést Jane szakította meg:
- Henry, az egész estét itt bent akarod tölteni? – kérdezte, az asztalra könyökölve, szinte a fiú fülébe suttogva az utolsó szavakat. Henryt őszintén bosszantotta a lány viselkedése, és a tény, hogy semmibe veszi az elutasítást.
- De – felelte kurtán, és felpattant a székről. Gyorsan töltött magának a maradék teából, belemarkolt a délután készült aprósüteménybe, és csak szép lassan indult vissza.
Jane, hogy enyhítsen kínos helyzetén, várt néhány pillanatot, csak azután egyenesedett fel. Elindult az ajtó felé, ahol az ott ácsorgó Edwardba botlott. Henry látta, hogy a páros tagjai újra és újra felé pillantanak, miközben sugdolóznak. Ebből hamar rájött, hogy nyílván róla beszélnek. Ez még hidegen is hagyta volna, ám Edward önelégült, diadalmas tekintette igencsak zavarta.
- Ne törődjön velük, Mr. Davis! – szólalt Mrs. Phillis. Henry csak nehezen ocsúdott fel és szórakozottan megvonta a vállát, majd egy újabb süteményért nyúlt. Lopva újra meg újra Edward felé pillantott, és egyre csak nőtt benne a rossz érzés.
Aggodalma, mint hamarosan kiderült, nem volt alaptalan. Edward aznap ugyanis kétszeresen is sikeresnek érezhette magát. Végre elérte, hogy Jane nagyobb érdeklődést mutasson iránta, és ezáltal olyasvalakinek adta tovább Henry és Lady Anna barátságát kiforgató rosszindulatú híreszteléseket, akiről biztosan tudta, hogy továbbadja, egészen a felső körökig. Minderről a fiú úgy szerzett tudomást, hogy Doverbe való visszaérkezésük után egyre többször kapta el mások rosszalló tekintetét, de Jane is elejtett néhány szúrós, gúnyos megjegyzést. Bár kezdettől odavolt Henryért, de az elutasítást úgy tűnt, túlságosan a lelkére vette.
A fiú ennek egyrészről örült, másrészt rá kellett jöjjön, hogy a lány végérvényesen megsértődött rá és mindent elkövet majd, hogy elégtételt vegyen.  Abbéli reménye, hogy visszaérkezésük után végre ismét szóba állhat Annával, semmivé foszlott.
Szeptember végén hagyományosan vásárt szerveztek Doverben, aminek bevételét mindig valamilyen nemes célra fordították. Ilyenkor a család is képviseltette magát az eseményen, példát mutatva a helyi polgároknak. Ilyenkor a személyzet is kimenőt kapott.
Ez jó alkalom volt a különféle pletykák továbbadására.
Henry ezt jól tudta, de azzal is tisztában volt, hogy a dolgot sehogy sem tudja megakadályozni. Nem vette magára az őt befeketítő hazugságokat. Igyekezet nem tudomást venni a dologról addig, amíg nem volt muszáj.
A vásáron ő is belefeledkezett a különféle játékokba, az árusok portékáinak nézegetésébe, ahogy a többiek.
Carl csatlakozott hozzá. Ő nem hitt a pletykáknak, és ez most sokat számított. Tulajdonképpen senki sem volt, aki annyira kitartott mellette, mint Carl. Ennek persze főképp az volt az oka, hogy az inas sehol sem volt túl népszerű. Henry őszintén szánta őt, de sajátmagát kétségkívül jobban sajnálta ebben a helyzetben.
- Te meddig akarod ezt csinálni?
- Mit? – kérdezett vissza Henry.
- Inasként dolgozni – mondta Carl. Henry elgondolkodott. Eszébe jutott az a júniusi délután, mikor a hajókat figyelte a tengerpartról.
- Nem tudom. Te meddig?
- Remélem, már nem sokáig – felelt Carl. – Nem nekem való. Túlságosan kétbalkezes vagyok.
- Ezt csak Edward állítja – válaszolt Henry, de valójában egyet kellett értsen Carllal – De mit csinálhatnál?
- Nem tudom – felelte Carl sóhajtva. – Te tudod?
- Azt hiszem. De még nem szeretnék róla beszélni – mondta sejtelmesen Henry, miközben elhaladtak néhány fiatal nő mellett, akik furcsán méregették őt.
- Rémes alakok. Biztos hallották a pletykákat – fintorgott Carl.
- Ne foglalkozz velük! – mondta Henry sóhajtva egyet.
 A fiúnak nem volt kedve tovább maradni, idegesítette a helyzet. Bocsánatot kért Carltól, és lassan elindult a haza. Útközben aztán letért az útról, és a fehér sziklák felé vette az irányt.  Leült a magas part szélére, lábait lelógatta annak peremén, és bámulta, ahogy a nap utolsó sugarai is eltűnnek az egyre sötétedő égen.  A távolból felhallatszottak a gőzhajók búgásai. Henry elgondolkodva nézte a kivilágított kompokat, hajókat, ahogy apró fényes pontként mozogtak a sötét tengeren. Nem várta azt a pillanatot, amikor majd magyarázkodnia kell Miss Stevens gonosz pletykái miatt, de tudta, hogy hamar el fog jönni az a nap, mikor mindez Lord és Lady Stewart fülébe jut. Dühös volt, amiért hagyta idáig fajulni a dolgokat, és mindennél jobban vágyott Sarah és George társaságára. Sosem jeleskedett az efféle helyzetek megoldásában. Az itt töltött hónapok után pedig arra a következtetésre jutott, hogy ha valahogy ki is húzná magát a bajból, hamarosan egy újabb gödörben találná magát, bármennyire is igyekezne. E tekintetben sosem volt szerencsés. Ezt be kellett ismerje.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése