2016. szeptember 20., kedd

Már olvashatjátok a 3. fejezetet :)



3. fejezet
Sir Marcus nagy fogása

A következő hetekben Felix és Edmund szinte elválaszthatatlanok lettek. A lány nem mutatkozhatott a kastélykertben, de éjszakánként sokszor átsurrant a kőfalon, hogy az apróddal beszélgessen.
Edmund tanult és tájékozott fiú volt. Tudását javarészt az óta szerezte, mióta Sir Marcus mellett szolgált, hisz egyébként nem volt más csak a helyi kovács fia, akiből apja rámenős stílusa miatt lehetett az ország legjobb lovagjának apródja.
Felix rengeteg érdekességet tudott meg az öt birodalomról. Többek között azt, hogy valaha egy király uralkodott mind az öt országon, ám idővel mind a négy égtájról fellázadtak az egyikük ellen. A király szorongatott helyzetben volt, de egy bölcs, akit sokan varázslónak hittek, felfedte előtte a sárkányok titkát. A négy égtáj urai, és a király végül békét kötöttek, de a birodalom feloszlott. A nagykirály nem gyakorolhatott többé teljhatalmat az egész birodalmon, így megalakult az északi, a nyugati, a déli és a keleti királyság.
- És most nincs viszály az országok között? – kérdezte Felix.
- Valaki mindig lázadozik. – felelt Edmund, de most béke van. – A sárkányok titkát pedig csak a nagykirály ismeri, bár olyat is hallottam, hogy ő sem tud semmit, csak mondja, mert így sakkban tartja a többi királyt. – magyarázta, és hangja néha megremegett az izgatottságtól, annyira szerette elmondani ezeket a történeteket.
- Nem valami jó dolog sárkányokkal fenntartani a békét. – jegyezte meg elgondolkodva Felix.
- A nagykirályok mindig szerették megmutatni, hogy ők az igazán hatalmasok. – mondta Edmund. A lantjáért nyúlt, majd Felix –re pillantott. – Van egy régi dal, ami egy hódító hercegnőről szól. Ő volt Dél első királynője. – mondta. Szeretnéd hallani?
Felix bólintott. Edmund játszani kezdett a lanton, és ilyenkor mindig lehunyta a szemét. A lány hetek óta hallgatta a lantjátékát, de énekelni még sosem hallotta a fiút. Most teljesen elvarázsolta a szép, tiszta hangja, és a dal mely egy elárvult nemes hölgyről, Lady Arianne szólt, akinek férjét a lázadáskor érte a halál, mikor a déli városokat védte. A lány bosszút akart állni a gyilkosain, és elfoglalta a Déli országot. A nép megszerette, és hamarosan királynő lett. Gyermekei pedig az utána következő királyok és királynők.
- Milyen bátor nő volt. – sóhajtott fel elálmodozva Felix. – És milyen szomorú az élete.
- Egy hős volt. –mondta Edmund. Neki köszönhetjük, hogy szabad ország vagyunk.
- De meddig? – kérdezte Felix. Bár nem volt túl sok tudomása a birodalomról, annyit tudott, hogy Bernard királynak nem volt trónörököse, így könnyen lehetett, hogy halála újabb háborút hozott volna az országba.
Edmund vállat vont.
- Talán akad valami megoldás. – felelte. – Bernard király bölcs uralkodó.
Felix ezt sem megerősíteni, sem vitatni nem tudta. Ő maga alig tudott valamit az országról, hisz ez idáig csupán azzal foglalkozott, hogy másokat meglopva igyekezzen boldogulni a városban.
Így ment ez most is. Nap, mint nap járta a piacot Tomával és Alex –szel, de már egyre kevésbé élvezte a dolgot. Már nem találta szórakoztatónak a szitkozódásokat, sem azt mikor a háztetőkre fölmászva kellett menekülnie a dühödt árusok, vagy a városi őrség katonái elől.

Egy délelőtt, mikor Felix és barátai szokásos körútjukat járták, valaki más is úgy döntött, hogy tiszteletét teszi a főtéren. Sir Marcus lépdelt aranyozott, fényes páncélban, karddal az oldalán. Nagyon fiatal volt. Valójában nem is olyan régen ütötték lovaggá, de már most a legjobb kardforgatónak számított.
Sir Marcus kezét hátratéve komótosan sétálgatott a felállított standok között, és szívesen elfogadott minden kóstolót, mellyel kínálták. Az emberek szerettek a kedvében járni, mert a király fia volt, és a Déli ország lakói nagyra becsülték királyukat.
Miközben Sir Marcus a tömeget és az árut fürkészve járta a piacot, Felix épp azon mesterkedett, hogy némi almát lopjon az egyik gyümölcsös standról. Valami megzavarta, és almák szétgurultak, amire nyomban felfigyelt az almaárus és haragosan hadonászva indult meg a lány felé. Felix sebesen szaladni kezdett, de a tömegen nehezen tudott átfurakodni, és egyszer csak Sir Marcus –ba ütközött. Felix lassan felnézett, majd riadtan megszólalt.
- Bocsánat, Sir.
És már rohant is tovább, mielőtt a lovag felmérhette volna a helyzetet, ám a dühödt almaárus utána kiabált.
- Tolvaj, fogják meg!
Az emberek szeme Felixre szegeződött, aki közben kiért az egyik utcára, és szaladni kezdett. Nem is nézett hátra, így nem láthatta, hogy Sir Marcus üldözi egy darabig. Végül a lány eltűnt egy sikátorban, ahol ügyesen felkapaszkodhatott a tetőre. A szorosan egymás mellett sorakozó házakon lépdelve jutott haza Tomához és Alexhez.
- Hogy lehetsz ilyen ügyetlen? – kérdezte Toma szemrehányóan, mikor Felix belépett az ajtón.
- Nem tehetek róla. – felelt a lány a futástól, még mindig kissé zihálva.
- Akár mindegyikünket elkaphattak volna. –mérgelődött tovább Toma.
- De nem kaptak el. – vágta rá Felix lehuppanva a székre. Elvett egy darabka illatos, fűszeres kenyeret, és enni kezdett.
- Folyton az apródra gondolsz Felix. Ez a te bajod. – jegyezte meg Alex. A két testvér közül ő volt a higgadtabb, és ha lehet ezt mondani tán a bölcsebb is.  Egy fügét rágcsálva állt, hátát egy korhadt gerendának támasztva.
- Felicia vagyok. – javította ki a lány. – Nem akarok többé Felix lenni.
- Mindig így hívtunk. – értetlenkedett Toma.
- Hát most már ne tegyétek. – felelt Felix. – Lány vagyok, és úgy is akarok viselkedni.
- Te tényleg szerelmes vagy Felix… vagyis Felicia. – vonta le a következtetést Alex.
Felix, jobban mondva Felicia nem válaszolt, csak elégedetten nyugtázta, hogy legalább Alex igyekszik a kedvében járni. Igazán sosem volt rájuk dühös. Ismerte őket, mióta az eszét tudta, és olyan volt neki, mindkét fiú, mintha a testvérei volnának. Toma és Alex pedig húgukként szerették őt, és természetes volt, hogy  nem lelkesedtek azért, hogy Felicia, hívjuk így mostantól, esetleg elválik tőlük.
Már pedig erre igen sok esély volt, ugyanis Felicia lassan már minden estét a várkertben töltött, vagy épp rövid sétákra indult Edmunddal. Így tett ezen az estén is. Az apród most is a szokásos fa tövében várta, hogy megérkezzen.
- Szeretnéd megnézni közelről a kastélyt? –kérdezte Edmund. – Tudok egy jó kis utat, amin alig járnak őrök. – tette hozzá lelkesen.
Felicia habozás nélkül rábólintott. A kastélyt eddig csak a fák ágai közt megbújva látta, így örömmel indult felfedező útra. Edmund megragadta a kezét, és így indultak el a kis ösvényen. Ez a mozdulat meglepte Feliciát, és kissé zavarba jött, úgyhogy elhúzta a kezét. Edmund bocsánatkérőn pillantott rá, de Felicia egy mosollyal megnyugtatva, jelezvén, hogy csupán az illem az, ami miatt nem szeretne kézen fogva sétálni a fiúval.
Illem. Furcsa dolog, hogy épp egy tolvaj leány az, aki ennyire figyel az illemre. Ez járt Edmund fejében. Az ilyen szabályok a nemes urak és hölgyek körében voltak szokványosak, Felicia pedig távolról sem volt közéjük való.
Edmund és Felicia egészen közel értek a kastélyhoz. Szinte a gombokat is meg tudták volna számolni az őrök ruháján. Elbújtak a bokrok mögött, majd hátukat egy fának vetve leültek a puha fűbe. Köröskörül szentjánosbogarak repkedtek, apró, világító kis pontokként cikázva előttük.
Az egész nagyon izgalmas volt. Néhány méternyire voltak az őröktől, csendben suttogva beszélgettek, de volt, hogy csupán szégyenlősen egymásra mosolyogtak, melybe egészen belepirultak.
- Sokszor voltál már bent a kastélyban? – kérdezte halkan Felicia.
- Ó, mindennap. Sir Marcus a nyugati szárnyban lakik, én is ott szoktam aludni. – felelt Edmund.
- Biztos pompás lehet. – jegyezte meg elábrándozva Felicia. – Bár felvehetnék egyszer egy olyan szép ruhát, amilyet az udvarhölgyek hordanak.
- Nem kell neked olyan díszes ruha. Szép vagy a nélkül is. – mondta erre Edmund. Felicia elpirulva rámosolygott. Ebben a pillanatban azonban egészen közelről hallották valaki lépéseinek a zaját. Az apród körülnézett, de mire intett volna, hogy másszanak odébb, egy hang szólalt meg a háta mögött.
- Nocsak. Mi lehet az oka, hogy az apródomat, egy bokor mögött lapulva kell megtalálnom?
Edmund ijedten felállt, és leporolta magát. Sir Marcus állt előtte, szemrehányó tekintettel meredve rá, melytől az apród egészen elsápadt.
- Bocsánat Sir. – mondta – Én csak…
- Kár is magyarázkodnod Edmund. – intette le Sir Marcus, majd Feliciára pillantott. – Ismerős vagy valahonnét.
- Nem hiszem. – felelte Felicia határozottan. – Én még sosem láttam magát.
Sir Marcus tovább méregette őt, ami egyre jobban kétségbe ejtette Feliciát. Még nem telt el fél nap se, hogy egymásba botlottak a piacon. A fiatal lovag így közelről, még délcegebb volt, de valahogy ijesztőbb is, ahogy fölé tornyosodott.
- A konyhán dolgozik. – füllentett Edmund, próbálva menteni a helyzetet. – Talán egyszer ott láttad.
- A konyhán? – kérdezett vissza Sir Marcus. – Jól ismerem atyám minden szolgáját.
- Csak nem rég érkeztem. – szólt közbe gyorsan Felicia, lesütve a szemét.
Sir Marcus gondolkodóba esett, és az állát vakargatta. Kis idő után szólalt meg ismét.
- Nem. Nem a konyhán láttalak, hanem a piacon. – mondta, és látszott rajta, hogy egyszerre minden eszébe jut. – Te vagy az, aki almát próbált lopni.
- Biztos összekevered valakivel uram. – próbálkozott Edmund.
- Te csak hallgass! – szólt rá dühösen Sir Marcus. – Egy tolvajt rejtegetsz a kertben. Mit szándékoztál, talán kirabolni a kastélyt?
- Nem állt szándékomban ilyesmi. – felelt Felicia. Sir Marcus ekkorra már megragadta a karját, és apródját maga elé tessékelve megindult vele a várkapu felé.
- Ezt már nem az én tisztem eldönteni. Atyám ítélkezik az ilyen haramiákról, és az őket bújtató apródokról. – felelt Sir Marcus szigorúan.
- Nem vagyok haramia. – méltatlankodott Felicia, és segély kérően pillantott a mellette baktató Edmundra, aki azonban tehetetlenül nézett vissza rá, bocsánatkérőn megvonva a vállát.
Mindketten nagy pácban voltak, hisz ettől kezdve csupán Bernard király jólelkűségében reménykedhettek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése