2016. szeptember 13., kedd

A változások kora (1. fejezet)

Henry még utoljára megállt a tó partján fekvő domb tetején, mielőtt elhagyta volna otthonát. Néhány percig az előtte elterülő tájat figyelte: a tavat, Keswick városának házait a távolban és a gróf kastélyát, melynek tornyai büszkén magasodtak a kis völgyben. Nem messze a kastélytól állt egy kis ház, ami valaha az otthona volt. Évek óta nem járt ott, mert fájó emlékeket ébresztett benne, de most, hogy élete nagy változások előtt állt, tekintete hosszan elidőzött a kis kőházikón. Sosem hagyta még el ezt a vidéket, még csak szándékában sem állt. Most azonban mennie kellett, bármennyire is telve volt a lelke félelemmel. Egy dologban bizakodott: a világba kilépve több jóban lesz része, mint az elmúlt tizenkilenc évben, amióta a világra jött.
Összehúzta a szemöldökét, ahogy a szél belekapott szeplőkkel borított arcába és összekócolta vörösesszőke tincseit, majd tovább indult a poros úton, keresztül a dombokon.
Csak néhány órája volt a vonat indulásáig, de előtte még két fontos embertől kellett elbúcsúznia. Egyikük, George McAdams épp egy gesztenyefa árnyékában olvasott, amikor Henry, megpillantva őt, mosolyra húzódó szájjal odaszaladt hozzá. George csak akkor nézett fel, mikor Henry már előtte állt, kezeit kopott nadrágja zsebébe téve.
- Reméltem, hogy nem kell megint kővel hajigálnom az ablakodat – jegyezte meg mosolyogva.
- Henry, de örülök! - ugrott fel George, és közben a földre ejtette a könyvet. Egészen különbözött Henrytől. Magasabb volt, két évvel idősebb és vonásai csinosabbak, mint Henryé.  Sötét, hullámos haja mindig kissé kócosan állt. Összességében egész megjelenése, tartása jól tükrözte nemesi származását. Bár ő sem volt erős alkatú, Henry sokkal soványabbnak tűnt nála. George McAdams Kendal grófjának, Lord Charles McAdamsnek volt legidősebb gyermeke, és örököse. A fiatalember azonban lemondott címéről, mikor úgy döntött, papnövendék lesz. Ez már csak azért is számított botrányosnak, mert a McAdams család hagyományosan anglikán vallású volt, George mégis katolikus szeminarista lett, és a város katolikus plébánosánál, Robert atyánál tanulta a teológiát. Ez a fordulat leginkább Henrynek volt köszönhető, aki ír bevándorlók gyermekeként a katolikus hitet gyakorolta.
Henry és George két különböző világból jöttek, végül mégis ezek a különbségek kovácsolták össze őket, és így alakulhatott ki közöttük erős, rendíthetetlen szövetség.
- Mikor indulsz? – kérdezte George.
- Még elköszönök Robert atyától. Csak az esti vonattal megyek – felelte Henry.
- Biztos, hogy jól meggondoltad Londont? Manchesterben vagy Liverpoolban ugyanúgy találhatsz munkát.
- Szeretném megnézni a fővárost – mondta Henry. – Ne aggódj miattam! – tette hozzá mosolyt erőltetve az arcára, így leplezve félelmét.
- És Sarah? – kérdezte egyszerre George. – Ugye tudod, hogy nem csak néhány hétről vagy hónapról van szó?
Henry bólintott, és kissé összehúzta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogyan George beszélt, mert barátja hangjából némi fölényesség áradt. Olyan volt, mintha nem tudná elképzelni, hogy Henry tisztában van a rá váró nehézségekkel, főként azzal, hogy nagy valószínűséggel évekbe fog telni, mire ismét hazatérhet.
 - Gondolod, hogy képes lesz ilyen sokáig várni? – kérdezgette tovább George.
- Remélem – válaszolt Henry, és felsóhajtott. – Ügyesen összeesküdtek ellenem. Nem sok választást hagytak – jegyezte meg komoran.
- Az nem jutott eszedbe, hogy megszöktesd?
- Elég furcsa ezt tőled hallani – mondta Henry a fejét csóválva. – Hiba volna. Sosem pártolta igazán az ilyen ötleteket, mert nem akarta magát vagy bárki mást bajba sodorni. Ráadásul elég önérzetes volt ahhoz, hogy be akarja bizonyítani: méltó a gróf lányának kezére.
Gondolatai Sarah-ra terelődtek. A lány George idősebbik húga volt, két évvel fiatalabb Henrynél. Kiskamasz korukban találkoztak először.  Henry rögtön beleszeretett a sápadt, magas kislányba, aki virágos kis ruhájában, sötét hajában piros szalagokkal játszadozott a tó partján bátyjával és kishúgával. Addig csak George kisebbik húgát ismerte, és szerelmes sem volt azelőtt. Akkor és ott megtetszett neki a kissé zárkózott kislány, és Sarah is szerelmes lett belé. Kettejük szerelme akkor bontakozott ki, mikor Henry teljesen elárvult. A fiú az ábrándjaiba menekült, melyek javarészt a Sarah-val való boldog felnőttkorról szóltak. Ahogy azonban teltek az évek, úgy vált világossá, hogy bármennyire szeretik is egymást, a társadalmi különbségek és az emberi rosszindulat csaknem ellehetetlenítette kapcsolatukat.
Henry nem akart lemondani álmairól. Máshoz nem igen ragaszkodhatott. Egyetlen esélye az volt, ha az egyre gyorsabban változó világban, ahol a régi hagyományokat a modern eszmék veszik át, megveti a lábát, és megtalálja szerencséjét.
George támogatta Henryt, és nemes dolognak tartotta az elszántságát. Ám féltette is őt mindattól, amit a világ tartogatott.
- Azért furcsa lesz, ha pap leszel. Ki tudja, hová kerülsz majd – jegyezte meg rövid hallgatás után Henry a tó vizén úszkáló vitorlásokat bámulva.
- Isten tudja - vont vállat George. - De téged bárhol szívesen látlak – fordult mosolyogva Henryhez.  Ő nem felelt, csak gondolataiban elmerülve ült a fa tövében. – Félsz?
Henry bólintott. A félelem a lelke mélyéig hatolt. Maga sem tudta miben is gyökeredzett pontosan ez az érzés, mert számtalan oka lehetett. A legégetőbb kérdés az volt: vajon mikor tér vissza? És ha visszatér, mi lesz azután? Mi lesz belőle, George-ból, Sarah-ból?
- Az jó, mert én is – jegyezte meg George.
Henryt ez megnyugtatta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A rá váró változásokat nem akadályozhatta meg, de a tudat, hogy barátja hasonló félelmekkel küszködik, enyhített aggodalmán. Egy dologban pedig egészen bizonyos volt, hogy sorsuk összefonódik, bármilyen messze kerüljenek is egymástól.
- Sarah-tól nem búcsúzol el? - kérdezte egyszer csak George.
- Már elbúcsúztam tegnap. Nem akartam az utolsó pillanatra hagyni - felelte Henry. Arra gondolt mennyire fog hiányozni neki a lány, és egyszerre nagyon nehéznek tűnt az indulás.
A közeli templom harangja elütötte a négyet. Henry úgy érezte, ideje búcsút vennie barátjától. Őszinte testvéri szeretettel ölelték át egymást.
- Írj, ha Londonban vagy! Vigyázz magadra, és mihamarabb térj vissza! - búcsúzott George.
- Feltétlenül. Mindenről beszámolok. De te is írj meg mindent! Annyira büszke vagyok rád - felelte Henry. George elmosolyodott.
- Nos, Ég áldjon, barátom! - mondta George, Henry vállára téve kezét. A fiú viszonozta a gesztust.
- Isten veled, George. Minden jót - Henry e szavak után elindult visszafelé a poros úton. George egy kis ideig figyelte, míg eltűnik a dombon, majd a könyvéért nyúlt, és ő is elindult a másik irányba.

Henry még utoljára belépett a helyi templomba, hogy elbúcsúzzon a plébánostól, aki annyi időn át volt pártfogója. Robert atya az első pillanattól kedvelte Henryt, és már akkor sokat foglalkozott vele, mikor a fiú apja még élt. Ő tanította meg olvasni és írni, ezzel segítve, hogy idővel könnyebben boldogulhasson. Mivel annyira szegények voltak, hogy muszáj volt kivennie a részét a munkából, nem járhatott iskolába. Édesanyja, bár tudott olvasni, túl korán meghalt ahhoz, hogy a fiát megtanítsa minderre. Robert atya úgy érezte, érdemes foglalkoznia a fiúval. Hamar kiderült ugyanis, hogy Henry igen gyors észjárású, és nagyon könnyen tanul. Az idős plébános csupán azt sajnálta, hogy a sok munka mellett a fiúnak nem volt ideje jobban elmélyülni a tanulmányokban, így műveltsége jócskán alulmaradt George-étól.
Henry nagyon szeretett ennél a kedves idős atyánál ücsörögni. Ez volt a menedéke, ha el akart bújni a sok őt ért gonoszság elől. Most is itt ült a plébánia kis ebédlőjében, és teát szürcsölgetve hallgatta Robert atya tanácsait és intelmeit.
- Bár több időd lett volna tanulni – mondta az atya.
- Így se lehetek elég hálás –felelte Henry, miközben újabb aprósüteményért nyúlt. – Maga nélkül nem tudom, hol lennék – tette hozzá, majd lassan beleharapott a kekszbe. Mozdulatai lassúak voltak, mert gondolatban egészen máshol járt: a háta mögött álló nehéz időkben és a félelmetesnek tűnő jövőben.
- Bár ne kellett volna így lennie, fiam – sóhajtott fel a pap, és szeretettel teli, sajnálkozó tekintettel nézett Henryre - Nem szabadott volna hagynom, hogy Gilford gazda vegyen magához.
- Az egyetlen rokonom volt. Bíztam benne – mondta Henry, és kissé széttárta a karját, jelezvén, hogy ő ugyanannyira nem volt tisztában a következményekkel, mint Robert atya.
Gilford gazda unokatestvére volt Henry édesanyjának, és néhány évvel később jött Angliába, mint a Davis család. Viszonylag jól élt, tán a legjobban a helyi gazdák közül, de Henry jól emlékezett, hogy soha semmivel nem támogatta rokonait. Mikor Henry alig tizennégy évesen elveszítette apját, Gilford a gróf magához vette a fiút. Remekül játszotta az alázatos, becsületes gazda szerepet, így mindenki hitte, hogy a fiú jó kezekben lesz nála. Ő azonban megvetette Henryt, mert sokszor merült el gondolataiban, gyenge volt, és folyton Robert atyához vagy George-hoz menekült. Gilford és a fia élvezték, ha bánthatták Henryt, melyet ő hosszú ideig tűrt. Egy nap, amikor azonban világossá vált, hogy az élete veszélyben forog, döntenie kellett. Ezért ült most itt, várva, hogy elindulhasson az állomásra, és elhagyja a Tóvidéket.
Most egyszeriben újra elöntötte a félelem. Rettegett attól, hogy talán még rosszabbra fordul az élete. Azt kívánta bár itt maradhatna. Sápadt lett és a tekintete is elhomályosult, de visszatartotta a könnyeit. Nem akart sírni, mert azt nagyon szégyellnivalónak és gyerekesnek tartotta. Robert atyának mindez nem kerülte el a figyelmét, és miközben újabb adag teavizet tett fel forrni megjegyezte:
- Nincs mitől félned, Henry.
- Sose voltam valami bátor – mondta a fiú szinte megvető hangon.
- Már hogy ne lennél! – ellenkezett Robert atya. –Erős vagy. Csak egy dolgot ígérj meg: tanuld meg félretenni a büszkeségedet!
- Nem fogom hagyni, hogy lenézzenek – jelentette ki Henry felszegve az állát.
- Sokan lenéznek majd, de lesznek, akik a segítenek. Ha azonban rendre kijössz a sodrodból, mikor valaki jobban becsmérel a kelleténél, akkor csak megnehezíted az életed – figyelmeztette az atya.
- Miért nekem kell tűrnöm, hogy semmibe vesznek? – kérdezte dacosan Henry.
- El kell tűrnünk a megaláztatásokat, ettől válunk erőssé – jegyezte meg Robert atya, és belekortyolt az italába. – Ne foglalkozz azzal, mit gondolnak rólad ismeretlen emberek, akik csak a látszat alapján ítélnek!
Henry nem szólt semmit, csak csendben kavargatta a teáját. Indulnia kellett, mert az állomás egy szomszédos városkában volt, majd egy órányira Keswicktől.
Nehezére esett minden mozdulat, annyira nem akaródzott útra kelnie, de végül csak felállt az asztaltól. Robert atya odalépett hozzá, és a vállára téve a kezét, mélyen a szemébe nézett.
- Büszke vagyok rád Henry. Kevés ilyen eszes és szenvedélyes embert ismerek, mint amilyen te vagy – mondta, és bátorító mosoly jelent meg az arcán. – Csak légy kitartó, és többet is kaphatsz, mint egy gróf lányának a szerelme!
Henry bólintott, jelezvén, hogy igyekszik megfogadni a plébános tanácsait.
- Mindent köszönök – mondta hálásan.
- Mikor legközelebb találkozunk, te már más ember leszel – jegyezte meg Robert atya elmosolyodva. – Isten áldjon meg, Henry.
A búcsúzkodás után Henry még utoljára betért a templomba, hogy gyertyát gyújtson, ahogy szülei halála óta számtalanszor tette. Ezután a vállára vett táskájával, kezét zsebre téve keresztül ment Keswick utcáin, majd a dombokat átszelő úton, a visszafordíthatatlan változások felé.
A londoni vonat este indult. Az augusztusi napfény lassan vöröses színt öltött. Henry a peronon ült, és egy napilapot lapozgatott, bár igazán nem kötötték le a hírek. Mégis úgy gondolta, az utazás alatt jó időtöltés lehet kiolvasni néhány újságot. A címoldalon 1909. augusztus 26-a állt. Henry az eszébe véste ezt a dátumot, új életének első napját.
A vonat lassan megállt az állomáson.  Henry még egyszer szétnézett, nagyot sóhajtott, majd felszállt a vonatra. Fogalma sem volt mi lesz, ha Londonba érkezik; abban azonban bizonyos volt, hogy Keswicket el kell hagynia, mert itt nem volt esélye a boldogulásra.
A vonat zakatolva robogott keresztül kisebb-nagyobb városokon, falvakon. Henry egy darabig figyelte a tájat, de aztán hamarosan besötétedett, és ő csak bámult kifelé az éjszakába. Lelkében még mindig ott lapult a félelem, és valahol azt kívánta, bár előre tudhatná hogyan alakul majd az élete.
*
George még jó darabig nem ment haza, miután Henrytől elbúcsúzott. A birtok körül járkált gondolataiba mélyedve. Minél közelebb volt a szeminárium kezdete, annál nehezebben tudott otthon megmaradni. Szüleinek, különösen édesanyjának, meggyőződésük volt, hogy az utolsó pillanatban meggondolja magát, és ehhez az elképzeléshez a költözés közeledtével egyre hevesebben ragaszkodtak. George-ot bántotta ez a hozzáállás, és némiképp el is bizonytalanította, de aztán mindig odajutott, hogy nem tudna más utat elképzelni magának.
Gyerekként nagyon rossz volt. Gőgös és rosszindulatú; nem egyszer épp jó barátja, Henry volt ezen tulajdonságainak áldozata. Aztán valami megváltozott, és rádöbbent arra, hogy mennyire lehetetlenül viselkedett.
Henry és ő barátok lettek. Kisfiúként sok időt töltöttek a templomban és Robert atyánál. Ahogy pedig múlt az idő, George-ot egyre inkább magával ragadta a papi hivatás utáni vágy.
A fiú végül az ebédet már jócskán lekésve ért haza. Belépve az ajtón, tágas előtér, szemben széles lépcsősor fogadta az érkezőt. A lépcsőn felérve, két folyosó volt, ahol a hálószobák, vendégszobák helyezkedtek el. Lent a földszinten egy kisebb bálterem, három szalon, téli kert és könyvtár volt, valamint egy nagy ebédlő, amely számtalan családi vagy rangos esemény színhelye volt.
George az úgynevezett zöld szalonba igyekezett. Ebéd után mindig itt találta húgait, Sarah-t és Charlotte-ot, ha épp nem a kertben töltötték az időt. Hímeztek vagy valamilyen táblás játékot, esetleg kártyát játszottak.
Ezúttal a malom volt kiterítve a kis asztalra. A két lány jókedvűen tologatta a bábukat. Mikor George belépett, épp csak odapillantva köszöntek neki. Egy ideig figyelte a játékot. Húgai már épp a vége fele jártak, így hát nem akarta őket félbeszakítani.
- Nyertem! - kiáltott fel Charlotte, elégedetten hátradőlve a székben. - Remélem, nem szeretnél újabb visszavágót.
- Lotte, csak ne bízd el magad, a következő játékot én választom! - nevetett Sarah, majd felállt és George-hoz lépett, aki az ablak előtt állva nézte őket.
- Anya elég dühös volt ebédnél.
- Sajnálom, nem figyeltem az időt - szabadkozott George. Bűntudata volt, hisz valójában nem is állt szándékában hazaérni ebédre, de ezt nem akarta elmondani.
- Tudod, hogy a sok idegeskedés árt a migrénjének - jegyezte meg Sarah színpadiasan a homlokára téve a kezét. - Találkoztál Henryvel?
- Igen. Üdvözletét küldi.
- Oh, Henry? - kiáltott fel Charlotte. - Ugye engem is üdvözöl?
- Persze, milliószor csókolja az ő drága Lotte-ját - felelt George és elvigyorodva Sarah felé nézett.
Charlotte ezzel láthatóan meg is elégedett, és nem vette észre vagy nem állt szándékában észrevenni bátyja tréfás hanghordozását. Charlotte volt a legfiatalabb. Tizennégy éves kislány, akinek kék szemei voltak. Aranyszőke hajának hullámos fürtjei a válláig értek, és virágos szalaggal voltak copfba kötve. Rózsaszínű ruhát viselt, melynek szoknyája a piros és narancs árnyalataiban pompázó csíkokkal volt tarkítva. Ő még nem hordott fűzőt. Kislány volt még, aki arról álmodozott, hogy Henry végül őt választja majd Sarah helyett. Ez azonban nem aggasztotta nővérét, aki Charlotte viselkedését nem gondolta többnek kamaszos álmodozásnál. Sarah egészen másként festett. Haja majdnem fekete, mint George-é, szemei sötét barnák. Magas volt, haját kontyba fogva viselte, mint a felnőtt hölgyek. Sötétkék ruhát viselt, és ő már hordhatott fűzőt. Ettől igazán felnőttes lett a megjelenése, pedig csupán három évvel volt idősebb Charlotte-nál.
Sarah újra bátyja felé fordult, és tovább kérdezősködött:
- És tudja már, mihez kezd?
- Nem. De remélem, hamar hallat magáról. Mielőtt elkezdődik a szeminárium, szeretném tudni, hogy jól van-e.
- Jaj, George, kivel fogom tudni megbeszélni mindezt, ha elmész? - sóhajtott Sarah.
- Írhatok levelet, és karácsony után meglátogathatsz Lancasterben - George vigasztalón átölelte húgát.
Néhány pillanat után egyszer csak elengedte Sarah-t. Ekkor jutott eszébe, hogy szüleit nem is üdvözölte. Illett hát megkeresnie őket, különösen amiatt, hogy bocsánatot kérhessen az ebédről való kimaradásért.
Egyre gyakrabban kerülte a találkozást szüleivel. Most azonban, néhány nappal távozása előtt érezte, hogy ki kell békülnie velük. Legalábbis, a lehető legjobb viszonyban elválni tőlük.
Lord és Lady McAdams a könyvtár szobában ült és teázott. Gyakran vonultak így el ebéd után. Ilyenkor beszélték meg személyes ügyeiket, vagy épp a birtok vezetésével kapcsolatos teendőket, melyekkel nem szerették volna gyermekeiket terhelni. Az egyetlen, akiről úgy gondolták kötelessége volna részt venni ezekben a diskurzusokban, épp ebben a pillanatban lépett be az ajtón.
- Georgie! - hangzott Lady McAdams hangja az egyik pamlagról. Az asszony a negyvenes évei közepén járt. Hajdan igazán csinos fiatal nő lehetett. Vonásai leginkább Sarah-ra emlékezettek. Ezeken a szép vonásokon az elmúlt két évtizedben a túlzott hiúság és rátartiság jegyei hagytak nyomot. Gyakori migrén gyötörte, és sokszor panaszkodott gyenge idegi állapotára.
- Hát előkerültél - állt fel Lord McAdams is karosszékéből, rosszallóan nézve fiára.
George lesütötte a szemét. Bár tisztában volt szülei személyiségbeli gyengeségeivel, szerette őket, amennyire az egy fiútól elvárható. Henryvel kötött barátsága óta egyre inkább régi énjének tükörképét látta bennük, különösen anyjában, és ez zavarta. Azonban eléggé tisztelte őket, hogy ezeket a hibákat ne vesse a szemükre, és ne akarjon nekik ártani. Amikor azonban néhány évvel ezelőtt bejelentette, hogy papi pályára lép, minden addigi igyekezete, hogy Lord és Lady McAdamsnek jó gyermeke legyen, semmivé foszlott. George-ot bántotta, hogy fájdalmat okoz szüleinek, de ahogy múlt az idő, jobban zavarta őt makacsságuk és szűklátókörűségük.
- Sajnálom - felelt. - Belefeledkeztem az olvasásba, és találkoztam egy régi barátommal.
- Biztos mindkettő fontosabb volt, mint az ebéd a családoddal - morgolódott Lady McAdams még mindig elterülve a díványon.
- Ugyan, anya. Ettől nem dől össze a világ. De, mint mondtam: sajnálom –ismételte George nyomatékosan.
Jól tudta, hogy a jelenlegi helyzetben igenis komoly vétek volt kimaradnia. Azonban benne is nőtt a feszültség, és a kelleténél ingerültebben vágta oda a szavakat édesanyjának.
- Valójában már köztünk sem élsz, épp csak aludni és enni jössz haza. De úgy tűnik, ezután már ennyivel sem tisztelsz meg bennünket. Szegény anyádnak miattad fáj folyton a feje – masszírozta halántékát fájdalmas arccal Lady McAdams. George-nak eszébe jutott, ahogy néhány perce Sarah ezeket a teátrális mozdulatokat utánozta, és önkéntelenül is elvigyorodott. – És még ki is nevetsz – siránkozott tovább a grófné, mikor észrevette a mosolyt fia arcán.
- Jaj, anya. Túl nagy ügyet csinálsz az ilyesmiből – mondta George, próbálva a lehető legbékítőbb hangon szólni anyjához.
- Méghogy nagy ügyet? – kérdezett vissza méltatlankodva Lady McAdams. – A családoddal kéne foglalkoznod, a birtokkal, az álmodozó húgaiddal, de te ugyanolyan vagy, mint ők. Ostoba ábrándokat kergetsz és azzal a semmirekellő fiúval barátkozol. Szörnyű, hogy ezt kell megérnem –fakadt ki a grófné.
- Hagyd abba! – kérte George, és alig bírta türtőztetni a benne egyre növekvő idegességet.  Lábával ütemesen dobolt a padlón, és háta mögött összekulcsolt kezét most jobban összeszorította. Úgy, hogy ujjbegyei egészen elfehéredtek. – Annyira nevetséges ez az egész.
- Több tisztelettel beszélj anyáddal! – szólt rá a gróf a fejét csóválva.
George nem bírta tovább. Egyszeriben kifakadt, szüleire zúdítva a hosszú ideje benne gyűlő haragot.
- Több tisztelettel beszélnék, ha hagynátok. De én mikor kaptam bármilyen megbecsülést? A saját szüleim megvetnek, csak azért, mert másként gondolkodom. De tudjátok mit? Kicsinyesek vagytok. Rettenetesen kicsinyesek.
- Kicsinyesek? - csattant fel Lord McAdams. Tekintetén azonban látszott, hogy legbelül azonban igazat adott fiának. Ettől azonban még haragosabb lett.
- Igen apa, úgy ragaszkodtok a látszathoz: a birtokhoz, a hagyományokhoz, hogy a saját gyerekeitek igazából nem is érdekelnek titeket. Rám akarjátok hagyni ezt az egészet, pedig tudjátok jól, hogy nem érdekel.
- Addig érdekelt, míg nem kezdtél azzal a Davis fiúval és a pappal találkozgatni – szólt közbe az anyja. – Hogy árulhattad el így a családodat?
- Senkit sem árultam el – csattant fel George. Nem bírta abbahagyni a vitát. Úgy érezte, most már nem vonulhat vissza, őszintének kell lennie. -  Téged csak a külsőségek érdekelnek. Most sem az bánt, hogy nem volt együtt a család, csak az, hogy a látszat nem volt meg.
- Nem mondom, jó pap lesz belőled, ha már a szüleiddel is ennyire arrogánsan beszélsz – vágta rá Lord McAdams.
- Tudod, hogy igazam van – felelte George, és próbált kicsit higgadtabb lenni. – Hogy gondolhatjátok például, hogy Sarah-t hozzáadjátok egy olyan férfihoz, akit még ti is alig ismertek?
- Mr. Kerrich a birtok örököse, miután te lemondtál erről a jogodról – mondta a gróf szemrehányóan.
- És ti emiatt egy szegről-végről jövő rokonra akarjátok hagyni a birtokot, mikor Sarah épp olyan alkalmas lenne erre? - méltatlankodott a fiú.
- Nők nem örökölhetnek –felelte a gróf.
- Sarah pedig egymagában különösen nem lenne elég egy birtok vezetéséhez, főként ilyen buta ábrándokkal, mint egy parasztfiúval való házasság – tette hozzá szánakozva Lady McAdams.
- Sarah-val legyetek megértőek, különösen a szív dolgaiban – felelt George. A szülők tudtak nagyobb lányuk Henry iránt érzett szerelméről. Ahogy azonban abban is reménykedtek, hogy George nem megy el a szemináriumba, úgy abban is, hogy Sarah érzései kamaszos ábrándok. Lányuk jövőjét is elképzelték már, ahogy George-ét.
- Még mindig a Davis fiúba szerelmes? - kérdezte Lord McAdams a fejét csóválva.
- Ugyan, Charles. Hisz az a fiú hagyta itt nemrég Gilford gazdát - mondta Lady McAdams.
- Elég hirtelen távozás volt - jegyezte meg csak magának McAdams úr.
- Hát persze! Az az ember kegyetlen – mondta dühösen George. – Bántotta Henryt.
- Talán volt oka rá – jegyezte meg a grófné vállat vonva. – A lényeg, hogy Sarah mielőbb elfelejtse őt – terelte el a szót. – Erre pedig lesz is alkalma, ha végre találkozik Jacobbal.
- Jacob Kerrich? - kérdezett vissza George. - De ő Amerikában van.
- Még három évig Georgie, még három évig - mosolyodott el Lady McAdams.  Ha valami, az a tudat, hogy lányát az általa kiválasztott férfihoz adhatja, mindig felvidította. - Sarah épp húsz éves lesz addigra, ideális kor az esküvőhöz, és elég idő, hogy kiverje a fejéből azt a fiút…
George nem felelt. Hiábavalónak érzett volna bármilyen erőfeszítést a témával kapcsolatban. Csak remélni tudta, hogy Henry hamar visszatér.
Jacob Kerrich harmadfokon unokatestvére volt George-éknak, és a fiú után a birtok örököse. Ügyvédnek tanult, és az egyetem utolsó éveit New York-ban kívánta eltölteni. George még sosem találkozott vele, de képzeletében mindig egy öntelt piperkőcnek gondolta. El se tudta képzelni, hogy húga egy ilyen ember felesége legyen. Az érdekházasságot pedig mindig elítélte. Úgy gondolta fontos, hogy a két fél igazán szeresse egymást, hogy házasságuk eredményes és boldog lehessen. A rokonságból válogatott férj gondolata pedig ennél is jobban zavarta. De mióta ő lemondott örökségéről, egy ilyen házasság volt a remény, hogy a család megtarthassa a birtokot.
Nyomasztotta a gondolat, hogy testvéreit magukra hagyja ezekben az időkben. Eltökélt szándéka volt, hogy segíti őket távolról is, amennyire ideje és ereje engedi. Az volt az érzése, hogy szüleik hibát követnek el azzal, hogy nem vesznek tudomást gyerekeik vágyairól. George tehát felelősségének érezte, hogy megóvja őket a felesleges lelki fájdalmaktól, szenvedésektől.

2 megjegyzés: