2016. március 17., csütörtök

Regényt írok 1. rész (Az életre kelt főhős)

Ha mostanában valaki megkérdezi mit csinálok, arra azt válaszolom: írok. Milyen régen vártam erre, hogy ezt a mondatot kimondhassam, anélkül, hogy ferdítenék az igazságon.  Persze jönnek a döbbent tekintetek, kérdések, megjegyzések. "Igen írsz?" , "Biztos híres leszel" "Hogyhogy?"  stb.
Én ezen jókat mosolygok, de kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, vajon hányan fogják végig olvasni a könyvet. Már nem azért, mert jó, vagy rossz, hanem egyszerű lustaságból.

És igen, tudom-e, hogy jó lesz a könyv, vagy sem? Nem tudom. Fogalmam sincs. Az viszont biztos, hogy a történet egy írónak olyan, mint egy gyerek, akit, ha más nem fog szeretni, én akkor is büszke leszek rá. Valahogy ilyennek képzeltem az írást, és most, hogy több hete (fejben hónapok óta) foglalkozom a szereplőimmel, megtapasztaltam, milyen mikor egy mű az alkotójával nő és fejlődik.
A főhősöm hosszú évek óta a fejemben volt. Nőtt velem, a tapasztalataimmal, gyarapodott az én élményeimmel, de megbújt valahol a lelkem mélyén. Egyik nap pedig arra eszméltem, hogy a főhős, akit valamikor 14-15 évesen kitaláltam, és akkoriban egy kétdimenziós figura volt csupán, most élni kezdett. Jött ment, tette a dolgát, és én csak kapkodtam a fejem utána. Ideje volt egyengetni az útját, nehogy elkallódjon.
Furcsa érzés ez, és talán csak az érti, aki valaha próbálkozott bármilyen műalkotás létrehozásával. Kis főhősöm hosszú évek után, újra belemászott a fejembe, és most nem tehettem meg, hogy nem törődöm vele.

Bár biztosan vannak, akik a regényírás "tudományát" feltalálták, hisz ma már mindennek van tudományos magyarázása, én azt hiszem, hogy egy könyv elkezdéséhez az egyik legfontosabb, hogy szeressem és ismerjem a szereplőimet, és akkor szinte észrevétlenül megszületik a könyv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése