2016. szeptember 27., kedd

Meseregény (4. fejezet)



Királyok és banditák

Felicia végül bejutott a kastélyba, bár nem éppen úgy, ahogyan arról ábrándozott. Sir Marcus nem volt hajlandó meghallgatni sem őt sem az apródját. Bezáratta őt éjszakára az egyik cellába, Edmundot pedig visszazavarta a lakrészébe. A fiú bocsánatkérő pillantásokat vetett Feliciára, majd elrohant, mert semmiképp sem akart még jobban felbőszíteni urát.
Felicia egyedül maradt, és lefeküdt a kényelmetlen fekvőhelyére, és nézte a pókhálós omladozó mennyezetet. Önmagát hibáztatta, amiért nem volt elég körültekintő, és belement ebbe az esti sétába. Hosszú ideje élt az utcán, tudta miként kell láthatatlanná, árnyékká válni. Valami azonban meggondolatlanságra késztette, melynek most meg kellett fizetnie az árát.
Edmundra gondolt, és remélte, hogy Sir Marcus nem lesz túl szigorú a szegény apródhoz, és igazságosan ítéli meg őt. Fájt volna a szíve, ha nem láthatja többé a fiút, és nem hallhatja azokat a szép muzsikákat, melyeket a lantján tudott játszani.
Csak nehezen jött álom a szemére, és igen csak keveset tudott aludni a nyirkos, hűvös cellában.

Másnap délelőtt megjelent egy őr Felicia cellájában és kitessékelte őt, majd felkísérte a várba. A lány csak akkor mert kérdezni mikor már az egyik, címerekkel díszített folyosón haladtak keresztül.
- Hová megyünk?
- A királyhoz. – felelt az őr, és vállánál meglökte a lányt, hogy vegye sietősebbre lépteit. – Jobb, ha imádkozol, mert más aligha segíthet, te kis tolvaj.
Felicia kissé összerezzent, és kezdte egyre biztosabbra venni, hogy ebből a kalamajkából nem fog kimászni. Míg a trónterembe tartottak, elképzelte, hogy egész életét abban a rémes, sötét cellában kell majd leélnie, kenyéren és vízen, és hogy a kis rácsos ablakon át fogja hallgatni Edmund muzsikáját. Már-már a könnyei is kicsordult, annyira beleélte magát, ebbe a keserű jövőképbe. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a trónterembe léptek.
Az egész helyiség egy hatalmas csarnok volt, körben árkád és erkély, melyről bizonnyal szépen le lehetett látni a teremre. A fal világos, sárgás kövekből volt kirakva, az utat a trónig szép márványoszlopok díszítették. Körben fáklyák égtek, és megvilágították a falon lógó festményeket, melyek a régi királyok, és királynők portréit ábrázolták.
Felicia még félelmében is elég lenyűgözőnek találta a termet, ahhoz, hogy elmerüljön a látványban. Látta Arianne királynő képmását, aki egészen hasonlított rá. Bár Felicia biztos volt abban, hogy ő sosem bújhat ilyen szép ruhákba, mint, amilyenbe a hős, hódító királynő.
Lassan megérkeztek a trónterem végébe. Az őr belerúgott a lány bokájába, hogy hajtson térdet a király előtt. Felicia engedelmeskedett, és illedelmesen meghajolt. A király mellett ott állt egy tanácsos, és Sir Marcus is, aki szúrós tekintettel méregette őt.
- Felség, ő az a lány, aki tegnap be akart szökni a kastélyba. – kezdte Sir Marcus.
- Ugyan fiam, mellőzd a formalitást. – szólt rá a király, majd Feiciára pillantott. – Nézz rám leány!
Felicia felemelte a fejét, és zavartan állta a király tekintetét. Még sosem látta őt ilyen közelről és, most valahogy ismerősnek tűnt ez az arc, ez szigorú, ám jóságos tekintet. – Hogy hívnak? – kérdezte a király.
- Felicia, felség. De sokan csak Felixnek szólítanak. – felelte a lány bátortalanul.
A király nem vette le a szemét róla. Tekintete olyan mélyre hatoló volt, hogy Felicia úgy érezte semmit sem titkolhat el ez elől a fürkésző szempár elől.
- A fiam azt mondja, hogy az apródjával belopództatok egészen a kastélyig. Állítja, hogy meg akartál lopni.
- Csak a kastélyt szerettem volna látni felség. – felelt Felicia lesütött szemmel. – Edmunddal azért bújtunk el, mert tudtuk, hogy nem látnak szívesen.
Bernard király bólintott, jelezvén, hogy megértette a lány meséjét. Tekintete azonban gyanakvó volt, és hamarosan újabb kérdést szegezett a lánynak.
- Mennyi idős vagy leány?
- Tizenöt. – válaszolt Felicia tétován. Nem értette, miért számít a kora. Valójában ő maga sem volt biztos abban, hogy már elmúlt tizenöt. Nem ismerte a születésének pontos dátumát.
A királynak azonban ez elégnek bizonyult, mert szemei kikerekedtek, és újból kérdezett.
- Azt mondtad Feliciának hívnak?
A lány bólintott. Bernard király Sir Marcusra pillantott, olyan sokat sejtető tekintettel, melyből a lovagnak rá kellett volna jönnie, hogy valami fontosra jött rá. Sir Marcus azonban kérdőn nézett vissza, és láthatóan nem értette miről is van szó. értetlenül vonta meg a vállát. A király intett neki, hogy hajoljon közelebb.
Felicia nagyon furcsának látta ezt az egész jelenetet. Megmosolyogtatta őt a lovag fülébe suttogó király látványa, és az a döbbent arckifejezés mely hamarosan kiült Sir Marcus arcára. Szinte már azt is elfelejtette miért van itt, és egyre jobban kezdte érdekelni, miről beszélget a király a fiával, amely miatt annyiszor vetnek rá méricskélő, csodálkozó pillantást. Végül, mikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, és lesz, ami lesz, ő közbeszól, Sir Marcus odafordult hozzá:
- Élnek a szüleid?
- Nem. – felelt Felicia. A szüleire nem is emlékezett. Volt valami emléke egy sötét hajú asszonyról, akinek szép, lágy vonásai voltak, de ez a kép is csupán álomnak tűnt. – Akik felneveltek tolvajok voltak. De már meghaltak.
Sir Marcus a királyra pillantott, aki bólintott, mintha ezzel megerősítene valamit, majd beszélni kezdett:
- Sok éve egy lakodalomra utaztunk a nyugati királyságba. Még nem hagytuk el a királyságot, mikor megtámadtak minket. – mesélte kezét a trón karfáján pihentetve. Felicia most nagyon fáradtnak és öregnek látta őt. Úgy tűnt, a történet, melybe belekezdett, fájó emlékeket ébreszt benne. – Nagyon sokan voltak, és az nap sokan vesztek oda azok közül, akik védeni próbáltak. De nem csak katonákat veszítettem el aznap, hanem a feleségem, és a leányom is.
Felicia megrendülve hallgatta a királyt. Különös érzés fogta el. A történet egyszerre ismerős volt neki. Látta a királyi hintót kanyarogni az erdei úton, a katonákat, akik elől ügettek a lovon, szaladgáló gyerekeket, köztük egy sötéthajú kisfiút, aki egy falovacskával játszott. Sosem jutott még ezelőtt eszébe ez a kép, de most olyan elevenen élt benne, mintha mindez csak tegnap történt volna meg.
- Ott voltam akkor, felség. – szólt közbe Felicia. Hangjában ott volt a döbbent felismerés. Ugyanaz, amely Bernard király tekintetéből is tükröződött, immáron hosszú percek óta.
A király nem szólt. Felállt a trónszékről, és lassú léptekkel elindult lefelé a lépcső fokain. Mikor egészen közel ért Feliciához, kezébe vette a lány kezét. Felicia látta, hogy Bernard király tekintete elhomályosul, de emellett valami leírhatatlan boldogságot és megkönnyebbülést is felfedezni vélt az idős szempárban.
- Sosem hittem, hogy valaha is visszakapom a lányomat. – szólalt meg Felicia szemébe nézve. –És most mégis itt áll előttem.
- Biztosan tévedés. – szaladt ki Felicia száján, és még egyet hátra is lépett. Bocsánatkérőn pillantott a királyra és az járt a fejében, hogy ő bizony nem szeretne hiú ábrándokat ébreszteni ebben a szomorú emberben, de ennél is jobban féltette saját életét, ha esetleg kiderülne, hogy a király téved. Ez esetben biztosan őt tették volna felelőssé, amire a legkevésbé sem vágyott.
Bernard király azonban a vállára tette a kezét, és intett neki, hogy figyelje meg jól a falon lógó festményeket.
- Már akkor láttam, mikor beléptél a terembe, de féltem, hogy tévedek. – jegyezte meg elmosolyodva. – Az arcod épp olyan, mint édesanyádé.
Felicia a hozzá legközelebb eső portrét figyelte. Egy fiatal nő mosolygott vissza rá. Arcát a festő lágy ecsetvonásokkal festette meg. Felicia emlékezett erre az arcra. Ezt látta álmaiban. Vagyis ez volt az, amire mostanra csupán álomként emlékezett. Édesanyja arca, akit azon az erdei úton látott utoljára, mielőtt a haramiák elragadták volna őt.
A lány tekintetén látszott, hogy lassacskán megérti, mi is történik. A király rámosolygott. Boldog volt, hogy Felicia végre rájött, ki is ő valójában.
- Még kételkedsz leányom? – kérdezte Bernard király. Felicia tűnődve nézte a festményeket.
- Én nem lehetek a hercegnő. – csóválta a fejét. – Biztos csak tévedés. Én csak egy tolvaj vagyok, akinek a tömlöcben a helye. – mondta az orrát lógatva. Szíve mélyén tudta mi az igazság, de mégsem volt képes elhinni.
- A lányom vagy, Felicia. – jelentette ki a király. – Ez én eltűnt, egyetlen kislányom.
Felicia nem bírta tovább és kicsordultak a könnyei. Emlékezett már jól erre az arcra. A királyéra, aki akkor még mosolygósabb volt; vonásai simábbak, derűsebbek. Egyszeriben minden világossá vált, és hatalmas boldogság öntötte el a lelkét.  Minden gondolkodás nélkül Bernard király nyakába vetette magát. A trónteremben ácsorgó őrök és tanácsosok egy pillanatra megrökönyödtek a látványon, de végül mindenki örömmel nyugtázta, hogy megkerült az elveszett hercegnő.
Felicia hosszan ölelte át apját, úgy csimpaszkodva belé, mint egy kisgyerek. Tíz hosszú éven át lakott itt a fővárosban, a kastély árnyékában, feledve ki is ő. Tíz hosszú éven át álmodozott arról, hogy egyszer talán bekerül az udvarba. És most itt volt. Ide tartozott, nem az utcára a bűnözők közé, nem Tomához és Alexhez. Mindig érezte, hogy más, mint ők, és most végre megértette a miértjét.
Egyszer csak más is eszébe jutott, és elengedte a király palástját. Aggódó arccal pillantott fel apjára.
- Mi lesz Edmunddal?
A király Sir Marcus felé fordult, aki lassan lépkedve feléjük felelt:
- Edmundnak ez egyszer elengedem a büntetését.  – pillantott mosolyogva Feliciára. – Hálával tartozom, amiért megtalálta a kishúgom. Kezébe vette Felicia kezét és homlokon csókolta őt.
Azt, hogy mennyire boldog volt ebben a percben Felicia, nehéz volna leírni. Megtalálta a családját, nem kellett többé menekülnie, bujkálnia, sem nélkülöznie. Kevés dolog nyújthatott volna neki a világon nagyobb örömet.


Folyt köv

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése