2016. szeptember 7., szerda

Olvass bele a készülő meseregénybe! :) Itt az első fejezet.

Még nincs szerkesztve, de nektek örömmel mutatom meg. :) Elkészült az egyelőre "A tolvaj, az apród és a lovag" munkacímen futó meseregény első fejezete. Jó olvasást!!





1. fejezet
A királyi vásár

A fővárosban nagy volt most a felbolydulás. Így volt ez, minden évben, mikor sor került a nagyvásár megrendezésére. Erre az eseményre mindenki lelkesen készült, még a legszegényebbeknek is jutott ilyenkor a szórakozásból.
A főtér, most megtelt árusokkal, akik hangosan kiabálva árulták portékáikat.  Körbe mindenütt mutatványosok, zenészek szórakoztatták a város lakóit, akik, ha örömüket lelték az előadásokban csilingelő rézpénzeket dobáltak nekik.
Mindenhonnan áradt a finom sültek, édességek, és italok illata, bekúszva egészen a kis utcákba, hogy még azokat is a térre csalja, akik nem szerették az ilyen forgatagot.
A vásár minden évben tavasszal került megrendezésre, és a legnagyobb látványossága a király, és udvara bevonulása, valamint a lovagi torna volt. Utóbbira szinte az egész város ellátogatott, és sok olyan bátor jelentkező volt, aki merészen kiállt az udvar lovagjai ellen.
Kevés ember volt, aki ne lelhette volna örömét ezeknek a napoknak eseményeiben. Még azok is jól szórakoztak, akiknek nem tellett a finom sültekre, vagy a színes selymekre. Voltak azonban olyanok, akik elég ügyesek, leleményesek és főként pimaszok voltak, hogy meglopják a vásár árusait. Ilyen kis tolvaj volt Felix, Toma és Alex is. Toma és Alex testvérek voltak. Nyurga, sötéthajú fiúk, akik még igen messze voltak a felnőttkortól. Remekül értettek ahhoz, hogy eltereljék kiszemelt áldozataik figyelmét.
Felix egészen más volt. Neve megtévesztő lehet, hisz az ember fiúnak vélné, főként, mert úgyis öltözködött. Ő azonban nem fiú volt, hanem egy lány, aki hármuk közül is a tolvajlás mestere volt. Gyorsan szaladt és remekül színészkedett. Felix és barátai sosem loptak többet annál, mint, amire szükségük volt, és nem egyszer adtak a náluk szegényebbeknek zsákmányukból.
A három kis tolvaj épp a főtéren volt, és Alex sikeresen elcsent néhány fahéjas fánkot, és felmászott, az egyik ház lapos tetejére, ahol Felix és Toma már várták.
- Azt hittük sose jössz. – jegyezte meg Toma.
- Vigyáz kisöcsém, a végén, még nem jut neked a fánkból. – vágott vissza Alex a testvérének. Toma durcásan nyelvet öltött a fiúra.
- Nézzétek, jönnek! – kiáltott fel Felix, és egészen a háztető pereméhez mászott. Tágra nyílt szemekkel meredt a főtérre vezető útra, amelyre épp rákanyarodott a Király és kísérete. Fényes páncélú lovagok, udvarmesterek, udvarhölgyek, és sok más ember, akikről Felix nem tudta, kik lehetnek. De nem is érdekelte. A látványt így is lenyűgözőnek tartotta. – Menjünk közelebb! – kiáltott oda a fiúnak.
- Nem érdekel a puccparádé. – fintorodott el Alex.
- Inkább gyere, egyél még fánkot. – szólt oda Toma is.
Felix csak a fejét csóválva legyintett.
- Én megyek. – mondta, és már el is tűnt a ház oldalán.
Átfurakodta magát a tömegen, és a szűk kis utcákon keresztül rohanva, végül kiért a térre. Elég vékony volt, ahhoz, hogy előre furakodhasson, és tökéletes rálátása legyen a felvonulókra. Elől a lovagok masíroztak, akiknek vezetője Sir Marcus volt. Az egyik legjobb kardforgató hírében állt, és sorra nyerte a lovagi tornákat. Felix úgy tudta, hogy a király fia, de valami rejtélyes okból lovagnak állt, és nőtlenséget fogadott. A lány ezt sajnálta, mert, ahogy elnézte a fiatalembert, aki alig lehetett több húsz évesnél, megállapította, hogy nagyon csinos.
A tömegben üdvrivalgás hallatszott. A király nevét, vagy különféle éljenzéseket kiáltottak. Végre megérkezett ő is. Bernard király. Egy pocakos magas, őszülő szakállú férfi, zöld bársony, és arany koronával.
Az egész felvonulás nagyon pompás volt, és Felix jó darabig követte őket, hogy minél tovább gyönyörködhessen a ruhákban, lovakban, és a jóképű lovagokban.
Sok idő telt el, mire végre visszatalált Alexhez és Tomához.
- Kinézelődted magad? – kérdezte Alex keresztbefont karral.
- Bár lenne a királynak egy lánya. – sóhajtott Felix. – Jó lehet ott udvarhölgynek lenni.
- Udvarhölgynek? – kérdezett vissza Toma megrökönyödve. – Azt hiszem sokat voltál a napon.
- Nem. Ha láttad volna Sir Marcus –t, és a többi lovagot, micsoda élet lehet, semmi gond, menekülés, bujkálás.
- Jól megvagyunk. – vonta meg a vállát Alex.
- Ti lehet. De én nem akarok egész életemben tolvajként élni. – felelt durcásan Felix.
- És mi akarsz lenni? Udvarhölgy? – kérdezett vissza gúnyosan Toma.
- Akár. – válaszolt Felix, és az orrát felhúzva faképnél hagyta barátait.

Felix egész este egyedül bolyongott, és mikor már besötétedett, úgy döntött, megnézi magának a várat. Sose járt még ott. Erősen őrizték, és lehetetlen volt bejutni úgy, hogy valaki észre ne vegye.
A fal melletti fák közül felmászott az egyikre, és úgy remekül rálátott a kertekre, és a várra. A látvány még a hold fényében is fenséges volt. Felix előszedett a zsebéből egy kis fügét, amit még délután lopott az egyik zöldséges standról.
Egyszerre zeneszó ütötte meg a fülét. Valaki lanton játszott, de olyan szépen, hogy az teljesen magával ragadta a lányt. Szerette volna tudni, ki zenél ilyen szépen. Összeszedte bátorságát, és a fáról leugrott a várkert puha gyepére.
Fától fáig osont, hogy lehetőleg észrevétlen maradjon, egészen addig, míg már elég hangosan nem hallotta a muzsikát.  Egy apród játszott a lanton. Nem lehetett sokkal idősebb Felixnél. Rövid szőke haja volt, vörös és barna apród ruhája. A fűben ülve zenélt, közben lehunyta a szemét.
Felixet teljesen megbabonázta. Egészen más volt, mint Alex és Toma. Ők közönségesek voltak, vonásaik durvák, kemények. Remek barátok voltak, de Felix valahogy mindig kicsit idegennek érezte magát köztük.
De ez az apród szép volt. Legalább is Felix nagyon szépnek látta. Közelebb lopódzott, de egyszer csak egy ág megreccsent a talpa alatt, mire az aprós abbahagyta a zenélést. Felix behúzódott a fa mögé, de késő volt. Az apród kardot rántva ott termett, és egyenest a lány hasának szegezte.
- Mit keresel itt te gazfickó? – kérdezte az apród.
- Csak hallgattam, ahogy játszol. – felelt reszketve Felix. – Nem állt szándékom megijeszteni téged.
- Te leány vagy? – kérdezte meglepetten az apród, mikor Felix szép vonásait megpillantotta.
- Miért, mit gondoltál? – kérdezett vissza méltatlankodva Felix.
- A nadrág miatt először fiúnak hittelek. – mentegetőzött az apród.
- Felicia vagyok. De a barátaim Felixnek hívnak. – felelt a lány.
- Én Edmund vagyok. Sir Marcus fegyverhordozója. – mutatkozott be az apród. Leeresztette a kardot, de még mindig kicsit bizalmatlanul méregette a lányt. – Tényleg csak a zenét hallgattad?
- Igen. Gyönyörűen játszol. – válaszolt Felix.
Edmund kissé elpirult.
- Köszönöm. Játszhatok még, ha szeretnéd.
- Szívesen hallgatnám.
Edmund gyanakvása végre teljesen alábbhagyott. Intett Felixnek, hogy kövesse.
- Komolyan Sir Marcus apródja vagy? – kérdezte Felix, miközben leheveredett a fűbe Edmund mellé.
- Igen.
- És, milyen? Tényleg olyan nagy harcos? – kérdezte Felix, és ábrándozva meredt a csillagos égre.
- Az. És én tőle tanulok. – mondta büszkén Edmund.
- Gondolom nagyszerű ember. Biztos sokat kalandoztok együtt. – folytatta Felix.
- Nem mondanám. – vonta meg a vállát Edmund. – Sir Marcus azt hiszem egy kissé magának való.
- Az is lehet erény. – jegyezte meg Felix.
Edmund elhúzta a száját. Kezdett féltékeny lenni, amiért Felixet jobban leköti a lovagról való beszélgetés, mint az ő játéka. Tetszett neki a lány, és jobban örült volna, ha Felixet is jobban érdekli ő, mint a gazdája.
- Na, játsszak valamit? –kérdezte türelmetlenül.
- Hogyne. – felelt Felix. Felhúzta a lábait, és fejét a térdére hajtotta, így hallgatta a lant muzsikát.
Egyszerre azonban léptek zaja szakította félbe Edmund játékát. Az apród leeresztette a lantot, mire Felix is felkapta a fejét.
- Mi az? – kérdezte Felix meglepetten.
- Jön Marcus. – pattant fel egyszer csak Edmund.
Felix szeme felcsillant a gondolattól, hogy találkozhat a lovaggal, de az apród szinte nyomba megragadta a kezét, és az egyik fához rohant vele.
- Mit művelsz? – kérdezte Felix méltatlankodva, miközben a kezét próbálta kiszabadítani.
- El kell tűnnöd. – mondta Edmund, és sietve körbe nézett. Egyre közelebbről hallatszott a lovag hangja, aki, ahogy Felix ki tudta venni, két másik férfival közeledett. – Mássz fel a fára! – utasította ismét az apród. – Sir Marcus nem szereti a besurranókat.
- Találkozunk még? – kérdezte Felix, mikor már az egyik faágon állva kapaszkodott.
- A tornán, holnap. – felelte Edmund.
Felix bólintott, majd eltűnt a lombok között.
Mikor a fal másik oldalán lemászott, és az üres utcákon sétált vissza barátaival közös rejtekhelyükre, újra és újra Edmundra gondolt. Szőke hajára, a szép lantjátékra, és arra a tekintetre, mellyel búcsút vett tőle. Maga sem tudta, mi lelte, de képtelen volt kiverni az apródot a fejéből. Ahogy haladt keresztül a csendes városon, újra és újra elmosolyodott, ahogy eszébe jutott Edmund, és szinte el is feledtette vele az eddig oly daliásnak vélt Sir Marcus –t.

2 megjegyzés: