2016. március 17., csütörtök

Regényt írok 2. rész (egy kis magyarázat)

Sokan, akik nem ismernek régóta, talán meglepődnek, ha kiejtem ezt a mondatot a számon, hogy én bizony regényt írok. Ez valóban furcsa lehet, épp ezért, szeretném leírni, hogyan is jutottam ide, és talán utána az lesz a kérdés, hogy miért csak most?

Nos én kisgyerekkoromtól fantáziavilágról fantáziavilágra jártam, és mindig volt valamilyen kalandos, vagy vicces történet, amivel öcsémet, vagy barátaimat szórakoztattam. Ha pedig őket nem tudtam, akkor magam merültem el a képzeletemben. 
Aztán jött az iskola, a gimi, és én kezdtem úgy érezni, hogy ez nem csak gyermeki fantázia és játék, hanem valami komolyabb. Voltam novella író pályázaton, írtam verset, írtam kisregényt 13 évesen, de sosem mertem sok embernek megmutatni ezeket az irományokat. Az egyetlen, amire büszke voltam, egy 5.-es koromban írt mesekönyv volt, amit illusztráltam is. Dinoszauruszokról szólt, és második rész is írtam neki.
Aztán jött egy kapcsolat, egy teljesen más irányú iskola, és a dolog megszakadt.
Néhány éve, pontosan 2012-ben aztán felvettek egy főiskolára, ahol filmezést kezdtem tanulni. Bár az iskola nem hozta meg azt, amit képzeltem róla, de valamire jó volt. Életemben először kénytelen voltam hozzáértőknek megmutatni az írásaimat. Azt pedig nem hittem volna soha, hogy sikerem is lesz. A tanárok szerették a történeteimet, bár a filmezés kiderült, hogy távol áll tőlem, azt megerősítették, hogy képes vagyok szépen elmondani egy történetet. 
Elkezdtem, hát gondolkodni, hogy neki kezdek, és az iskolai feladatokon kívül is írni fogok. De persze mindig volt kifogás. Az ok azonban az volt, hogy még mindig féltem, és lusta voltam gépelni.
Aztán vége lett a főiskolának, a szakítás a filmezéssel megviselt. Vizuális típus vagyok, a történeteim filmként peregnek le előttem, látom a vágásokat, néha a plánokat is.
Néhány hónap múltán feléledt a kis főhős, akiről az előző posztban írtam. nem hagyott nyugodni, egész nap a fejemben motoszkált. Egy idő után hagytam, hogy élje az életét, és lassan új szereplők csapódtak hozzá. Jöttek mentek, és én egyre inkább úgy éreztem, hogy meg kell ragadjam a lehetőséget, különben ki tudja fogok-e írni valaha.
Ezért olyan jó érzés kimondani az "Írok." mondatot, mert most valóban ezt teszem. Nem vagyok író, de micsoda klassz dolog lenne, ha egyszer kimondhatnám azt a mondatot is: "Író vagyok."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése