2016. szeptember 25., vasárnap

A változások kora 4. fejezet

A hétfő közeledtével Henryt egyre inkább kerülgetni kezdte a lámpaláz. Sosem járt iskolába ezelőtt. Nem tudta, hogy valóban helye van-e ilyen elit képzésben. Mert akik komornyiknak készültek, valóban magas szintű képzést kaptak etikett, kultúra és minden fontos ismeret tekintetében. Alig várta, hogy végezzen az áruházban, és elindulhasson az első órákra. Nem sok ideje volt átérni a szomszédos kerületbe, épp hogy beesett a terembe. A helyiségben sok hozzá hasonló fiatalember volt, de ültek ott idősebbek is. Henryt még így is kétségek gyötörték, és kissé félve ült le a terem egyik végében.
Aznap nagyon fárasztó, de annál érdekfeszítőbb volt. Henry még hazafele is a tanár által mondottakon gondolkodott. Elképzelni sem tudta, alkalmas lesz-e valaha is ilyen pozíció betöltésére, de a lehetőséget, hogy művelt, kifinomult ember váljék belőle, nem akarta kihagyni. Egy valami zavarta csak: a túl sok formaság és a merevség. Mindezeket az ellenérzéseit igyekezett háttérbe szorítani, ami javára vált, mert néhány hét elteltével bebizonyosodott, hogy alábecsülte önmagát. Hamar ráragadt minden, amit hallott. A gyakorlati órákat tökéletesen teljesítette. A köpcös kis igazgató, Mr. Hanson ódákat zengett a tehetségéről.  Henryt ez eleinte feszélyezte, főleg mert kollégája, Mike egyre féltékenyebb lett rá.  Egy idő után már köszönni is alig volt hajlandó. Ez azonban nem igazán zavarta Henryt. Magabiztosabb lett. Még a tartása is megváltozott. A kezdeti nehéz idők után sokkal jobban érezte magát. Már nem mardosta szívét minden percben a honvágy, és egyre reményteljesebben tekintett a jövőjére. Az sem zavarta, hogy szemmel láthatóan Mr. Anderson sem kedvelte, amiért nem vált be az a terve, hogy őt megalázó helyzetbe hozza azzal, hogy takarítóként kell dolgoznia. Henry becsülettel végezte a munkáját, és nem különösebben foglalkozott azzal, mit gondolnak mások. Legbelül már elhatározta, hogy amint alkalma nyílik, továbbáll. Egyre inkább meggyőződése volt, hogy ennél többre hivatott. Először persze be kellett érje egy jó pozícióval valamelyik rangos családnál, többi már a szerencséjén és főként rátermettségén múlt.
Londonban gyorsan terjedtek a hírek, és az áruházban is sokan gratuláltak a fiú tehetségéhez, ám ez Mike-nak sok volt. Egyik reggel, mikor a munka vége felé jártak, Mike úgy intézte, hogy Henryt minél jobban akadályozza a dolgában. Szabály volt, hogy a takarító személyzet nem mutatkozhat a vevők előtt, nehogy megzavarják azok nyugalmát, ahogy Mr. Anderson mondta mindig. Súlyos véteknek számított, még nyitás után is a polcok közt mászkálni. Henry azonban kint ragadt, és kénytelen volt keresztül sétálni az első érkező vásárlók között koszos uniformisában. A rosszallás nem is belőlük, mint inkább az eladókból áradt, akik szinte botránynak érezték, hogy a fiú még az épületben van. Az egyik, Henrynél nem sokkal idősebb eladó fiú tajtékozva sietett oda hozzá, hogy kitessékelje őt.
Henryt ez az eset zavarta volna néhány hete, talán fel is mondott volna szégyenében. Most azonban nem törődött az emberekkel. Nyugodt léptekkel sétált a személyzeti bejárat felé, mikor az egyik pultnál egy tétovázó, kivörösödött arcú fiatal nőt vett észre. A nő szép volt, ahogy Henry elsőre meg tudta ítélni. Sötétkék csipkés ruhában volt, kontyba kötött sötét haján világos kalappal. Stólákat próbálgatott és valami, Henry számára rejtélyes oknál fogva, őt szólította meg:
- Fiatalember! Segítene?
Henry tétovázott, de mivel más nem volt a közelben, biztosra vehette, hogy neki szól a kérés, így odalépett a nőhöz.
A probléma mulatságosan egyszerű volt. A stóla, amit a nő próbált, beleakadt a nyakékébe, és sehogy sem tudta azt levenni. Henry hamar kiszabadította a stólát, ami azonban megsérült.
- Szörnyen sajnálom. Nagyon ügyetlen vagyok.
- Ugyan, mindenkivel megeshet – Henry nem tudta helyes-e ezt mondania, de őszintén gondolta.
- Természetesen kifizetem.
- Ahogy óhajtja, hívok egy eladót – és már indult volna, de a nő megragadta a karját.
- Nem segítene maga?
Henry zavarba jött. Ugyanakkor megsajnálta a nőt, és nem mert nemet mondani. Látszólag valami nyomta a lelkét.
- Szeretne tán még valamit? – kérdezte a fiú.
- Nem is tudom – a nő valóban tétova volt. Henrynek az jutott eszébe, milyen jó, hogy Sarah nem ilyen. – Talán egy szép téli cipőt… Nem. Inkább kalapot mutasson!
- Kalap – ismételte meg Henry inkább csak magában, és elindult a kalapok felé. Előpakolt néhányat, bár fogalma sem volt a divatról, meg egyáltalán arról sem, mit csinál. A nő mindent felpróbált. Volt, ami igazán jól állt neki, de végül mind ismét a dobozban landolt. Henry nem bírta tovább és megkérdezte:
- Talán valami gond van?
- Oh, igazán nem fárasztanám vele.
- Szívesen meghallgatom – szaladt ki Henry száján, bár maga is kételkedett, abban, hogy valóban érdekli egy ilyen nő problémája. Mi lehet olyan nagy baj, ami mellett arra van ideje, hogy vásárolni menjen ahelyett, hogy rendezné ügyes-bajos dolgait?
- A férjem szeretőt tart – mondta ki kerek perec a nő. Henryt ledöbbentette ez a nyíltság, de őszintén megsajnálta a nőt.
- Ez igazán…
- …aljas! – fejezte be a nő.  – De nem ez a legszörnyűbb… - hangja elcsuklott. Henrynek fogalma nem volt mi lehet rosszabb egy hűtlen férjnél. – Válni akar.
- Talán kegyed is jobban jár így.
- Mihez kezdenék?
- Talán vár magára valaki, aki érdemes a szerelmére – vigasztalta a nőt.  Erre az elmosolyodott.
- Maga nagy álmodozó lehet.
- Meglehet – felelte Henry, majd valami furcsa ötlettől vezérelve azt mondta: - Tudja mit? Vegyen valóban valami szépet. Jöjjön! – Hirtelen fellelkesült. – Hadd bánja csak a férje, hogy elhagyta magát.
Úgy tűnt, a nőnek épp erre volt szüksége. Henry odavezette őt, ahová csak óhajtotta. Ám ekkorra ez egyik eladó kihívta az igazgatót, aki egy ideig a legfelső galériáról figyelte az eseményeket. A férfi nem Mr. Anderson, hanem a másik igazgató volt, akit csak nagyon ritkán láttak. Andersonnal annak idején együtt alapították az áruházat. Kövérkés, ötvenes évei elején járó férfi volt, őszülő és kopaszodó hajjal. Ő maga sokkal inkább gazdasági ügyekkel foglalkozott, míg Anderson dolga volt, hogy milyen személyzetet alkalmaz. Az igazgató most kíváncsian figyelte Henry ténykedését.
Mikor a nő már a fizetni igyekezett, az előbbi fiú, aki ki akarta tessékelni Henryt, ismét odalépett, és betessékelte őt az igazgatóhoz. Henry őszintén aggódott, mikor belépett az irodába. Valójában még sosem találkozott a férfival, és a legrosszabbra tudott csak gondolni.
- Üljön le! –mutatott az igazgató az egyik székre. – Mr.
- …Davis – felelt Henry, és helyet foglalt. –Sajnálom, ami történt.
- Ön takarító?
- Igen, uram – Henry holtsápadt arccal.
- Milyen kár… - kezdte az igazgató.
- Micsoda?
- Hogy takarító.
- Nem szeretnék sokáig az maradni – mondta tétován Henry. Úgy érezte nincs veszteni valója.
- Ezt örömmel hallom. Ezt én sem szeretném.
- Komornyiknak készülök.
Az igazgató felvonta szemöldökét.
- Őszintén megmondom, felháborított a produkciója – Henry lesütötte a szemét. – De meg kell, hogy mondjam: kevés itt az ilyen rátermett munkaerő. Szeretném, ha felhagyna a takarítással.
- Hogy? – Henry nem volt benne biztos, hogy érti, mire céloz a férfi.
- Szeretném, ha mostantól az egyik részlegünk kiszolgálója lenne – mosolyodott el az igazgató, látva a döbbenetet a fiú arcán.
- Oh, én… - Henry nem tudta, mit is mondjon.
Az igazgató azonban hamar átvette a szót.
- Jó tapasztalatokat szerezhetne, ha később valóban komornyikként óhajtana tevékenykedni – mondta. – Természetesen több fizetést is kapna.  Mit gondol, megbirkózna a feladattal?
Henry érezte, hogy ez egy igen jó lehetőség, és igyekezett nagyon határozottnak tűnni.
- Igen. Azt hiszem. – felelte. Az igazgató helyeslőn bólintott, majd folytatta:
- Ennek örülök. Akkor Mr. Davis, már hétfőn várjuk nyitás előtt.
- Mi lesz pontosan a dolgom? – kérdezte a fiú.
- A maga feladata a vevőink minőségi, udvarias kiszolgálása. Az áruházunk híres arról, hogy törődik a vevőivel. Beszélgessen velük, érje el, hogy legközelebb ismét ide akarjanak jönni.
- Miről beszélgethetnék én ilyen gazdag emberekkel? – kérdezte Henry. Ő maga sosem volt a társalgás mestere, ezért attól tartott, talán csalódást okoz majd az igazgatónak.
- Bármiről. Csekélységekről. De legyen mindig naprakész. Olvasson újságot, járjon színházba – felelt az igazgató.
- Színházba?
- Fontos a műveltség, mikor az ember ilyen előkelő helyen dolgozik – jegyezte meg az igazgató. – Ne féljen, bele fog jönni. Van tehetsége.
- De én egyáltalán nem vagyok művelt – mondta Henry kicsit elkeseredve. – Még színházban sem voltam soha.
Az igazgató alaposan végigmérte őt, majd elmosolyodott.
- Akkor ezen sürgősen változtatni kell – jegyezte meg. – Tudja mit? Holnap este csatlakozzon hozzám az operában. Ideje, hogy megismerkedjen a magas művészetekkel.
- Nincs olyan ruhám, amiben operába mehetnék – mondta Henry. Az igazgató csak legyintett.
- Azt hiszem, elég sok frakk van itt. Biztosan találunk magának valót – felelt az igazgató. – Intézkedem, hogy keressenek magának valamit. Természetesen kölcsönbe – tette hozzá elmosolyodva, Henry döbbent arcát fürkészve.
Henry végül nagyon lelkesen lépett ki az irodából, és alig várta a másnapi opera előadást. Eddig csupán Keswick amatőr színjátszó körének műsorait volt szerencséje látni, melyek korántsem voltak foghatóak egy igazi színházi produkcióhoz. Az áruházi eladókat szemmel láthatóan meglepte az igazgató kérése és az is, hogy Henry ettől kezdve a kollégájuk lesz. Végül mégis készségesen teljesítették a kérést, és Henry hamarosan megkapta a ráillő frakkot, melyben másnap este meg is jelent az operában.
Az igazgató már a színház előcsarnokában várt rá, és elismerően pillantott a fiúra. Henry olyan elegáns volt, hogy a jelenlevők közül kevesen hitték volna el, hogy valójában csak egy áruházi takarító. Ő maga is élvezte ezt a helyzetet, ahogy mindenki uramnak szólítja, ahogy a fiatal finom estélyibe öltözött hölgyek ránéznek vagy épp rá is mosolyognak.
Henry végül az igazgatóval, a kissé feszült Mr. Andersonnal és a két férfi feleségével ült be az egyik páholyba. A két asszony szórakoztatónak találta, ahogy a fiú ámulva nézelődött a díszes színházteremben, és az előadás megkezdéséig képtelen volt egy helyben megülni. De végül felharsantak az opera nyitó akkordjai, és Henryt teljesen magával ragadta az előadás. Nem igazán értette miről, énekelnek, csak az egyik nézőtéri ügyelőtől kapott kis brosúrából tudta pontosan miről is szól a darab. Lenyűgözte őt a díszlet és a zene, mely a Bolygó Hollandi történetét mesélte el. Teljesen belefeledkezett ebbe a néhány órába. Emlékezetébe örökre belevésődött ez az élmény, mikor először mozoghatott ilyen módon úri körökben.
Henry élete ettől kezdve nagy fordulatot vett. Már több mint húsz fontot keresett hetente. Ebből könnyedén fizethetett a szállásért Burtonnek, aki sehogy sem tudta őt meggyőzni arról, hogy felesleges pénzt adnia. Henry nem szeretett volna tovább szívességből ott lakni. Végre, életében először kezdett megállni a saját lábán. Bár biztos volt abban, hogy nem szeretne élete végéig gazdag, unatkozó hölgyeket kiszolgálni, mégis élvezte a londoni életét.
November elején végre George-tól is levele jött. Mióta megkezdődött a szeminárium semmi hírt nem kapott barátja felől, ezért kíváncsian olvasta a sorokat. George-nak rengeteg mesélnivalója volt, hosszú oldalakon keresztül számolt be az elmúlt hetek történéseiről.
A levélből kiderült, hogy a szemináriumi élet, a kezdeti nehézségek után, legalább olyan örömmel tölti el, mint Henryt a londoni események. A fiú hosszan beszámolt a papnövendék társakról, a professzorokról, napirendről és persze a Sarah-tól kapott hírekről. Emellett gratulált Henry új munkájához és kitartásához. Elhalmozta őt áldással és jókívánságokkal. Henry örült a hosszú levélnek, és hasonló részletességgel válaszolt. Bármilyen jól is alakult a sora, hiányoztak neki a nagy beszélgetések George-dzsal. Itt Londonban nem volt olyan, akivel az elmúlt hónapok alatt bizalmas viszonyba került volna. Az élete javarészt a képmutatásról, hízelkedésről szólt, ami néha rendkívül fárasztotta, mert sosem szerette megjátszani magát. Ennek ellenére úgy érezte, hogy ennyi áldozatot érdemes meghozni céljaiért, melyek már nem is tűntek annyira elérhetetlennek.
Mire véget ért a november, Henry egyszer s mindenkorra megvált foltos, kopott ruháitól. Több váltásnyi inget, két zakót, nadrágot, kalapot és egyéb ruhaneműket vásárolt, és megjelenésében már alig különbözött az átlag londoni polgároktól.
Az áruházban sorra dicsérték a vevők; volt, aki egyenesen őt kereste.
A komornyik képzőbe is szívesen járt. Bár Mike-kal való kapcsolata menthetetlen volt, ez a fiút cseppet sem zavarta. Nem volt célja, hogy barátokat szerezzen. Mr. Hanson javaslatára franciát kezdett tanulni, amely igen hasznos ismeretnek számított egy jövendőbeli inas számára.
Henry minden délután a zöld falú kis szobájában ült és franciakönyveket olvasott. Annyira megtetszett neki a nyelv, hogy heti egyszer külön is eljárt tanulni. Elegánsnak, kifinomultnak érezte a francia beszédet. Mindig örömmel ment a különórákra, tudva, hogy gyakorolhatja a nyelvet.
 Így teltek a hetek Londonban, és úgy tűnt lassan közelebb kerül céljaihoz. Bár évi ezer fontos jövedelme messze az alsóközéposztályét súrolta, mégis úgy látta, lehetősége van lassan előre haladni.
Decemberre a város tán még pompásabb lett. Több kerületben karácsonyfákat állítottak, a Temze partján sorakozó bódék megteltek a karácsonyi díszekkel, ajándékokkal. Az illatok fahéjasak, gyömbéresek, ánizsosak voltak. Henry nap mint nap elsétált erre, annyira magával ragadta a városi forgatag látványa: a karácsonyi fények, a boltról boltra futkosó emberek, az illatok, az utcai muzsikusok játéka a kopott hangszereken.
Az áruház egyes pontjaira ilyenkor a kevésbé tehetősek is bemerészkedtek, így Henry még átfogóbb képet kaphatott a londoni polgárokról. Érdekesnek tartotta őket, de nem hasonlíthatónak azokhoz az egyszerű, számára oly kedves emberekhez, akik fent északon éltek. A londoni emberek sokfélék voltak. Volt aki, akárcsak Henry, vidékről jött szerencsét próbálni, volt nagyon sok vénkisasszony, akik jobb híján a karriert választották, voltak agglegények, újgazdagok, lecsúszott, polgári életet élő arisztokraták, büszke forradalmárok. Henry meglátása szerint nem volt olyan embertípus, aki Londonban ne fordult volna meg.

Karácsony közeledtével ismét levél jött George-tól. A barát biztosította róla, hogy nagyszerűen érzi magát és boldog, hogy rálépett erre az útra. Szép ünnepeket kívánt és egy kis könyvet küldött neki a szentek életének rövid leírásaival. Henry nagy becsben tartotta ezt az ajándékot, és sokszor lapozgatta később is.
Az ajándékot viszonozni szerette volna, és úgy döntött Sarah-nak és George-nak, sőt Charlotte-nak is küld valamit. A vásár színes portékái közt nehéz volt választania, de végül Sarah-nak egy zenélő dobozt talált, Charlotte-nak néhány szép szalagot, amit a kalapjába tűzhetett, George-nak egy kicsi Szent György képecskét. Az ajándékok nem kerültek sokba, de Henry gondosan válogatta meg őket. Mellékelt néhány sort hozzájuk és őszinte reményét fejezte ki, hogy mielőbb láthatja Sarah-t és a többieket.
 A várva várt válasz újév után érkezett. Henry a szilveszter utáni fárasztó első munkanap végén semmire sem vágyott, mint egész délután az ágyban feküdni. A pubba belépve levél várta, és ő rögtön felsietett zöld falú kis szobájába. A levél George-tól jött, de érkezett egy Sarah-tól is. Henrynek nagyot dobbant a szíve. Sarah eddig egyszer írt neki, de aztán csak George-on keresztül üzent. A fiúnak néha megfordult a fejében, hogy a lány talán megfeledkezik róla. Sarah sorai kedélyesek, szeretetteljesek voltak. Sokszor megköszönte a zenedobozt, amit, elmondása szerint, nagy becsben és titokban őrzött a szobájában, és csak Charlotte járkál be néha hallgatni a muzsikát. A levél utolsó felében azt is megírta, hogy nagyon boldog, mert január közepén Londonba utaznak, és egészen hamvazószerdáig maradnak, és nagynénjük tágas házában szállnak majd meg. Sarah megírta, mennyire vágyik látni Henryt, és reméli, hogy lesz alkalmuk találkozni. Ebben a fiú is bizakodott, és boldogan gondolt arra, hogy talán néhány hét, és láthatja Sarah-t.
Bár az londoni első pár nap nehézségein Henry hamar átlendült, és igen derűs, határozott fiatalember lett, most a körülötte lévőknek is feltűnt, hogy sokkal kedélyesebb.
Nem sokkal Sarahé-k érkezése előtt azonban Mr. Hanson hívatta őt az órák után. Henry sokszor beszélgetett az igazgatóval, ma azonban Mr. Hanson, arcán látszott, hogy sokkal fontosabb beszélgetés lesz ez az eddigieknél.
- Henry – kezdte szeretetteljes hangon a köpcös kis igazgató. – Jól tudod, mit gondolok rólad, és nincs is idő a képességeidet újból részletezni. Te is tudod, hogy kevesen lesznek rögtön komornyikok.
- Igen, tudom – Henry kíváncsian várta a folytatást.
- Nem rég felkerestek azzal a kéréssel, hogy közvetítsünk ki nekik egy inast, aki esetleg alkalmas később egyéb pozíciót is betölteni.
- Ez nagyszerű.
- Az. Valóban. A család igen gazdag, és jól fizet. Téged javasoltalak. Bátorkodtam elküldeni néhány információt és az úriember, bizonyos Lord Brandon Stewart gróf el volt ragadtatva.
- Igazán megtisztelő, Mr. Hanson – Henry valóban boldog volt. Szerette az áruházat, de továbbra sem szándékozott túl hosszú időt ott tölteni. – Gondolom előtte találkoznom kéne Lord Stewarttal.
- Pontosabban a komornyikjával. Jövő héten utazik Londonba a gróf úrral és tudna rád szakítani egy kis időt – mondta Mr. Hanson. – Ha jól mennek a dolgok, a hazaúton akár velük is tarthatsz.
- Tessék? – kérdezett vissza Henry. Esze ágában nem volt elhagyni Londont a következő két hétben. – Azt hittem idevalósi.
- Nem, Dover mellett él egy igen szép birtokon. Nyaralója van a Loire mentén.
- Franciaországban?
- Mivelhogy egy Loire folyót ismerünk – mosolygott az igazgató. – Igen ott. Ezért gondoltam rád. Jól beszéled a nyelvet, bár vannak még hiányosságaid, de hamar belejössz majd, ha a család átköltözik.
- Megtisztelő a bizalma, igazgató úr – Henry igyekezett nagyon lelkesnek látszani. Valójában az is lett volna, ha a hír néhány héttel később érkezik. Sarah-ék két nap múlva érkeztek csak, és Henry jól tudta, hogy bármilyen találkozót megvalósítani lehetetlen lesz ilyen rövid idő alatt. Azt sem tudta miként üzenjen a lánynak anélkül, hogy szülei tudomást szerezzenek róla. Egy dologban reménykedett: hogy Stewart úr nem szándékozik rögtön hazatérni Londonból.
A nagyszerű lehetőség ellenére, most kissé kelletlenül érezte magát. Néhány hónapja minden bátorságát és kevés pénzét összeszedve indult Londonba, és jobban megkedvelte a várost, mint azt remélte. Most pedig újabb változás állt előtte.
Elmélázva sétálgatott a tócsákkal szegélyezett, ködös városban. Maga is meglepődött, mennyire elszomorítja a tudat, hogy el kell hagynia a fővárost. Azt pedig végképp elképzelhetetlennek érezte, hogy úgy menjen el, hogy nem látta Sarah-t.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése