2016. augusztus 16., kedd

A változások kora (Részlet)

"A házvezetőnő betessékelte Henry-t a személyzeti étkezőbe, ahol még ott találta Mr. Green-t, Miss Pottert és Carlt, akik az asztal körül ültek. Mindhárman üdvözölték őt, és láthatóan még mindig a történtek hatása alatt voltak.
- Kérsz valamit? Gondolom nem sokat ettél.
- Nem igazán. – felelte tétován Henry. Nem szeretett volna alkalmatlankodni, de Mrs. Phillis, hamar hozott egy kis maradékot az aznapi vacsorából. Henry evett néhány falatot a raguból, de túl sokat nem tudott, mert nem hagyták nyugodni a történtek.
- Hogy van Anna? – kérdezte, letéve a villát a tányér szélére.
- Épp emiatt hívtalak. Lady Anna eltűnt. – felelt Mrs. Phillis mély megrendüléssel a hangjában.
- Eltűnt? De mikor? Hogyan? – kérdezte Henry döbbenten.
- Három napja. Rögtön az után írtam a táviratot. – mondta a házvezetőnő. – Megszökött, és az óta semmi nyoma. Úgy gondoltam, talán te segíthetsz.
- Bár segíthetnék. – sóhajtott Henry. Nem igazán tudta mihez kezdhetne. Anna még kiskorú volt, de elég nagy ahhoz, hogy ne kérdezősködjenek, ha egyedül száll vonatra. Három nap alatt, pedig bárhová juthatott. – miért szökött meg?
- A nagynénje miatt. – szólalt meg Miss Potter. – úgy négy napja Lady Greenwood idejött a fiával. Mivel ők az utolsó élő rokonok, ők lettek a hivatalos gyám és vagyonkezelők. Ha Lady Anna nagykorú lesz, már szabadon hozzáférhet a vagyonához és a birtokhoz is. Az öreg grófné, viszont a fiának akarja a pénzt.
- Honnan tudod ezeket?
- Lady Stewart szobájában pakoltam, Anna is velem volt, jól esett neki, hogy a szülei szobájában lehet. Lady Greenwood a fiával beszélgetett odakint. – mesélte a komorna. – Tudom, nem illendő, de hallgatóztunk. – jegyezte meg szemlesütve, majd folytatta. – A grófné igen becsmérlően beszélt megboldogult unokaöccséről, és arról is szó esett, hogy Annát szeretnék valami módon távol tartani az örökségtől. Szegény kislány. Nagyon megviselte. – fejezte be nagyot sóhajtva a beszámolót.
- Tudjuk, hogy Anna és te bizalmas viszonyt ápoltok. – szólalt meg Carl. – Ha megkerül, te talán tudod, hol lenne a legjobb helyen. Ki tudja, mit tervez a nagynénje. Álnok egy nőszemély.
Henry csak bólintott egyet, tudomásul véve a hallottakat. Szólni nem szólt, de Miss Potter beszámolója óta azon járt az agya, vajon mit is tehetne a lány ügyében. A legfontosabb először az volt, hogy megtalálja őt.
- Hol keresték eddig?
- Doverben. A környező falvakban. – felelt Mrs. Phillis. – Lady Greenwood nem hívott rendőrséget. Akkor kiderülne, mik a szándékai. Talán nem is érdekli igazán, hogy eltűnt.
- De ha előkerülne, az már bonyolítaná a dolgot. – jegyezte meg Henry. – Anna okos lány. Ha megszökött, tudta jól hová menjen. Hol szerette leginkább tölteni az időt?
- A kertben. A tengerparton. – találgatott Miss Potter.
- A nyári birtokon. – szólalt meg Mr. Green. – Lady Anna mindig szerette az ott töltött nyarakat.
- Ugyan Frank. Csak feltűnt volna egy tizenöt éves lány egy Franciaországba induló hajón. – hitetlenkedett Carl.
- Egy ilyen idős lány már könnyen elhiteti, hogy felnőtt hölgy. – jegyezte meg Mrs. Phillis, majd Henry-re pillantott, aki állát támasztva könyökölt az asztalon. Kevés jobb ötlet jutott volna eszébe a lakáj felvetésénél. Anna tényleg szerette a Loire menti kastélyt. Sokszor mondta, hogyha tehetné, felnőtt korában odaköltözne. Ahogy tovább gondolkodott, úgy lett egyre biztosabb benne, hogy ez volt a lány úti célja. Egy valami azonban aggasztotta; még ha Anna át is ért a csatornán, ki tudja meddig jutott egyedül. Henry őszintén aggódott érte. Jól tudta, hogy nem késlekedhet; mielőbb meg akart győződni arról, hogy a lány biztonságban van.
- Holnap Calais-ba utazom. – szólalt meg végül.
- Maradj itt éjszakára. – mondta Mrs. Phillis. – Reggel készíttetek néhány szendvicset neked.
- Köszönöm. – mosolyodott el Henry.
A házvezetőnő végignézett a fáradt matróz egyenruhás fiún, és szomorú hangon megjegyezte.
- Bár boldogabb időben találkozhattunk volna, hogy elmeséld merre jártál.
- Talán még lesz rá alkalom. – mondta Henry.
- Carl felkísér a régi szobádba.
Az inas rögtön fel is állt, és intett Henry-nek, hogy kövesse őt. Felmentek a csigalépcsőn a személyzeti hálószobákig, majd Carl bevezette őt ugyanabba a szobában, ahol egykor lakott. Szinte minden érintetlen volt, épp csak a libériája nem lógott a szekrényben.
- Lord Stewart nem vett fel utánad inast. – szólalt meg Carl.
- Hol van Edward?
- Elment, úgy egy hónapja. Helyette jött egy fiú, de szegény nem élvezhette sokáig a munkát. – felelte az inas. – Szörnyű, ami történt.
Henry bólintott, és csendben megállt az ablak előtt, ahonnan rá lehetett látni a magas partokra, melyeket most elnyelt az éjszaka sötétje. Carl látta, hogy Henry nem igen kapható a beszélgetésre, ezért elköszönt, és egyedül hagyta a szobában. A fiú levetkőzött, majd lefeküdt az ágyába, gondolatai, melyek egész reggel a Sarah-val való találkozáson jártak, most már csak Anna körül forogtak. Ebben a pillanatban kegyetlennek és igazságtalannak érezte a világot, amiért olyan embereknek kell meghalniuk, akik sosem tettek rosszat, és, hogy egy olyan lány, mint Anna elárvul emiatt. Henry jól tudta, milyen, ha egy gyerek idő előtt egyedül marad a világban, és ezt az  érzést sosem kívánta volna senkinek, főként nem Annának.

Másnap hamar útnak indult, csak egy gyors reggelit töltött együtt régi kollégáival. Nem akart sokat időzni; úgy gondolta jobb, ha minél előbb Anna keresésére indul. Még nem volt dél, mikor felszállt a Calais-i kompra, és késő estére már Párizsba ért. Az utolsó vonatot, mellyel eljuthatott a birtokra már lekéste, ráadásul az a járat egy másik pályaudvarról indult, így éjszaka vágott neki a városnak. Jól esett neki a hosszú gyaloglás. Képtelen lett volna aludni a fejében kavargó gondolatoktól. Lassan, komótosan sétált, és figyelte, hogy alszik el lassan a francia főváros. Idővel az utolsó kávézó is bezárt, a Notre Dame és az Eiffel torony fényei kihunytak, és eltűntek az éjszaka sötétjében. Lassacskán már csak a hajléktalan koldusok járkáltak az utcán, de idővel ők is befészkelték magukat valami kis zugba, hogy ott álomra hajtsák a fejüket. Olyan volt, mintha Henry volna az egyetlen ember a városban. Felsétált a Montmartre dombjára, és leült a még éjjel is fehéren világító Sacre Coeur előtti parkocska lépcsőjére. Némán figyelte az alatta elterülő várost. Volt valami félelmetes ebben a látványban. Az éjszaka sötétjében úszó házakat, pazar épületeket, csak néhány utcalámpa, és a sápadt hold fénye világította meg. Henry egyszerre megértette, miért intette őt óva annak idején Thewlish kapitány attól, hogy sokáig nézze a sötét morajló tengert. Most nyomasztó gondolatok lettek úrrá rajta, az élet és az idő végességéről, de mégis valahol megnyugtató volt ez a sötét, szinte halott város, mert nem történhetett benne semmi, ami rossz lehetett. Ezt érezhették azok is, akik kábulatukban a sötétlő tengerbe vetették magukat, és most ezt érezte Henry is. Rövid élete során egy dolog volt, amiről igazán megbizonyosodhatott, hogy a világ, amiben él kegyetlen és képmutató, és, hogy ő bárhová is menekülne, idővel mindez újra és újra utolérné. Két megoldás volt: az egyik, ha hagyja, hogy elnyelje a sötét, vagy az, ha eltökélten kitart, abban a hitében, hogy az ember találhat boldogságot a világban.
Ismét végignézett a párizsi háztetőkön, egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha el akarná hessegetni a lelkében kavargó sötét érzéseket, majd felállt, és tovább indult, le a dombon, át az utcákon, várva, hogy végre pirkadni kezdjen.
Végül már derengeni kezdtek a nap elsősugarai, mire megérkezett a pályaudvarra. "

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése