2016. szeptember 20., kedd

A Változások kora (3. fejezet)

A McAdams birtokon fagyos volt a hangulat. George utolsó napját töltötte otthon. Teljes szívéből várta, hogy elkezdhesse a szemináriumot. Látva az otthoni helyzetet, még elhivatottabbnak érezte magát. Szülei, különösen anyja túlzott büszkesége, rátartisága menthetetlennek tűnt. George bízott benne, hogy a sok ima és a Jóisten kigyógyítja őket ezekből a gazdagokat oly gyakran sújtó betegségekből. Már nem törődött a zsörtölődéssel, gúnyos, méltatlankodó megjegyzésekkel. Épp ezen a napon kapta meg Henry levelét. És a szeptember eleji, tán utolsó napsütéses időben, két húgával kiült a kertbe, nem messze a kastélytól, és elolvasták a leveleket.
- Oh, mennyivel szívesebben lennék Londonban – szólalt meg Sarah, amikor a levél végére ért. – De farsang előtt biztos nem látogatjuk meg Susanne nénit. – tette hozzá csüggedten. Susanne néni George-ék nagynénje volt, aki egy szép villában élt a fővárosban.
- Bár én is Londonba költözhetnék! Nem unnám magam itthon halálra – sóhajtott fel Charlotte. A legfiatalabb McAdams lány mindig is izgága és lázadó természetű volt. Nem szerette a nemesi címmel járó formaságokat, és mindig örömét lelte, ha a fővárosba utazhatott, ahol kicsit enyhítettek a szabályokon. Charlotte sosem szállt szembe erélyesen a szüleivel, de ha kellett, ki tudott kiállni saját nézetei mellett. Jólelkű lány volt, akinek vadócsága keveredett kislányos bájával.  Jobban szerette a kalandos szerelmi történeteket, lovagokról szóló könyveket, mint az egyszerű lányregényeket. Álmodozó természetű volt, és leginkább arról fantáziált, hogy egyszer majd valaki kimenti őt a főnemesi lét szürkeségéből.
- Szegény kishúgom, milyen sivár itt az életed – jegyezte meg George játszott sajnálkozással.
- Gúnyolódj csak! – vágott vissza Charlotte. – Henry a legszerencsésebb, azt tesz, amit akar.
- Ez azért nem ilyen egyszerű – mondta George, de nem akart hosszú magyarázkodásba bocsátkozni arról, hogy valójában mennyire nehéz, ha az ember a maga útját kezdi járni. Különösen, ha olyan lentről kell felkapaszkodnia, mint Henrynek. Ráadásul Charlotte túlságosan meg volt győződve arról, hogy ez a fajta élet sokkal élvezhetőbb, mint az, amiben ő él. Egy kamaszlánnyal pedig nem feltétlenül volt kifizetődő vitatkozni.
- Én remélem, hogy Henry vigyáz magára – szólalt meg végül kisebb szünet után, inkább csak magának.
- Henry szeret bajba kerülni – mondta erre Sarah. George látta rajta, hogy aggódik, amin cseppet sem csodálkozott. Henry ugyanis már gyerekként hajlamos volt nem csak önmagát, de másokat is szorult helyzetekbe keverni. Ezek az esetek persze utólag mindig a tanulságos és kalandos emlékek soraiba kerültek, de George úgy vélte, hogy egy olyan, meggondolatlan ember számára, mint Henry, a kitárulkozó világ akár komoly veszélyeket is rejthet.
- Túl sokat aggodalmaskodtok – csóválta a fejét Charlotte. – Henry biztosan a lehető legjobb helyen van – komoly volt és nyugodt. Úgy tűnt, hogy ellentétben testvéreivel, ő bízik a fiúban.
- Akkor is jobban örülnék, ha a közelben volna – mondta Sarah. Ő, ellentétben húgával, mindig sokkal bizalmatlanabb volt.
- Annak is eljön az ideje – felelte George. Kis idő múlva folytatta: - Mielőtt elindulok, írok neki.
- Hiányozni fogsz, George. Mit kezdek majd nélküled? - bújt oda Sarah a bátyjához. George átkarolta húgát és nem szólt semmit.  
Félt attól, ami rá vár. Jól tudta, hogy minden megváltozik, ha pappá szentelik. Elhatározását ettől függetlenül szikla szilárdnak érezte. Mégis fájdalmasak voltak a búcsú pillanatai. Maga sem tudta, mi kovácsolta össze őt, húgait és Henryt ilyen szorosan. Nem tudta még, mi vár rá, milyen távol lesz tőlük, akiket a földön legjobban szeret; de azt érezte, hogy sorsuk összefonódik, bárhol legyenek is.
Ezeket a gondolatokat némi szokásos beszámolóval együtt megírta Henrynek is. Nem maradtak el, jövendőbéli paphoz méltóan, az intelmek, figyelmeztetések sem. Jól tudta, hogy barátja szinte csalódna, ha mindezek nem kerülnének a levélbe. Épp lezárta a borítékot, mikor az egyik inas lépett be, hogy szóljon: tálalják a vacsorát. George az inas kezébe nyomta a levelet, megköszönte a munkáját, majd lesietett az ebédlőbe.
Némán ették az első fogást. Nem volt vacsoravendég, így szóba kerülhetett George elutazása. Erről persze senki sem kezdett szívesen beszélni, mert félő volt, hogy veszekedés lenne a vége. Már a második fogás felénél jártak, mikor George úgy érezte el kell kezdenie ezt az előreláthatóan kellemetlen beszélgetést.
- Vacsora után szólok Mr. Bailey-nek, hogy kora reggel vigyen ki az állomásra – Mr. Bailey a család egyik inasa volt, aki mióta Lord McAdams autót vásárolt, a sofőri feladatokat is ellátta.
- Elmegyünk veled – szólalt meg Sarah lelkesen, hogy elejét vegye a szülők szúrós megjegyzéseinek.
Lady McAdams semmit sem szólt, csak sóhajtozott és halántékát dörzsölgette fájdalmas arccal. George jól tudta, hogy anyja efféle reakcióiban több a színjáték, mint a valódi elkeseredés. Lady McAdams ugyanis egy dolgot féltett: a vagyont. Jól tudta, hogy George idővel a maga útját járná, de, hogy a birtok és minden pénz kikerüljön a család kezéből, az rémes jövőkép volt az asszony számára.  George tudta, hogy anyja valójában egyikükben sem bízik meg. Talán Sarah volt az, akit a leginkább képes volt befolyásolni. De George nem sok jóra számíthatott, miután lemondott örökségéről. Lady McAdams ugyanis őt szándékozta felelőssé tenni bármilyen esetleges katasztrófa bekövetkezéséért. George mindezekkel nem tudott mit kezdeni, nem volt ő más, csak egy bűnbak, egy rosszul megírt régi megállapodás miatt. Már régóta érezte, hogy szülei, de főleg anyja tiltakozása a papság ellen csak ürügy.  Apjában látta az őszinte aggódást, hogy talán rosszul nevelte fiát. George neki akarta bebizonyítani, hogy igenis rendes férfit faragott belőle. 
Vacsora után a könyvtárszobában ücsörögtek némi teasütemény mellett. Lord McAdams egyszer csak félrevonta George-ot. Néhány nappal ezelőtti zajos vitájuktól eltérően most a lehető legmelegebb atyai hangnemben szólt hozzá:
- Remélem, nem fogunk túl ritkán látni itthon.
George-nak jól esett ez a mondat. Hosszú idő után most először érezte az őszinte szülői szeretetet apja hangjában.
- Jövök, amikor tudok. Nem hagynálak egyedül ennyi nővel - mosolyodott el.
- Ne is emlékeztess! – felelte apja játszott elkeseredéssel, a szemeit forgatva. – A húgaid még csak-csak, de anyád…
George együtt érző mosollyal pillantott apjára. Jól tudta, hogy Lord McAdams már egy ideje nem lehet úr saját házában. Felesége rég átvette az irányítást. George érezte, hogy apja minden felháborodása mögött őszinte aggodalom bújik meg. A pénzzel, az örökséggel és a birtokkal kapcsolatos gondokat Lady McAdams igyekezett férjébe sulykolni.
- Jövök, amikor tudok – mondta George vigasztalón. Boldog volt, hogy tudta, legalább az apja őszinte szeretettel van iránta. – Hidd el, sokat segíthetek.
- Bízom benned, fiam.
- És Sarah? – Ütött szöget a fejébe a dolog. – Tényleg Jacobhoz adjátok?
- Jacob vagy egy parasztfiú… - mondta elgondolkodva Lord McAdams. – Magam sem tudom, melyikkel járna jobban. Na, de a szerelem dolgába én igazán nem szólhatok.
- Kivéve, ha feltétlen szükséges – tette hozzá George sokat mondó pillantással.
Az apjával való beszélgetés után már jóval kevésbé aggódott távozása miatt. Tudta, hogy apja nem fogja hagyni Sarah-t belekergetni egy kényszerházasságba, és képes lesz felszólalni az ügyben, ha arra kerülne a sor.
Másnap reggel George az állomáson elbúcsúzott húgaitól, és felszállt a lancasteri vonatra. Az út nem volt túl hosszú, mert a birtoktól Lancaster csupán ötven mérföldnyire feküdt, nem messze a tengertől. A városban működött az ország egyik legjobb papneveldéje, ahová George hosszú felkészülés és sok tanulás után kerülhetett csak be.
Már évvel ezelőtt elkezdett érdeklődni a teológia iránt, és Robert atyánál kezdett tanulni. A lelkesedése eleinte inkább kíváncsiságból fakadt, mint szilárd hitéből, de idővel egyre komolyabbá vált az elhatározása. A keswicki plébános boldogan támogatta, és mindent megtett, hogy a fiút felvegyék valamelyik szemináriumba. George hálás volt a sok támogatásért, és úgy érezte muszáj bizonyítania. Legbelül azonban attól félt, hogy sosem lesz alkalmas erre a pályára, és a végén csalódást fog okozni. Fontos volt számára, hogy hibátlannak tűnjön, holott ő maga is tudta, hogy nem az. Ez a túlzott vágyakozás a tökéletességre volt az oka sokszor arrogáns és kioktató viselkedésének is.
A szemináriumba való megérkezés után félelme kissé lecsillapodott, ahogy egyre nőtt a kíváncsisága. A professzor, aki fogadta nagyon barátságos volt. Behívatta a prefektust, aki elkísérte George-ot a kollégiumba, ahol találkozhatott a többi papnövendékkel.
A szeminárium minden évfolyamán tíz-tizenöt papnövendék tanult. Bár a tanórákon külön voltak, a legtöbb programon együtt vettek részt, így az itt lakó növendékek egy nagy és összetartó közösséget alkottak.
George először a vacsorán találkozhatott társaival, miután lepakolt szobájában. A növendékek külön szobákban laktak, melyek berendezése a lehető legegyszerűbb volt. A fal színe fehér, benne egy ágy, éjjeli szekrény és ruhásszekrény. Az egyik falon nagy ablak volt, mely a szeminárium kertjére nézett, ahol nagy tölgyfák álltak, közöttük pedig kis sétány húzódott. Ez a kert népszerű volt a kispapok körében, akik gyakran töltötték itt szabadidejüket, és beszélgettek, olvastak a fűben vagy a padokon. A kerten túl sportpályák voltak, köztük egy igen nagy krikett pálya is. A testmozgás fontos eleme volt az oktatásnak, és gyakran rendeztek különféle versenyeket is. Az ilyen tevékenységek segítették erősíteni a csapatszellemet, a koncentrációt, ráadásul jó feszültséglevezető is volt a sokszor igen megterhelő mindennapokban. George maga is szerette az ilyen játékokat. A birtokon már hagyomány volt, hogy minden nyáron krikett mérkőzést tartanak, együtt a család és a személyzet. Ezek az alkalmak mindig elmosták a társadalmi rangok közti határokat, ami jó hatással volt a birtok minden lakójára.
George egy darabig elmélyülten figyelte a parkban mászkáló növendékeket, majd hamarosan elindult lefelé, mert megszólalt a vacsoraidőt jelző csengő.
Az ebédlő egy hatalmas terem volt hosszú asztalokkal, melyek egymás mögött helyezkedtek el. A terem közepén álló asztal az elöljáróké volt, akik hagyományosan együtt étkeztek a növendékekkel.
George sosem volt bátortalan, most mégis kicsit tétovázott, mikor le kellett ülnie társai mellé. Végül az egyik pad szélén foglalt helyet. Elmondták közösen az imát, a professzorok köszöntötték az elsőéveseket, majd hozzáláttak a vacsorához. George evés közben a társait figyelte, azok pedig őt méregették. Ez némileg feszélyezte, mert több pillantást is kifejezetten megvetőnek érzett. Nem tudta a miértjét, és igyekezett nem foglalkozni a dologgal. Vacsora után azonban, mikor a legtöbben az egyik társalgószobában ücsörögtek és beszélgettek, szembesülnie kellett a rosszalló tekintetek okával.
- Vajon mennyit fizethetett az apád, hogy bekerülj ide? – kérdezett rá egy másodéves megvető hangon.
- A magam erejéből kerültem ide – felelt George méltatlankodva.
- Na persze, gróf uraság – vágta a rá a fiú.
- Nem vagyok gróf. Soha nem is leszek.
- Micsoda álszent – fordult a fiú a többiekhez, akik közül néhányan osztották ezt a véleményt. – Nem a te apád Kendal grófja?
- De igen – felelt George türelmetlenül. – De nem hiszem, hogy ez számít – tette hozzá, és hangján érződött, hogy kezd dühös lenni.
- Ne játszd meg magad! Hamar meg fogod tanulni, hogy egész más itt az élet, mint egy kastély falai között – folytatta a másodéves.
George erre nem válaszolt, ami idegesítette az őt provokálókat. Mindenben lehetőséget kerestek, hogy tovább piszkálhassák őt, elérve, hogy valami hibát kövessen el.
- Talán ennyire fennhordod az orrod, hogy válaszra sem méltatod a szegényebbeket? – kérdezte a fiú. Akit láthatón élvezettel töltött el, ahogy látta, miként önti el a harag egyre jobban George-ot.
George felállt a székről, és most szemtől szemben volt kispap társával. Szeretett volna valami éleset visszavágni, de semmi igazán jó nem jutott eszébe. Ezért úgy döntött, sarkon fordul és visszatér a szobájába. Mielőtt azonban ezt megcselekedhette volna, társa utána szólt:
- Gyáva vagy, gróf uraság – George megállt, de még mindig nem felelt. Higgadt akart maradni. Sóhajtott egyet, majd szép lassan megfordult, de a fiú ebben a pillanatban orrba vágta. Ez némileg meglepetésként érte és reflexből visszaütött. Mindig hamar kijött a sodrából. Gyerekként is képes volt összeverekedni azokkal, akik provokálták őt.
A két fiú közt kialakuló verekedésnek végül a prefektus vetett véget, aki éppen belépett a helyiségbe. Azonnal rámordult George-ra és a másik fiúra, majd előbbinek intett, hogy tartson vele. George kissé csapzott volt. Szeme alatt belilult az arca, haja pedig még kócosabb volt. Szégyellte, hogy hagyta a dolgot idáig fajulni, és szemlesütve kullogott a prefektus mellett, aki csak akkor szólalt meg, mikor már majdnem elérték a folyosó végét.
- Remélem nem ábrándult ki túlságosan – jegyezte meg halványan elmosolyodva. George-ot meglepte ez a hangnem, és hirtelen nem is tudta mit válaszoljon.
- Én… én sajnálom – mondta végül tétován.
- Ne hagyja, hogy provokálják, és gondolkodjon kicsit hidegebb fejjel. Ha valaki megüt, nem kell feltétlenül visszaütni – mondta a prefektus. A férfi egy fiatal pap volt, nem lehetett még harminc se; szigorú, de barátságos vonásokkal.
- Igyekezni fogok – válaszolt George, majd kis szünet után végül feltette az őt foglalkoztató kérdést. – Miért csinálták ezt?
- Ezt főleg Stuart kedvenc időtöltése, és befolyásolja a többieket. Szeretne kitűnni – felelt a prefektus. – Már sokszor okozott bajt, de verekedésig ritkán fajulnak a dolgok.
- Sajnálom – ismételte George leszegett fejjel.
- Mivel piszkálta?
- Hogy biztos megvetem őket, és hogy protekciós vagyok – felelt George, és hallhatóan még mindig dühös volt. Ideérkezése előtt nem is gondolt arra, hogy nemesi származása esetleg bárkiben visszatetszést kelthet.
- Nos, igen. Tudja, George, a legtöbb kispap nem rendelkezik ilyen családfával, sem vagyonos szülőkkel – magyarázta a prefektus. – Az itt tanulók nagy része szegény, bevándorló családok gyermeke, akik már eleve katolikus hitben nőttek fel. Sokszor ez az egyetlen lehetőségük, hogy értelmiségi, művelt emberekké váljanak, és így támogathassák a családjukat. Stuart is ilyen.
- Csak a jobb megélhetésért jönnek a papneveldébe? – kérdezte George hitetlenkedve.
- Vannak, akiknél ez fontos szerepet játszik, de az itt tanulók mind elhivatottak – felelt a pap. – Tudja, akik idejönnek, mind olyanok, mint a fák, amiket nem metszettek meg, és teli vannak vadhajtásokkal. A mi dolgunk, hogy ezeket lemetsszük, és a végén jó pap váljék mindannyijukból. – Majd bíztatóan hozzátette: - Soha ne aggódjon, ez a legfontosabb! Viselje büszkén a nehézségeket, melyeket azért kap, hogy nehezítsék az útját a papságig! Az üdvösségére válnak majd.
A prefektus ezzel elköszönt és magára hagyta George-ot, aki gondolataiba mélyedve sétált vissza a szobájába. Mindez idáig nem gondolt bele mennyire kilóghat az átlagos szeminaristák közül azzal, hogy ilyen előkelő család tagja. Most egyszerre őt is jobban zavarta ez a tény, és kezdte megérteni miért támadtak neki a társai. Még ha a leghétköznapibb öltözékét is hordta, akkor is szembetűnő volt, hogy mennyivel jobb módban élt eddig, mint a legtöbb szeminarista. Ráadásul az is különös volt hogyan kerülhet egy protestáns nemesi család fia katolikus papok közé. Akármennyire is azt remélte, hogy a szemináriumba belépve majd maga mögött hagyhatja mindezt, tévedett. Most lett csak igazán súlya annak, hogy ki is ő valójában, és rá kellett jöjjön, hogy egy grófi cím örököséből pappá válni korántsem egyszerű feladat.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése