2016. október 3., hétfő

A változások kora 5. fejezet

Sarah nagyon szerette Londont a farsangi időben. Ez az év pedig különösen azért volt fontos, mert végre csatlakozhatott szüleihez az igazi, felnőtt bálokon. Nyár óta várta ezt az időszakot. Akkor lett elsőbálozó, ami azt jelentette, hogy ettől kezdve bejárása van az arisztokraták elegáns köreibe, szalonjaiba. Egy gróf kisasszony számára ez a felnőtté válás egyik fontos mérföldkövének számított. Jó lehetőség a kapcsolatok építésére és nem utolsósorban a szórakozásra.
De nem csak a bálok és díszes vacsorák vonzották Sarah-t Londonba. Míg lelkének egy része ezen pompás események után vágyakozott, a másik Henry után sóvárgott. Hetek óta rengetegszer gondolt arra: bár a fiúval mehetne valamelyik táncmulatságba. Volt már erre példa a Tóvidéken, de ennek nem lett jó vége, mert egy olyan fiú, mint Henry nem keveredhetett a nemesemberekkel. Sarah-nak eszébe jutott az az este. Egy éve a McAdams család farsangi bált rendezett. Jöhettek a megye rangosabb polgárai is, de a szegényebbek nem voltak hivatalosak. Sarah, George és Charlotte azt találták ki, hogy Henryt valamiképp becsempészik a kastélyba. George még az egyik kinőtt frakkját is odaadta neki. A dolog egészen jól alakult. Henryről senki nem sejtette, hogy csupán a lovászfiú, de aztán a grófné komornája csak felismerte őt, és rögtön jelentette a dolgot úrnőjének. Az egész este végül botrányba fulladt, és Henry meg Sarah ezután sokáig nem is találkoztak. Mindkettejük számára nagyon megalázó volt az este. Emiatt egy darabig képtelenek voltak egymás szemébe nézni. Amiről pedig Sarah nem tudott, az volt, hogy ez az esemény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Henrynek néhány hónappal később el kelljen hagynia a birtokot. Ez után ugyanis a grófné eltökélte, hogy eltávolítja a fiút lánya közeléből, mindegy milyen áron. Minderről csak George tudott és Henry. Sarah csupán sejtette, hogy a két dolognak köze van egymáshoz. Bármennyire is balul sült el az a farsang, most mégis nosztalgiával gondolt arra az estére. Ahogy lassan begördült a taxi nagynénje háza elé, neki újra és újra eszébe jutott Henry. A hónapok melyeket nélküle töltött, végtelenül hosszúnak tűntek. De Sarah nem csak a fiú hiányától szenvedett, hanem attól is, hogy egyre többször gyötörték kétségek. Olyan volt, mintha a benne ébredező újabb és újabb kételyek a felnőtté válás egy próbatételének részei lettek volna. Sarah eddig csak a kamaszlányok felhőtlen, álmodozó életét élte. Minden kalandnak tűnt, romantikusnak, szórakoztatónak. Ez azonban megváltozott. Egyre többször kellett nőként viselkednie. Néha már irigyelte húgát, aki még gondtalanul játszhatott a babáival is, míg neki már meg kellett tanulni, hogyan kell más úri kisasszonyokkal, kimért dámákkal illendőn társalogni. Egyre többször hallotta milyen nagy felelősség az, hogy rangos családba született és mennyire fontos, hogy egyszer majd jól házasodjon.
Sarah tovább nem időzhetett gondolataiban, mert az autó megállt, és ő hamarosan nagynénje ölelő karjaiban találta magát.
- Isten hozott, Sarah drágám! –hallatszott Susanne néni szívélyes köszöntése. Sarah szerette Susanne nénit, vagy ahogyan társaságban nevezték: Lady Pattersont. Lady McAdams húga volt. A negyvenes évei elején járt, fiatalos vonásokkal. Sarah mindig úgy vélte, hogy egykor nagyon bájos lány lehetett. Kicsit Charlotte-ra emlékeztette. Lady Patterson korán megözvegyült. Annak idején Northampton grófjának, Lord Pattersonnak a felesége volt, ám tíz éve, az ő férjét sem kerülte el a szörnyű tuberkulózis járvány, mely annyi ember halálát okozta az óta is. Az özvegy grófné otthagyta a birtokot, és fiával, az akkor még egész kisgyermek Johnatannal beköltözött londoni villájukba. Itt élt az óta is, Sarah és Charlotte nem kis örömére, akik mindig örömmel jöttek nagynénjükhöz látogatóba.
Mikor túl voltak egymás köszöntésén, az inas és az egyik szobalány elvette kabátjaikat és kalapjaikat, majd mindannyian leültek a szalonban, ahol már várta őket a gőzölgő tea.
- Egy kis rumot? – kérdezte cinkosan somolyogva Lady Patterson a mellette ülő lányokat. Charlotte zavartan felnevetett, Sarah meglepetten mosolyogva pillantott nagynénjére.
- De, Susanne néni!
- Jól van, jól van – szabadkozott Lady Patterson színpadiasan feltartva a kezét. – Csak megkérdeztem. Elég nagyok vagytok már.
Lord McAdams jót mulatott lányai döbbent arcán.
- Nem kell ennyire megilletődnötök – jegyezte meg nevetve.
Feleségének kevésbé tetszett ez a jelenet, ő sokkal merevebb és kimértebb volt húgánál.
- Ne mondj nekik ilyet! Így is elég neveletlen mindkettő – morogta a grófné.
- Na de, Gwen! Csak ugrattam a lányokat – szabadkozott Lady Patterson. Sarah-hoz fordult, aki teáját kavargatva ült mellette. – Hogy vagy kedves Sarah?
- Oh, én jól Susanne néni – felelte Sarah. Szülei társaságában többet nem nagyon mondhatott. Szeretett nagynénjével beszélgetni, mert ilyenkor egészen őszinte lehetett. Susanne néni sosem vetette őt meg semmiért, megtartotta titkait, és jó tanácsokkal látta el, ha arra volt szükség.
Vacsora után, Sarah-nak végre alkalma nyílt rá, hogy bizalmasabban szóba elegyedjen nagynénjével.
- Mikor jössz ismét a Tóvidékre Susanne néni? – tette fel a kérdést, csupán azért, hogy valamivel elkezdhesse a társalgást. Rögtön mégsem beszélhetett Henryről.
- Talán a nyáron, ha Johnatannak elkezdődik a szünidő – felelt Lady Patterson. – Szótlan voltál a vacsorán. Mi nyomja a lelkedet? – kérdezte unokahúgához fordulva. Sarah egyszerre könnyebbült meg és vörösödött bele a kérdésbe. Megkönnyebbült, mert nem kellett azon törnie a fejét, hogyan is vezesse fel mindazt, amiről beszélni szeretne. Emellett zavarba is jött, hisz sosem tudott igazán az érzéseiről beszélni.
- Meséltem már neked Henryről? – kérdezte tétován, nagynénje arcát fürkészve.
- George barátjáról? Igen meséltél – felelt Susanne néni. – Csak nem szerelmes vagy? Sarah, ugye tudod, hogy anyád kitérne a hitéből, ha… - kezdte döbbent hangon, de bujkáló, cinkos mosollyal.
- Ezért nem akarok előtte erről beszélni –válaszolt Sarah. – Susanne néni, Henry rendes fiú. Szeret engem.
- Drága Sarah, a szerelem szép dolog, de házassághoz nem mindig elég – csóválta a fejét Susanne néni. – Te és ez a fiú két külön világ vagytok.
- Tudom. Henry épp ezért jött Londonba.
- Nem könnyű egy olyan fiúnak, mint ő megvetni a lábát a nagyvilágban – mondta Susanne néni. – Nem szabad hiú reményeket táplálnotok.
- Henry komolyan gondolja. Mindent meg fog tenni, hogy elvehessen – erősködött Sarah. Szerette volna, ha nagynénje legalább egy kicsit támogatja. Másra nem számíthatott. Húga még túl szertelen volt, George pedig túl messze tanult ahhoz, hogy találkozzanak. – Sose akarta elhagyni Keswicket, de megtette. Miattam.
- Biztos nagyon szeret téged – mosolyodott el Susanne néni.
- Látnom kell őt – mondta ki Sarah szinte esdeklőn nézve Lady Pattersonra. – Te segíthetnél, Susanne néni
- Tudod, hogy szívesen segítek, drágám, de félek ez lehetetlen – csóválta a fejét sajnálkozva Lady Patterson. Egy pillanatra elgondolkodott, melyből Sarah arra mert következtetni, hogy nagynénje végre kezdi megérteni őt, és talán hajlandó lesz segíteni neki. – Mit csinál a te Henryd? – kérdezte végül.
- Eladó egy áruházban a Westminster negyedben – felelt Sarah hangjában érezhető izgatottsággal.
- Jól ért a karrierépítéshez – jegyezte meg Susanne néni.
- Ne gúnyolódj! – vágta rá kissé sértődötten Sarah.
- Nem állt szándékomban – mentegetőzött nagynénje mosolyogva. – A Westminster előkelő negyed, ha ott valaki eladó egy áruházban, az biztosan tehetséges.
- Henry az – felelte Sarah érezhető elfogultsággal.
Lady Pattersont láthatóan kezdte érdekelni a fiú, és a következő néhány napban egyre többet érdeklődött róla Sarah-tól. A lány egyre jobban belejött a mesélésbe. Sok történetet megosztott, melyeket szép emlékekként őrzött a szívében.
A napok lassan teltek. Ritkán töltötték vendégségben a délutánokat, és leginkább csak este volt részük szórakozásban, mikor épp valamilyen bálba voltak hivatalosak. Sarah, ha tehette, bement a városba, hogy hosszú sétákat tegyen elmerülve gondolataiban. Egyedül azonban ilyenkor sem lehetett, mert mindig kísérgette őt a nevelőnő, sőt néha Charlotte is csatlakozott hozzá. Utóbbi imádott minden gondolatot megosztani nővérével, ami Sarah-t igencsak fárasztotta. Folyton csak az járt a fejében hogyan találkozhatna Henryvel. Egy alkalommal még az áruházba is bement Susanne nénivel, ám a fiú nem volt ott. Ez elszomorította Saraht, mert egyre csak teltek a napok és egyre csak halványult a találkozás reménye. Az áruházban nem sok információt kaptak Henryről, így Sarah semmivel sem tudott meg többet, mint amiről a fiú leveleiből már egyébként is értesült. Azt is felvetette Susanne néninek, hogy fel kéne keresniük Henryt a fogadóban, ám a nagynéni erről hallani sem akart, mondván, hogy Sarah-nak semmi keresnivalója a külváros ezen negyedeiben. Sarah ez ellen nem sokat tehetett és lassan kénytelen volt beletörődni abba, hogy londoni tartózkodása úgy telik majd el, hogy ő nem láthatta Henryt.  Ez a gondolat csalódottsággal töltötte el. Nem szomorúsággal, ahogy az egy szerelmes lánytól várná az ember. Sarah-t ugyanis sokkal inkább a kíváncsiság hajtotta, mint ezek az érzelmek. Hónapok teltek el, hogy utoljára látta Henryt. Ez idő alatt a grófné gondoskodott róla, hogy mind jobban elbizonytalanítsa. Sarah nem egyszer hallgatta végig, mennyire sok múlik rajta most, hogy George lemondott az örökségről. Mint nagyobbik lány, felelősnek kellett éreznie magát a birtokért és a család jövőjéért. Az ilyen szónoklatokkal sikerült némileg hatni a lány lelkiismeretére. Sarah, akihez egyébként is közel állt a birtok, kezdte úgy érezni, hogy hibát követ el, ha összeköti az életét Henryvel. Büszke volt származására, és lassan kezdett tudatosulni benne, mi mindenről jelentene lemondást, ha Henryt választaná, egy hozzáillő, rangos kérő helyett. Mindezek mellett szerette a fiút is, és azért akarta látni, hogy megbizonyosodjon róla: valóban Henryt kell választania. Látni akarta őt, de erre sehogy se látott lehetőséget, csak ha felkeresi a fogadót. Ehhez viszont az kellett, hogy lerázza a nevelőnőjét és családja tagjait.
Szombat délután a család teára volt hivatalos valami távoli ismerőshöz. Sarah-nak semmi kedve nem volt alig ismert, korosodó hölgyek társaságához. Úgy vélte ez jó alkalom arra, hogy felkeresse Henryt. Rosszul létre hivatkozva igyekezett kimenteni magát a meghívás alól.
- Mégis mi annyira fontos, ami miatt nem tartasz velünk? – kérdezte Lady McAdams szemrehányón pillantva Sarah-ra.
- Fáj a fejem, anya – füllentette Sarah. – Szeretnék pihenni vacsoráig.
Olyan jól játszott, hogy anyja már-már megsajnálta. Végigsimította az arcát, és aggódva megjegyezte:
- Valóban sápadt vagy. Remélem, nem leszel beteg.
Sarah kényszeredetten megejtett egy megnyugtatónak szánt mosolyt majd megvárta, míg a család tagjai elhagyják a házat. Nem akart rögtön elindulni, meg kellett várja, míg az autó elhagyja az utcát. Gyorsan felvette a kalapját és kabátját, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy a személyzet egyik tagja sem látja, kilépett az utcára.
Egészen szabadnak érezte magát, most, hogy nem loholt utána a nevelőnő. Egyedül kereste meg a megfelelő buszt és a földalattit, mellyel hamarosan kiért a külvárosba. Egy kis cetlire felírva a zsebében tartotta a címet, ahová igyekezett, és miután a busz megállt, egyre sűrűbben vette elő, miközben az utca neveket nézte. A város ezen része korántsem tűnt annyira rémisztőnek, mint azt Lady Patterson lefestette. Sarah végül megtalálta az utcát, és a fogadót, ám mielőtt belépett volna, elbizonytalanodott. Félt a találkozástól, de attól is, hogy be kell lépjen egy füstös helyiségbe, ahol csupa idegen férfi ül. Kezdte úgy érezni, hibát követett el, mikor egyedül idemerészkedett, de úgy döntött, ha már itt van, nem futamodhat meg. Felsóhajtott és belépett a helyiségbe.  Rögtön érezte, hogy minden szem rászegeződik, ami nem is volt csoda, hisz elegáns megjelenése nagyon feltűnő volt ebben a közegben. Kissé bizonytalan léptekkel közeledett a pult felé, ahonnan a csapos, Mr. Burton már figyelte őt.
- Segíthetek, kisasszony? – kérdezte a férfi.
- Jó napot! – köszönt először Sarah körbe nézelődve zavarában. – Igen, azt hiszem. Egy barátom lakik itt. Őt szeretném látni.
- Hogy hívják a barátját? – kérdezte Mr. Burton.
Sarah válaszolni akart, de ekkor az ajtóból a saját nevét hallotta meg. Hirtelen nagyot dobbant a szíve, mert felismerte a hangot. Egyszerre érzett örömet és félelmet. Lelke egyik rész most láthatatlanná vált volna, míg a másik a hang gazdájának nyakába akart ugrani. Végül egyik sem történt meg, csak lassan megfordult, és meglátta az ajtóban döbbent arccal ácsorgó Henryt. A fiú fején kedvenc sapkája volt, melyet egyszer George-tól kapott ajándékba. Ez olyan régen történt, hogy Sarah-nak rögtön eszébe jutott, hogy talán illő volna, ha a fiú új sapkát venne magának. Ezen nem gondolkodott tovább, mert ahogyan lassan közelebb értek egymáshoz, ő egyre inkább elmerült a fiú látványában. Henry arca kipirult a szeles téli időben. Szeplői most egészen halványak volt, és a haja sötétebbnek tűnt, mint máskor. Barna szövet kabátja ki volt gombolva, és alatta egészen újnak tűnő zakót és inget viselt. Sötétkék szemei épp olyan fürkészők voltak, mint ahogy arra emlékezett. Szépnek látta a fiút, ahogy tekintetéből sugárzott az öröm, melyet a lány felbukkanása okozott. Sarah egyszeriben nem is értette, hogyan kételkedhetett egy pillanatig is abban, hogy őt kell választania. Szinte meghatotta őt Henry már-már gyermeki tisztasága.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezte Henry, mikor már egy lépésre sem voltak egymástól. Megfogta a lány kezét. Sarah-nak beleszökött a vér az arcába az érintéstől.
- Látni akartalak – felelte kissé félősen. Zavarta őt a sok ember, de az némileg megnyugtatta, hogy Henry épp úgy zavarba jött, mint ő.
A fiú felvetette, hogy esetleg menjenek ki, de a szél egyre erősebben fújt, ezért végül Mr. Burtonék lakásán kötöttek ki, ahol Henry hónapok óta lakott. Mivel a Burton házaspár nem tartózkodott otthon, Sarah és Henry kettesben maradtak. Sarah-nak végig futott agyán a gondolat, hogy mennyire nagy bajba kerülhet, ha kiderül, hogy kettesben volt Henryvel. Érezhetően a fiúnak is hasonló félelmei voltak, mert alig tudott végig mondani egy mondatot, és lábával idegesen dobolt a kissé kopott parkettán.
- Meddig maradsz még Londonban? – kérdezte Sarah, közben le sem véve szemét a fiúról.
- Nem maradok itt – felelt Henry. – Már szólni akartam, de nem ért volna időben el a levelem – magyarázkodott a zakóját babrálva. – Doverbe megyek.
- Miért? – kérdezte Sarah döbbenettel vegyes csalódottsággal. Nehezen viselte a távollétet, de míg a fiú Londonban élt volt esélye a találkozásra, Dover azonban épp az ország másik végében volt. Sarah azt remélte, hogy Henry hamar hazatér. Akkor összeházasodhattak volna, és őt többé nem zaklatták volna a szülei a rangját illető kötelességekkel. -  Miért mennél olyan messzire?
- Inas leszek.
- Jaj, Henry! – sóhajtott fel Sarah. – Miért gondolod, hogy ott jobb lesz majd, mint Doverben?
- Nem várhatok – válaszolt Henry mentegetőzve. – Sokkal jobban fogok keresni, és ígérem, nem maradok sokáig. Tanulni fogok.
- Anya a fejébe vette, hogy férjhez ad. Tudja mi a szándékod – mondta Sarah. – Nem maradhatsz el sokáig – közelebb húzódott Henryhez, és megfogta a kezét. – Hiányoztál.
Ez a megjegyzés láthatóan jól esett a fiúnak, mert arcán mosoly jelent meg, és abbahagyta a lábdobogást.
- Te is nekem – mondta. Sarah hallotta a hangján, hogy a fiú igazán komolyan gondolja. Ő nem volt benne biztos, hogy őszintén így érez-e. Tényleg hiányzott neki Henry, de néha egészen megfeledkezett róla, és ilyenkor kissé meg is könnyebbült, hogy nem kell választania a szerelem és a rang között. Henrynek ellenben minden megmozdulása őszinte érzésekről árulkodott. Ez zavarta Sarah-t, mert ilyenkor mindig kerülgetni kezdte a bűntudat, amiért nem képes olyan odaadón szeretni a fiút, ahogy az szereti őt. Pontosabban inkább nem merte. Most azonban hamar feledte ezeket az érzéseket, melyek el akarták homályosítani a találkozás okozta örömet. Egy pillanatra belefeledkezett a látványába, kócos vöröses hajába, a határozott, felfelé ívelő, szeplős orrába és nagy szemeibe. Nem tudta, hogy ő csókolta-e meg Henryt vagy fordítva történt, de azt még sok év után is őszintén kijelenthette, hogy ebben a percben tényleg igazán szerelmes volt a fiúba. Azt kívánta bár ebben a szobában maradhatnának. Egyszeriben nem érdekelte a közöttük lévő társadalmi különbség, és hogy Henryért le kéne mondani a címéről.
A régi sötétkék kanapén ültek szorosan összebújva. Sarah Henry mellkasára hajtotta a fejét, és hallgatta a kissé szapora szívdobogását és légzését. Henry keze a hátán nyugodott, és Sarah elmosolyodott a fiú érintésének érzésétől. Mióta ismerte őt, annyiszor töltötték azzal az időt, hogy megszökve a figyelő szemek elől csak kettesben lehessenek. Ilyenkor hosszú időn át feküdtek a zöld fűben vagy a tóparton odabújva egymáshoz. Sosem voltak meggondolatlanok. Henrynek sosem fordult meg a fejében, hogy kihasználja ezeket az alkalmakat, és Sarah ezért nagyon becsülte őt. Azonban még így is nem egyszer kapott fejmosást George-tól, aki szerette őket figyelmeztetni az erkölcsi tisztaság fontosságára.
A kezdeti félszegség lassan elmúlt és ők belefeledkeztek a hosszú beszélgetésbe. Sok minden szóba került: London, Henry további tervei, az, hogy mi történt Keswickben mióta a fiú elment, régi emlékek, és minden, amiről csak beszélni lehetett. Az idő gyorsan telt, és Sarah egyszerre csak riadtan egyenesedett fel.
- Mennyi az idő? – kérdezte.
Henry az órájára pillantott.
- Elmúlt öt.
- Jaj, ne! – kapott a fejéhez Sarah és rögtön felállt, hogy induljon - Apáék már biztosan hazaértek a teáról.
- Senki sem tudja, hogy itt vagy? – kérdezte Henry. Láthatóan nem tetszett neki a dolog, mert a hangja kissé szemrehányó volt.
- Nem – válaszolt Sarah szemlesütve. Szégyellte magát, amiért ennyire meggondolatlanul viselkedett. Csak most döbbent rá, hogy ezzel a lépésével Henryt is bajba sodorhatja. – Ne haragudj, kérlek! – mondta a fiú zakójába kapaszkodva.
- Nem haragszom – rázta meg a fejét Henry, és homlokon csókolta őt. – Szörnyű lett volna, ha nem láthatlak.
Sarah halványan elmosolyodott és bólintott. Megcsókolták egymást, majd miután Henry a lelkére kötötte, hogy nem mászkál el egyedül, taxit fogott, és így tért vissza Susanne néni házába.
Ahogy azt gondolta, mindenki otthon volt, és láthatóan megkönnyebbültek, mikor belépett az ajtón.
- Hol voltál? – kérdezte Lord McAdams aggodalommal vegyes ingerültséggel a hangjában.
- Csak sétáltam – felelte Sarah megilletődötten.
- Azt mondtad, hogy fáj a fejed – jegyezte meg Lady McAdams.
- Fájt is, de jót tett neki a friss levegő – vágta rá Sarah. – Felmegyek átöltözni – mondta, és ezzel fel is rohant a lépcsőn.
Lady Patterson azonban követte őt.
- Merre felé sétáltál? – kérdezte, miután leült a díványra. Sarah épp kibontotta a haját, és fésülködni kezdett. Szerette ő maga csinálni a frizuráját, sokszor a húga rakoncátlan, hullámos haját is ő tette rendbe.
- A Temze parton – felelte Sarah, közben gondosan ügyelve, hogy kerülje nagynénje tekintetét.
- Ugyan drágám, nekem igazán nem kell hazudoznod – mondta Lady Patterson. – Henryvel találkoztál, igaz?
Sarah felsóhajtott és bólintott. Lady Pattersonban megbízhatott, bár azt, hogy egyedül megszökött és hazudott azért, hogy találkozhasson a fiúval, még előtte is szégyellte. Abbahagyta hosszú, szinte már fekete hajának fésülgetését, amit eddig is csupán azért csinált, hogy valamivel lefoglalja magát, és nagynénjéhez fordult:
- Nem tettünk semmi rosszat.
- Még szerencse – jegyezte meg Susanne néni.
- Kellemetlen helyzetbe hoztam. Most biztosan aggódik, hogy anyáék rájöttek – mondta Sarah elkeseredve.
- Nem tudják. Szerencsére fel sem merült bennük – felelte Susanne néni. – De nem hazudozhatsz nekik.
- Látnom kellett.
- Elhiszem, hogy hiányzik. De ez akkor sem volt okos dolog – mondta Lady Patterson.
- Nem csak azért, mert hiányzik – kezdte Sarah. Lesütötte a szemét, és egy pillanatra hagyta, hogy a fejében ide-oda cikázzanak a gondolatok. – Jaj Susanne néni! A szerelem mindig ennyire nehéz?
- Többnyire az – mosolyodott el Lady Patterson. –Mi a baj?
- Néha úgy érzem, ketté kéne szakadnom – felelte Sarah. –Szeretem Henryt. Nagyon. De nem akarom bántani anyáékat azzal, hogy szembeszállok velük – mondta elkeseredve.
- Csak az számít, te mit szeretnél – jegyezte meg bíztató hangon Susanne néni.
- Azt szeretném, ha beszélhetnék anyáékkal, ha legalább próbálnának megérteni – fakadt ki Sarah. Felállt az asztaltól, és a szék támlájára támaszkodott. Egyszeriben tehernek érzett mindent: a Henry iránt érzett szerelmet, a származását, még ezt a beszélgetést is. – George választhatott, akkor én is választhatok – Susanne néni bólintott. – Szerinted van bármi esély rá, hogy Henry és én összeházasodhassunk? – kérdezte úgy, mintha egyáltalán nem bízna a kedvező válaszban.
- A fiúnak nincs könnyű dolga, rangja pedig aligha lesz – felelt Lady Patterson.
- Henry elhivatott – bizonygatta Sarah.
- Hogy habarodhattál így bele? – csóválta a fejét mosolyogva Lady Patterson. Sarah maga sem tudta a választ. Arra se emlékezett hogyan történt. Még kislány szinte volt, és Henry folyton körülötte legyeskedett, ő pedig hagyta. Barátok lettek, aztán néhány év múlva a fiú egyszer megcsókolta őt, és talán attól kezdve volt ő is szerelmes. A kamaszkor hosszú évei, megannyi emlék, közös kaland voltak, melyek összekötötték őket. Az ellen azonban nem tehettek, hogy két külön világba születtek, melyeket, mintha egy széles folyó választott volna el egymástól. Sarah arra vágyott bár lenne valahol középen egy sziget, ahol végre egyenlők lehetnek, és nem kell lemondaniuk, vagy éveken át küzdeniük azért, hogy együtt lehessenek. A világ azonban még nem változott ennyit. Sarah-nak kitartónak kellett lennie és bíznia abban, hogy Henry képes lesz helytállni, és lehetőleg minél hamarabb elég magasra jutni. Most azonban még egyszer látni akarta őt. Úgy érezte, el kell búcsúznia a fiútól, mielőtt az Doverbe menne. Abban bízott, hogy nagynénje érdeklődését már eléggé felkeltette, ezért összeszedte bátorságát, gondolván, hogy nincs veszteni valója. Susanne nénihez fordult, és megismételte:
- Találkoznom kell vele.
Lady Patterson elgondolkodott. Hosszan meredt a szőnyeg virágos szegélyére mielőtt megszólalt.
- De ezúttal nem mehetsz egyedül – mondta komoly hangon. Mire a mondat végére ért elmosolyodott, és ez a mosoly elég volt Sarah-nak. Nagynénje nyakába ugrott, úgy hogy szinte fellökte őt.
- Hidd el, nagyon fogod szeretni Henryt – mondta lelkesen.
Csak ekkor vette észre, hogy húga áll az ajtóban. Charlotte azért jött, hogy szokás szerint megkérje nővérét, hogy ő készítsen frizurát neki. Épp akkor nyitott be, mikor Sarah átölelte nagynénjüket.
- Én is akarom látni Henryt – jelentette ki, miközben közelebb sétált nővéréhez.
- Jaj, Lotte! – szólt rá Sarah a fejét csóválva. Nem szerette, ha Charlotte ott van, mikor Henryvel találkozik. Húga régebb óta ismerte a fiút és rajongott érte.
- Henry a barátom – mondta komolyan a kislány, miközben leült a székre a tükör elé és hátralibbentette szőke fürtjeit.
Végül Sarah nem tehetett mást. Nem akarta, hogy Charlotte esetleg beárulja őt, ráadásul kapóra is jött a dolog, mert így Lady Patterson két nappal később nyugodtan füllenthette azt, hogy vásárolni viszi unokahúgait.
Késő délután érkeztek meg a fogadóba. A három elegáns hölgy még feltűnőbb látványt nyújtott, mint Sarah néhány nappal ezelőtt. A lánynak most nem kellett a csaposhoz mennie, mert nyomban kiszúrta Henryt, aki ott ült egyedül, egy ablak melletti asztalnál. A délutáni nap fénye az arcára sütött és ebben a helyzetben nagyon tetszett Sarah-nak. Még nem vette őket észre, mert el volt merülve a könyvben, amit olvasott. Sarah, míg közelebb sétált, látta, hogy a borítón egy kis kunyhó van, előtte afrikai kisgyerekek. Sarah látta már ezt a könyvet, de ő ilyesmit nem nagyon olvashatott.
Henry végre észrevette őt, és nagy szemei, ha lehet még jobban elkerekedtek, mint legutóbb.
- Hogy kerülsz ide? – kérdezte megfogva Sarah kezét. Felállt, hogy üdvözölje őt, és kísérőit.
- El akartam búcsúzni – felelt a lány. – Oh, de bolond vagyok –kapott a fejéhez és elengedte Henry kezét. – Ő a nagynéném Lady Susanne Patterson.
- Örvendek – biccentett kissé félszegen Henry.
- Én nem különben, Mr. Davis – felelte mosolyogva Lady Patterson és máris leült a fiúval szemben. Láthatóan egyáltalán nem zavartatta magát ebben a közegben. Charlotte mellette, Sarah pedig Henry oldalán foglalt helyet. Így egészen közel lehetett a fiúhoz.
- Hallom Doverbe utazik – kezdett bele a társalgásba Lady Patterson.
- Igen – válaszolt Henry és Sarah-ra. – Lord Stewart birtokán fogok dolgozni.
- Oh, Brandon Stewart? A feleségével, Lady Teresával együtt tanultunk egy évig Párizsban. Ott ismerte meg a grófot. Volt valami hajós kapitány barátja. Sajnos már nem emlékszem a nevére – ecsetelte Lady Patterson lelkesen.
Sarah elmosolyodott. Boldog volt, hogy nagynénje rögtön talált közös pontot. Nem szólt közbe, csak hallgatta, ahogy Susanne néni mesél Henrynek a családról, a fiú pedig udvariasan hallgatja, és néha belekérdez. Nem telt el sok idő, és Sarah biztos volt abban, hogy Henry belopta magát nagynénje szívébe.
- Látom, szeret olvasni – mondta Lady Patterson a könyvre pillantva. – Járt iskolába?
- Nem jártam. A keswicki plébános tanított – válaszolt Henry. – De szeretnék tanulni. Bár még nem tudom mit – tette hozzá elgondolkodva.
- Ráér eldönteni.
- Henry régebben állatorvos akart lenni – jegyezte meg Sarah.
- De drága volt az iskola – tette hozzá Charlotte. – És az az undok nagybátyja nem engedte.
Sarah látta, hogy Henry zavarba jön.
- Miért nem megy egyetemre? – kérdezte Susanne néni.
- Már sok mindent elfelejtettem, és nem tudnám fizetni az iskolát – válaszolt Henry a fejét csóválva. – Más terveim vannak.
- Milyen tervek? – kérdezte Sarah kíváncsian.
Henry tétovázott, úgy tűnt, mintha attól félne, hogy ő nem fogja támogatni elképzelését.
- Majd ha sikerült, elmondom – felelte a fiú diplomatikusan.
Sarah más esetben addig faggatta volna őt, míg el nem mondja, mit tervez, de ettől most eltekintett. Kissé zavarta a társaság.
Az idő hamar elment, és Lady Patterson jobbnak látta, ha elindulnak visszafele. Még be kellett nézzenek valahová, hogy ne térjenek haza üres kézzel. Elköszöntek Henrytől, majd hagyták, hogy Sarah egy percre kettesben maradjon vele a fogadó előtt.
- Vigyázz magadra! – mondta Sarah a fiú kezét fogva. Henry homloka hozzáért az övéhez. Így álltak ott a hideg utcán. – És gyere vissza, mielőbb!

- Megígérem – felelte Henry. – Örülök, hogy múltkor eljöttél. – tette hozzá mosolyogva, és megcsókolta őt. Ez a pillanat most nem tarthatott sokáig, mint a néhány nappal ezelőtti, mert mindkettejüket feszélyezte a néhány méterre várakozó Lady Patterson és Charlotte. Végül nehezen, de búcsút vettek egymástól, és Sarah csatlakozott a többiekhez. Furcsa, fájdalmas érzés kavargott benne, mintha valami nagy változás küszöbén állt volna. Elmerengve nézett ki az autó ablakán. Ujjain még érezte Henry kezének érintését. Egyszeriben olyan távolinak érezte magát tőle, pedig nem akarta ezt az érzést. Kezdte megérteni, milyen nehéz az az út, amire akkor vállalkoztak, amikor Henry elhagyta Keswicket. Sarah félni kezdett, hogy ez a külön töltött idő talán jobban próbára teszi majd őket, mint azt eddig gondolták.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése