2016. március 23., szerda

Regényt írok 8. rész ( Átlépni a határainkat)

Az írásról az volt az első elképzelésem, hogy, bizony csupa olyan témát fogok papírra vetni, és úgy ahogy azt az én kis lelkemmel összefér. Nos a főiskolán rájöttem, hogy ez bizony igen naiv elképzelés. Most pedig, hogy regényt írok, bizony sokszor kell átlépnem saját határaimat, ha nem akarom, hogy elsikkadjon a történet. 
Néha nehéz leírni egy-egy szót, vagy akár jelenetet, de tudom, hogy a történet, vagy a főhős fejlődése érdekében fontos. Számomra például nehéz volt olyan helyzeteket megírni, ahol lelkileg esetleg fizikálisan is nagyon szenvednek a szereplők. Pedig akárhogy is, ez minden regény, sőt minden történet alapja. A szereplők, legalább annyit szenvednek, mint egy húsvér ember, és a vége vagy diadal, vagy teljes bukás. De mindez így jó, hisz az olvasó, ekkor tud azonosulni a hősökkel, ha azok nem cukormázas világban élnek. Meg akkor belefulladhatnak a cukormázba, ami meg már megint egy tragédia, szóval akkor hogy is van ez? :) ...

Hogy egy kis példát is hozzak, megosztok veletek egy novellát, az eddigi egyetlent, amit írtam, még 3 éve egy iskolai feladatra. A téma tőlem teljesen idegen volt, így sokat segített, hogy átlépjem saját határaimat.


A súgó

Ez a nap is ugyanúgy ért véget, mint a legtöbb másik. Miután elköszönt a kollégáktól, felvette kabátját, kalapját, mert kint hideg szél fújt, Schweitzer úr elindult haza a villamossal. Az szinte a színház bejáratánál állt meg és ebben a hidegben Schweitzer úr ennek igencsak örült.

Az ablakon nézett ki, közben végiggondolta a napot, az előadást. Ma kétszer húzta ki a csávából a fiatal újonc színészt, és visszagondolva az esetre büszkén konstatálta, hogy ma is nagyban hozzájárult az előadás sikeréhez. Ha jobban belegondol ő a színész támasza, sok minden függ tőle, és Schweitzer úr, a maga szürke negyvenkét évével szerette ha valamire ilyen befolyása van. Bár sose gondolta komolyan, hogy színházi súgónak lenni világ megváltó feladat, de ő az az ember volt, aki szerette a dolgok jó oldalát nézni.

Ezen szokásos gondolatok kíséretében ért haza. A külvárosban élt egy kertes házban. Belépett a kapun, ami furcsamód nyitva volt, pedig felesége ha előbb otthon volt, mindig bezárta, hátha bejönnek, mondta ő mindig.

Schweitzer úr belépett a házba, fent égett valami fény, meg mintha hangok is szűrődtek volna onnan. Elsőre úgy gondolta, biztos olvas az asszony, valami új szövegkönyvet, és ahhoz kell a villany, merthogy színésznő volt, nem is akármilyen. Schweitzer úr levette a kabátját, közben fülelt, mert a hangok furcsák voltak, és egyre kevésbé tetszettek neki. Úgy mozgott, mint valami titkos ügynök, fülelt, és egyre jobban idegesítette a fenti zaj. Mire az utolsó lépcsőfokokra ért, már árnyakat is látott kiszűrődni a szobából.

"- Árnyak... na de akkor van itt valaki más is." - gondolta, és ezzel csak két perccel ezelőtti gyanúját erősítette meg. Most nagyot fújt, mint a bika, mikor felöklelni készül a torreádort. Félelmetes volt a félhomályban, pedig nem volt egy nagydarab ember. A szobához érve elbizonytalanodott. Most hogy nyisson be? Hirtelen, és üvöltsön, és fenyegetőzzön, hogy megöli őket? Vagy csalódottan bánatosan? Mi lenne az igazán jó? Talán lemehetne késért, persze nem ölne, ő nem olyan, habár most forrongott a dühtől. De határozatlansága erősebb volt.  Félelmetes akart lenni, ezért aztán lerohant, de sietségében nem figyelt arra, hogy halkan lépjen.  Előszedte a fiókból a húsvágó kést, és talán a tudattól milyen veszélyes fegyver van a kezében, még bőszebb lett. Szinte csörtetett felfelé, és lépéseinek zaja elnyomta a fentről szűrődő zajokat, pedig ha hallja nem felfelé ment volna, mert ablak nyikorgás csattanás, tompa koppanás, faágak recsegése voltak. De ő csak ment haragosan, már úgy érezte tényleg megölné őket...

Felért... A kilincsre tette a kezét, a kést magasra emelte. Lenyomta a kilincset, és nagy lendülettel belépett a hálószobába.

- Most megva... - de csak feleségét találta ott, amint szövegkönyvét bújta, szarukeretes szemüvegében, és felnézett férjére. Riadt volt  a kés láttán.

- Na de Károly...

-Hol van?- ordított - hol az a rohadt ripacs?! Csak ő lehetett, tudom én? - és feldúltan járkált, hadonászott a késsel, benézett minden zugba

- ki? Nem értem. - habogott a feleség. Mindig jól hazudott, ma azonban remegett a hangja. A kés volt az oka.

Schweitzer úr, addigra az ablakhoz ért, és még épp látta az utcasarkon beforduló férfit. Felismerte, mert szürke ballonkabátja volt, és világos haja.

Majd felrobbant. "- Átverték, ez a ripacs, és ez a ribanc." Nem tudott jobb szót. A kést markolta, egyre erősebben. Már lilultak az ízületei. Olyan határozott léptekkel indult el, mint tán soha...

Hármat szúrt. Majd elengedte  a kést, és ahogy a lepedőn elfolyt a vér, úgy indult meg újra az ujjaiban is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése