2016. október 12., szerda

A Változások kora 6. fejezet

A lancasteri szeminárium kispapjai szigorú napirend szerint éltek. A napot közös imával és misével kezdték, majd együtt reggeliztek, mint egy nagycsalád, az elsős ifjak és az idős professzorok egyaránt. Ezután különféle előadásokat hallgattak: teológiát, hittant, filozófiát, történelmet és minden egyebet, amire egy jó papnak szüksége lehetett élete során.
Az előadások sorozatát ebéd szakította meg, majd az órák után, délután a kispapoknak volt idejük kicsit kifújni magukat, járni egyet a városban az esti, közös áhítat előtt. Egyedül az elsősök nem léphettek ki a szeminárium területéről, így ők javarészt a kertben és az épület nagy csarnokaiban csatangoltak, beszélgettek vagy olvastak.
Az épület egy eldugott szárnyában volt egy kis kerengő, aminek fedett volt a teteje, így télen is nyugodtan lehetett ott ücsörögni. George még valamikor az első hetekben fedezte fel ezt a kis zugot, azóta gyakran töltötte itt szabadidejét.
Nem mintha ki akarta volna húzni magát az ilyenkor oly népszerű közösségi tevékenységek alól, sőt kimondottan szeretett társaival együtt lenni. Ma azonban nem volt kedve ezekhez a vigasságokhoz.  A kerengőben ült egy padon lábait felhúzva, és egy levelet olvasott. Barátja épp arról írt, milyen kellemes volt a megérkezés a Stewart birtokra, és milyen felelősségteljes munkája van. George mindig örömmel olvasta Henry leveleit, ma azonban keserű érzés járta át. Ő maga mindig valamiféle kísértésnek fogta fel ezeket az érzéseket, de mégis úgy hitte, foglalkoznia kell velük. George ugyanis bizonytalan volt. Évek óta kevés dologban volt biztos, de abban igen, hogy papi pályára szándékozik lépni. Mióta azonban itt volt, sokszor gyötörték kétségek. Ennek pedig legfőbb oka a szeretteitől való elszakadás gondolata volt. Mint jövendőbeli papnak, nem volt kötelessége felhagyni a világi kötelékekkel, a gond csak az volt, hogy távolinak érezte magát, különösen Henrytől. Sarah-val és Charlotte-tal összekötötte a vér, de olvasva barátja leveleit, úgy érezte, lassan nem lesz közös pont az életükben. Henry, aki egész életében korlátok közt élt, mára azonban kinyílt előtte a világ. A fiú stílusa is megváltozott. George-ot ez lenyűgözte, de félt, hogy az ő zárt világa és Henryé hamarosan nem fog összeférni egymással. Nem tudta mennyire van alapja félelmeinek, de úgy érezte képtelen elszakadni a világ dolgaitól.
George befejezte a levelet, és kis ideig mozdulatlanul ült és gondolkodott. Határozatlannak érezte magát. Barátja leveleiből úgy tűnt, hogy jóval magabiztosabb, mint ő. Irigyelte ezért Henryt.
Lassan felállt, hogy visszamenjen a szobájába, mielőtt megszólal a vacsorát jelző csengő. Gondolataiba mélyedve sétált a folyosókon, egyszer csak egyik professzora jött szembe vele. Peter atya hosszú ideje tanította a kispapokat. Ő maga már jócskán hetven felett járt, és épp olyan volt, amilyennek George gyerekkorában elképzelte a papokat. Nagy fehér szakáll, hófehér haj. Az atya az évek során kissé kikerekedett, és mivel alacsonyabb volt, mint George, a fiúnak mindig az jutott eszébe, hogy Peter atya olyan, mint egy jóságos, mesebeli törpe. Ez mindig megmosolyogtatta, de el is szégyellte magát a gondolattól.
- Nagyon elgondolkodtál, fiam. Tán beszélni szeretnél…
- Igazán nem szeretném untatni – szabadkozott George.
- Semmiről sem lehet felesleges beszélni, ami ennyire elmeríti az embert a gondolataiban – mondta Peter atya, mutatóujjával intve a fiúnak.
George elmondta mennyi nehéz pillanatot okoztak neki szülei a szeminárium kezdete előtt, hogy milyen szoros kötelék fűzi őt össze testvéreivel és Henryvel, és mennyire fél attól, hogy el kell szakadnia tőlük.
- A szeretet, ha tiszta szeretet, a javunkra válik, legyünk Isten vagy urak szolgái. A felnőtté válás, nem pedig a papság felé vezető út az, amitől félsz.
George még nem értette pontosan miről beszél az idős atya. Ő látva, hogy a fiú várja a folytatást, tovább beszélt:
- A barátaink nem mindig részei a teljes életünknek. A felnőtt lét szükségszerű velejárója, hogy idővel más utakat járunk.
- De ilyen különbözőket?
- Ha a barátság igaz barátság, akkor újra és újra összeérnek ezek az utak, bármily távol is kezdődjenek. Tanulj a barátodtól, ahogy majd ő is tanulhat tőled, George! Légy a segítségére, ha baj van, imával és a tetteiddel is! – Peter atya csendes, intő szavai gondolkodóba ejtették a fiút. – A világi kapcsolataink, ha valóban szereteten alapulnak, a javunkra válhatnak, de vigyázz! Légy teljesen biztos abban, hogy az út, amire léptél a te utad, mert ennél sokkal nagyobb kétségeid is lesznek a jövőben!
- Értettem, atyám – felelt George
- Imádkozz fiam, és meglátod nincs min aggodalmaskodnod!
Peter atya úgy beszélt George-hoz, mint egy édesapa. Szeretetteljes bölcsszavai erőt adtak neki. Tudta, hogy nehézségek sora vár rá, de felsejlett előtte valódi feladata, ez pedig nyugalommal töltötte el.
*
George elképzelései Henry jelenlegi életéről egészen közel álltak a valósághoz. A dél-angol birtok bőven szolgáltatott feladatokat és lehetőségeket.  Henry érkezését mindazonáltal vegyes érzelmekkel fogadta a személyzet. A szobalányok megbámulták őt, és láthatóan volt köztük olyan lány, aki jóképűnek találta a fiút. Már érkezése után nem sokkal különféle személyes kérdésekkel zargatták, ami őt igencsak fárasztotta. A három szobalányt, Jane-t, Kate-et és Beatrice-t egyébként egészen kedvesnek találta, de túlságosan pletykásnak és cserfesnek is.
A személyzet idősebb tagjai a maguk jó modorával és nyájasságával köszöntötték őt. A komornyikot Henry már ismerte. Kora délután volt, mikor megérkeztek, és javarészt mindenki az ebédlőben vagy a szobájában ücsörgött.  Az ebédlő hosszú faasztala körül ült Mr. Frank Green, Lord Stewart lakája, Miss Edith Potter, a grófné komornája és az egyik inas, Edward Parker.
Első ránézésre ez utóbbi tűnt a legkevésbé barátságosnak. Edward egy tagbaszakadt, erős fiatalember volt, nagyjából öt, talán hat évvel lehetett idősebb Henry-nél. Sötéthaja hátra volt fésülve és csillogott a rákent olajtól. Fölényes tekintettel méricskélte a nála jóval kisebb Henryt, és épp csak félvállról köszönt oda neki.
Edwarddal szemben Mr. Green nagyon készséges volt. A lakáj magas, karcsú férfi volt, a negyvenes évei közepén járhatott. Már kopaszodott, és csak a tarkója vonalán volt sűrű haja, mely kissé őszült már. Horgas orrú, hosszúkás arcú ember volt, és koránt sem olyan kimért, mint ahogy Henry a lakájokat elképzelte.
Miss Potter pirospozsgás arcú középkorú nő volt. Haját szoros kontyba fogva hordta, melytől egész megjelenése komolynak, kissé szigorúnak tűnt. Ezt az érzetet fekete ruhája is erősítette, mely a komornák sajátja volt. Mikor azonban megszólalt, kiderült, hogy Miss Potter igen jó kedélyű, beszédes nő, aki lelkesen érdeklődött Henryről.
A házban rajtuk kívül még két fontos tagja volt a személyzetnek. Az egyikük Mrs. Margaret Phillis, a házvezetőnő. Egy ötvenes évei végén járó özvegy volt, aki gyakorlatilag az itt dolgozó fiatalok pótmamája volt. Szigorú, következetes, de melegszívű asszony volt, akihez minden gondjukkal fordulhattak segítségért az inasok és szobalányok egyaránt.
A másik egy Carl Smith nevű inas, Henrynél valamivel fiatalabb. Magas, vékony, világos barna hajú fiú volt. Kissé tétova, és Edward véleménye szerint, rettentően kétbalkezes.
Henry nem volt biztos benne, hogy mindenki nevét megjegyezte elsőre, de bízott benne, hogy hamarosan kiismeri majd magát a házban. Sok ideje nem volt, hogy kipihenje az utazás fáradalmait, mert Mr. Harrison hamarosan feladatba adta, hogy Edwarddal járják körül a házat és az inas ismertesse vele a napi teendőket, szabályokat. Edward szemmel láthatóan kelletlenül állt neki a dolognak, és unott hangon szólt oda Henrynek, hogy kövesse őt.
Felmentek egy lépcsőn, melynek végén ajtó nyílt a ház tálalójába. Végigjárták a termeket, a díszes szalonokat, melyekben a legkülönfélébb bútorok, ülőalkalmatosságok és rengeteg dísznövény sorakozott. Henry összesen öt nagyobb szalont számolt, melyek egymásból nyíltak. Volt két kisebb helység, amolyan dohányzó szobák, egy nagy ebédlő, egy kisebb bálterem, télikert és egy hatalmas oszlopos előcsarnok széles lépcsősorral, mely a hálószobákhoz vezetett. Ezt a szintet is végigjárták, és miközben Edward beszélt, Henry azon gondolkodott, vajon minek van szükség ennyi hálószobára.
- Mindennap hatkor kelünk. Ő lordsága és a grófné nagyjából nyolc és kilenc körül. Reggel össze kell szedni az előző estéről megmaradt poharakat, tányérokat. A szobalányok rendbe teszik a szalonokat, a konyhalány megrakja a tüzet. Mi pedig megterítünk a reggelihez, és segítünk a reggeli tálalásában – magyarázta az inas, olyan hanglejtéssel, melyből úgy érződött, nem nézi ki Henryből, hogy képes lesz ellátni ezeket a feladatokat, önmagát pedig igen fontos személynek képzelte a házban.
Henry bólintott, és néha egy-egy igennel felelt, ha Edward rápillantott.
- A gróf és a grófné jelenlétében nem ülünk le, és kerüljük a túlzottan személyes kérdéseket. Most gyere. Kerítünk neked egy libériát – intett, és egy következő emeletre kísérte Henryt.
Ez volt a személyzet hálószobáinak a helye, valamint itt voltak a használaton kívüli ruhadarabok, az inasok, és szobalányok számára. Edward végigmérte Henryt, és kutatni kezdett az egyik szekrényben.
- Elég véznának tűnsz – jegyezte meg, inkább csak magának.
- Ezt már hallottam néhányszor – mondta Henry sértődött hangon, de önkéntelenül is végignézett magán. Sokat erősödött, mióta rendesen evett Londonban, de Edwardhoz képest tényleg nagyon soványnak tűnt, mindenesetre rosszul esett neki, hogy még mindig ez az első megjegyzés, amit mindenhol megkap.
Edward végül talált számára megfelelő egyenruhát, és miután megmutatta a fiú szobáját, ahol végre lepakolhatott, otthagyta őt, azzal a paranccsal, hogy este hat előtt feltétlenül jelenjen meg a konyhában. Henry végre egyedül maradt, és elég ideje volt, hogy átöltözzön, majd kicsit pihenjen, mielőtt dolgozni kezdene. A libéria, amit kapott tökéletesen állt rajta. Az inas ruha egy fehér ingből, csokornyakkendőből, hozzá hajszálvékony csíkozású mellényből, egy hátul hosszított fazonú felöltőből, mely leginkább egy frakkra hasonlított, valamint egy fekete nadrágból és cipőből állt. Ez egész öltözet nagyon elegáns, de kissé merev és kényelmetlen volt, épp olyan, mint maga a munka, ami rá várt.
A néhány rövid óra hamar eltelt, és Henrynek épp csak arra volt ideje, hogy levelet írjon, és pihenjen egy félórát, majd indulnia is kellett, hogy időben leérjen a konyhára. Lesétált a lépcsőn, ki az úri hálószobákkal teli folyosóra, és komótosan lépkedett, miközben megbámulta a falon lógó képeket, a kis asztalkákon, fiókokon sorakozó növényeket, dísztárgyakat. Egyszerre halk léptek zaját hallotta a háta mögül, de nem törődött vele, mert először azt gondolta, talán a komorna, vagy az egyik szobalány, de tévedett. A hang gazdája hamarosan mellé érkezett, és megszólította őt.
- Te vagy az új inas? – kérdezte egy kislány, érdeklődően fürkészve Henryt.
- Igen én – felelt a fiú. – Gondolom maga Lady Anna.
- Ne hívjon így. Olyan hivatalos – ellenkezett a kislány. – Hogy hívnak?
- Henry Davis.
- Szólíthatlak Henrynek? Te hívhatsz Annának.
- Úgy hív, ahogy akar, kisasszony –válaszolt Henry. Egy kicsit fáradt volt ahhoz, hogy kislányokkal csevegjen, ráadásul azt nem tudta, hogyan is beszélhet egy gróf lányával.
- Akkor Henrynek foglak, az sokkal barátságosabb – jegyezte meg Anna.
Henry akaratlanul is elmosolyodott, és bólintott. A kislány vele tartott egészen a földszintig, közben folyamatosan szóval tartotta a fiút. Anna tizenhárom éves lány volt. Elég magas, karcsú, arcán, még jól látható kislányos vonásokkal, de alakja már sejtette, hogy néhány év és igazi hölggyé érik. Haja göndör volt, és a válláig ért. Elölről hátrafelé be volt fonva, és a tarkójánál volt összekötve, egy kék szalaggal, így olyan volt, mintha koszorú lenne a fején. Anna vidám mosolygós lány volt, és láthatóan eltökélt szándéka volt, hogy Henryt a barátjává avanzsálja, melyet a fiú nem tudott mire vélni, így leginkább annak a számlájára írta, hogy a kislány valószínűleg nagyon unatkozhat. Ő azonban nem igen vágyott Anna társaságára, és igyekezte lerázni a lányt.
- Ne haragudjon kisasszony, de mennem kell – szólt közbe gyorsan, és sietősebbre fogta lépteit.
- Hasznodra lenne, ha jóban volnál velem – jegyezte meg Anna fölényesen. Henry megállt, és a kislány szemébe nézett. Ez a kijelentés sértette a büszkeségét, mert most érezte, hogy ez a kislány mennyivel felette áll, és ezzel mennyire tisztában is van. Henry kihúzta magát, és megigazította libériáját, majd dacosan válaszolt.
- Kicsit sokat gondol magáról Lady Anna.
- Te pedig nagyon fenn hordod az orrod Mr. Davis – jegyezte meg Anna, kissé sértődötten.
Henry sóhajtott egyet, majd vállat vonva csak annyit mondott:
- Bocsásson meg kisasszony – biccentett, majd ott hagyta a kislányt.
Anna nem ment utána, és a következő napokban sem nagyon kereste. Henryt ez valami megmagyarázhatatlan okból zavarni kezdte. Úgy érezte túlságosan gorombán viselkedett, pedig Anna csak barátkozni szeretett volna vele. A fölényes viselkedés persze továbbra is sértette, különösen, hogy egy kislány beszélt vele így. De Henry végül elhatározta, hogy amint módjában áll, bocsánatot kér Annától.
Henry első heteit különösen megnehezítette, hogy Edward, aki gyakorlatilag úgy viselkedett, mintha az egész ház ura lenne, minden mozdulatába belekötött.  Ha pedig nem talált semmit, akkor addig keresgélt, míg rá nem szólhatott, hogy nem áll túl egyenesen, nem elég gyors, vagy rosszul áll rajta a formaruha. Henryt ezek a dolgok nagyon fárasztották, de nem vette őket túlságosan a szívére. Nem ritkán szúrós megjegyzésekkel vágott vissza, amivel azonban csak még inkább növelte Edward, felé tanúsított ellenszenvét.
Már véget ért a március, és kezdett kellemesebbé válni az idő. A Stewart birtok közel volt a tengerhez, így a környéket mindig belengte a jellegzetes sós illat. Henry szeretett kisétálni a sziklákhoz, ha ideje engedte, és hosszan tudta bámulni a hajókat, vagy épp olvasott. A lelkében egyre növekvő vágy a kalandokra, meglátszott olvasmányain is. A Némó kapitány, vagy a Robinson Crusoe a kedvencei voltak. Így töltötte szabad délutánjait, ha társai nem tartották őt fel a házban, vagy nem esett az eső.
Egyik délután épp egy ilyen alkalom után sétált vissza a házba. Alighogy beért a személyzet étkezőjébe, megszólalt a csengő, és mivel senki sem pattant fel rögtön, ő indult fel a könyvtárszobába.
A helységben Lord Stewart ült egy asztalnál, néhány fontosnak tűnő papírhalom felett, egy pohár ital társaságában.  A napnak e szakában általában egyedül volt, és a birtok ügyeivel foglalatoskodott. A gróf nem volt túl idős. Negyvenes évei elején járhatott. Hullámos, tarkójáig érő haja épp olyan színű volt, mint Annáé. Derűs, szívélyes férfi volt, aki nem várta el a kötelező formaságok pontos betartását. Őszintén érdeklődött a személyzet tagjai iránt, és valami módon mindig igyekezett méltányolni munkájukat.
Henry belépett a könyvtárba, és fejet hajtva köszöntötte Lord Stewartot, aki nyomban a fiú felé fordult.
- Áh Henry. Ugye?
- Igen uram – felelt Henry.
- Nagyszerű, éppen magával szerettem volna beszélni – jegyezte meg mosolyogva a gróf, és hátradőlt a székében. – Hogy érzi magát itt?
- Nincs okom panaszra – válaszolt Henry, és Lord Stewart arcát fürkészte.
- Remélem, ez így is marad. Mr. Harrison elismerően beszélt magáról. Azt mondta, van tehetsége.
- Ezt örömmel hallom.
Lord Stewart elmosolyodott, és eltűrte a szemébe lógó hajtincseit, majd ismét megszólalt:
- Szeretnék egy fontos feladatot adni magának, Henry.
A fiú bólintott, és kérdőn nézett a grófra.
- A hétvégén, egy igen kedves és régi barátom érkezik hozzánk látogatóba, Thewlish kapitány. Itt marad néhány napot, majd tovább indul a hajójával – kezdett bele a gróf. – Amíg nálunk van, szeretném, ha maga gondoskodna arról, hogy mindene meglegyen.
- Én legyek a lakája? – kérdezte Henry döbbenten. Arcán látszott, hogy alig akarja elhinni, hogy ilyen fontos feladatot bíznak rá, ennyire rövid idő után.
- Pontosan. Már beszéltem Mr. Harrisonnal, és ő azt mondta, hogy maga alkalmas erre a feladatra – mondta Lord Stewart. – Ha kérdése van a teendőivel kapcsolatban, kérdezze Mr. Greent.
- Rendben uram – válaszolt Henry
- Most menjen! Gondolom, sok dolga van.
Henry fejet hajtott, majd kisétált a szobából. Végig sétált a szalonokon, és közben új feladatán járt az esze. Megtisztelőnek érezte, hogy a gróf és Mr. Harrison ilyen felelősségteljes munkát mernek rábízni.
Ahogy lassan lépkedett a fényes parkettán, és a szép Viktória korabeli szőnyegeken, zongoraszó ütötte meg a fülét. A dallam nagyon szép volt, bár hallatszott, hogy játékosa még nem túl ügyes. Valami régi klasszikus muzsika lehetett, de Henry nem tudta volna megmondani. Zenei műveltsége épp csak néhány dalocskáig, és addig a két vagy három operáig terjedt, melyeket még Londonban látott. Azokról sem tudott azonban többet annál, mint ami az előadások előtt osztogatott kis brosúrákban írva volt.
A zeneszó az egyik kis szalonból hallatszott, aminek ajtaja nyitva volt, így Henry láthatta, hogy Anna gyakorol szorgosan a zongorán. A kislány észrevette őt, ahogy a másik helységben járkál, és hallgatja a zenét. Magában elmosolyodott, majd egyszer csak abbahagyta a játékot. Henry erre kicsit felocsúdott. Anna felé pillantott, és egy pillanatra összeért a tekintete a kislánnyal.
- Nem szokás hallgatózni Mr. Davis – jegyezte meg Anna.
- Az egész ház a zongora hangjától zeng. Nehéz nem meghallani – felelte erre Henry. Még magának se vallotta be, de kezdte élvezni ezeket a csipkelődéseket.
- És hogy tetszett? – kérdezte Anna.
- Szép volt kisasszony. Amennyire meg tudom ítélni – válaszolt Henry. Anna elmosolyodott.
- Megtanítsam?
- Nem hiszem, hogy szükségem volna ilyen tudásra – mondta Henry a fejét csóválva.
- Pedig ráférne magára. Műveltebbnek tűnne – jegyezte meg a kislány, megint kissé fölényesen, ami Henry számára némileg lekezelően hatott.
- A műveltségem tökéletesen megfelel a társadalmi szintemnek. Nem szándékozom önnek megfelelni kisasszony – vágta rá Henry dacosan.
- Én csak jót akarok. Maga rettentően gyerekes – jegyezte meg a kislány.
- Gyerekes?
- Az bizony. Egyébként is, alig lehet idősebb nálam.
- Sokkal idősebb vagyok – felelte Henry. – Mennyi lehet, tizenegy, tizenkettő?
- Tizenhárom leszek néhány nap múlva – méltatlankodott Anna. – Elmesélhetném apának, hogy milyen szemtelen.
- Tegye csak – vonta meg a vállát Henry. Anna erre lecsillapodott, mert úgy tűnt, Henryt ilyesmivel nem lehet sarokba szorítani.
- Nem bántaná, ha el kéne mennie? – kérdezte a kislány, és hangja kicsit csalódottnak tűnt. Még mielőtt Henry felelhetett volna, hozzátette: - nekem hiányozna.
Henry meglepődött ezen, mert amióta itt volt, állandóan csipkelődtek egymással. Be kellett azonban ismerje magának, hogy őt épp úgy bántaná, ha búcsút kellett volna mondani Annának.
- Maga is hiányozna kisasszony – mondta őszintén, és még hangja is kissé elhalkult, mint mikor az ember valami bizalmas dolgot közöl. Annának felcsillant a tekintete, és szája széles mosolyra húzódott.
- Ne hívjon kisasszonynak! – jegyezte meg. Henry bólintott, és viszonozta a mosolyt.
Ettől kezdve Henry és Anna barátok voltak. Ha csak idejük engedte hosszú időket töltöttek együtt. Sokat beszélgettek, és Anna készségesen segítette Henryt abban, hogy műveltebbé válhasson. Számára ez kellemes játék volt, Henrynek pedig jó lehetőség. Miután félretette büszkeségét, már nem zavarta, hogy nála sokkal fiatalabb lány segít neki, ráadásul hamar kiderült, hogy Anna épp annyira álmodozó és kalandvágyó, mint ő.
Az, hogy ki miként vélekedik a barátságukról, nem foglalkoztatta Henryt, és bár eleinte ódzkodott attól, hogy Annával közvetlen kapcsolatba kerüljön, hamar elmúltak aggályai. Volt valami szokatlan a dologban, de ez nem zavarta, mert Annában igaz barátra talált.
Erre pedig szüksége is volt, mert a személyzet köreiben Edward egyre inkább megkeserítette az életét.
Miután túl voltak Lord Thewlish látogatásán, aki maradéktalanul elégedett volt Henryvel, a fiú pedig az utolsó napokban összeszedte bátorságát, és hosszasan érdeklődött arról, milyen a tengerészek élete, Edwardon egyértelműen megmutatkoztak a féltékenység jelei. Mivel rangban Henry felett állt, őt illették volna az ilyen tisztségek. Nem volt rest Henry szemére vetni, hogy behízelgő és törtető.
- Te talán nem vagy az? – kérdezett vissza a fiú dühösen, mikor egy alkalommal, már nem bírta hallgatni az első inas sértegetéseit.
- Én nem merészkedek ilyen messzire –jegyezte meg Edward, és tekintete elsötétedett.
- Nem akarom elvenni azt a fontos munkát, amit végzel – mondta Henry. – Ennél jobb terveim is vannak.
- Csak vigyázz! Magasról nagyot lehet esni – jegyezte meg gúnyosan Edward.
- Te bizonyára már tudod – vágott vissza hasonló hangnemben Henry. Edward erre feldühödött, és nekirontott, mire ő az egyik széknek vágódott, ami erre hangosan koppanással a földre borult. Hamar felugrott, és vissza akart ütni, de ekkor megjelent Mr. Green, és szétválasztotta őket. Edward szeme szikrákat szórt Henryre. Ha a lakáj nem lép közbe, robosztus termetével bizonnyal hamar felülkerekedett volna a fiúval szemben.
- Megbolondultatok? – kérdezte mérges hangon a lakáj, majd a derekát tapogató Henryre pillantott. – Jól vagy?
- Persze – válaszolt Henry, és kihúzta magát, hogy ne látsszon olyan szerencsétlennek, mint amilyennek ebben a pillanatban érezte magát.
- Szólnom kéne ezért Harrisonnak – jegyezte meg Mr. Green. – Edward türtőztesd magad!
Az inas csak fújtatott egyet, és dühös pillantást vetett Henryre. Szólni semmit se szólt, csak kiviharzott a helységből.
- Vigyázz magadra Henry! – szólalt meg ismét a lakáj. – Edwardot könnyű feldühíteni.
- Ő a féltékeny, és azt mondja, én vagyok hataloméhes – méltatlankodott Henry.
- Te csak tedd a dolgodat, és ne törődj vele! – mondta Mr. Green. Közben megszólalt a csengő. – Bizonyára teát kérnek.
- Megyek –bólintott Henry és felszaladt az egyik szalonba.
Már felvitte a teát is, és visszafele tartott a konyhába, de még mindig az Edwarddal történtek jártak a fejében. Valahogy nyugtalanította ez a helyzet, és egyre kevésbé fűlött a foga ahhoz, hogy huzamosabb ideig inas társa közelében legyen. Nem félt tőle, attól, se ha megverik. Elégszer szenvedett már el hasonlót ahhoz, hogy ne féljen ilyesmitől, attól azonban tartott, hogy az inas más módon is árthat neki. De mindenekelőtt az önérzetét sértette, amire mindig is kényes volt.
Gondolataiba merülve indult volna el lefelé a lépcsőn, mikor valaki hátulról a nyakába ugrott. Kis híján összeesett a váratlan támadástól.
- Henry! – kiáltott fel a támadó. Henry visszanyerve egyensúlyát, mosolyogva fordult hátra.
- Lady Anna. Micsoda dolog ez? – kérdezte tréfásan a lányt.
- Gondoltam megleplek Henry – felelte vidáman Anna.
- Nos, meglepődtem – mosolyodott el Henry, és egy pillanatra meg is feledkezett a gondokról. – És ne hívj Mr. Davisnek.
- Remélem, van kedved játszani.
- Ha nem megint a sárkány karmai közül kell, kiszabadítsalak, akkor igen – Ez volt Lady Anna kedvenc szórakozása. Ő volt a királylány, Henry pedig a herceg, aki megmenti őt minden veszedelemből. Henryt szórakoztatta a játék, de sokszor kényelmetlennek érezte a kislány rajongását. Ezen kívül attól is tartott, hogy Lord Stewart esetleg nem nézi jó szemmel, hogy játékkel múlatja a drága időt.
- Mr. Davis ne legyen ünneprontó! Egyébként dámázni akartam hívni.
- Rengeteg a dolgom – próbálkozott Henry.
- Csak egy parti – nézett rá Anna nagy szemeket meresztve, ami mindig meglágyította a fiú szívét.
Követte Annát a szobába, ahol ott ücsörgött a nevelőnő. Látszólag nem töltött el túl nagy örömmel az inas jelenléte. A szoba egyik sarkából figyelte Henryt és Annát, közben félbehagyott hímzését javítgatta.
- Nem akar ön is beszállni? – kérdezte Anna egy idő után, pusztán udvariasságból.
- Az efféle játékok gyerekeknek valók – jegyezte meg a nevelőnő, és lenéző pillantást vetett a vele szemben ülő Henryre. - Feltételezem magának nincs ennél hasznosabb dolga Mr. Davis?
- Henry eleget dolgozik – vágta rá Anna.
- Mr. Davis és nem Henry – javította ki a nevelőnő. – Jól jegyezze meg kisasszony, hogy Mr. Davis csupán egy inas. Nem azért van itt, hogy a játszótársad legyen.
- Ő nem a játszótársam, hanem a barátom – csattant fel Anna. Henry nagyot sóhajtva csóválta a fejét.
- Anna! – szólt oda a kislánynak figyelmeztetően.
- Mennyi idős maga Davis? – kérdezte Miss Stevens.
- Tizenkilenc – felelt Henry. A nevelőnő rosszalló tekintettel fürkészte őt.
- Vigyázzon Mr. Davis! Még okot adhat néhány rosszízű pletykára – mondta a nevelőnő, és hangjában volt valami fenyegető
- Nem hiszem, hogy félnem kéne.
- Sokra tartja magát?
- Nem többre, mint itt néhányan – vágta rá dacosan Henry. Mozdulatai egyre ingerültebbek lettek. Végül letette a kezében lévő bábut, majd bocsánatot kérve a kislánytól felállt és kiment a szobából. Anna dühösen pillantott a nevelőnőjére, aki elégedetten dőlt hátra a székében.
Henryt kissé kétségbe ejtették a történtek. Nem kellett sok idő, és máris rosszindulatú személyek kereszttüzébe került. Melyet, ha ő ennek nem is volt tudatában, leginkább túlzott büszkeségének köszönhetett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése