2015. február 12., csütörtök

Lehet két helyen otthon lenni?

2009-ben voltam először Franciaországban. Emlékszem az előtt nem annyira izgatott az ország, Nagy-Britannia mániám volt. Aztán egyszer csak felbukkantak a rég nem látott rokonok, és azon kaptam magamat, hogy Július közepén, egy éjszaka Hegyeshalmon, Salzburgon, Nürnbergen át Párizs felé kocsikázunk a családdal. Négy és fél rohangászós fárasztó, esős nap, egy hét az ismeretlen mégis ismerős rokonokkal és Franciaország szerelmese lettem.

Már azután hogy hazajöttünk vágytam vissza. 
Az történt, hogy 2009 júliusa óta Franciaország egybeforrt az életemmel. Elkezdtem álmodozni, hogy majd egyszer kimegyek, megismerem jobban az ottani családomat, az országot és csupa jó élménnyel telve hazatérek. Ez sokáig álom volt. Aztán elkezdtem tanulni a franciát, és keservesen ment, mint eddig minden nyelv. Aztán lett egy jó tanárom, és most gond nélkül elcseverészek, bár még mindig jócskán van mit tanulni. :)
De a lényeg, hogy ahogy egyre jobban kezdtem beszélni a nyelvet, egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy a pár éve csak gyermeteg álom elkezdjen megvalósulni. Most pedig 7 hónapom van. Ami nagyon kevés. Papírokat, bizonyítványokat kell lefordítani, jelentkezéseket elküldeni, és várni. 

Tudom, hogy még semmi se biztos, lehet nem fogadják el a jelentkezésem. De tény, hogy most olyan pontjára érkezett a dolog, mikor valóban el kell döntenem mit akarok én kint, érdemes-e, akarom-e én ezt az egészt egyáltalán. 
Ezt valóban mérlegelni kell, ahogy mindenkinek, aki külföldre készül. Akármilyen okból is hagyja itt Magyarországot. Sok írást olvastam mostanában, ami  a külföldön élő magyarokkal foglalkozott, annyira sokféleképp lehet ezt látni, annyi ok van kimenni, és hazajönni. Kicsit elbizonytalanított az, hogy néha mekkora a szakadék  a kint élők, és az itt maradottak hozzáállása közt. Bízom benne, hogyha kimegyek sose kell majd vitába szállva bizonygatnom hazaszeretetemet, azért rövidebb vagy hosszabb időre képes voltam elszakadni innen.
Persze egész más a felfogásom, emellett az is számít, hogy nem csak a szükség visz rá, hogy elmenjek innen.
 És szerencsés vagyok. Franciaországban otthon vagyok, mert bár távoli de szerető rokonaim vannak kint, ahogy itt is. Kötődöm ahhoz a helyhez, ahogy Párizshoz is, mert többször töltöttem ott néhány napot két rokonlátogatás közt, és tavaly tanultam is ott. Nem volt sok a két hét, de nekem egy kis álom megvalósulása volt. Két hétig ott éltem, minden reggel zötyögtem a metrón, franciául beszéltem, galette-t ettem, múzeumokba jártam, ültem Montmarte-on és bámultam a városra, bevásároltam, főztem. Szeretem azt a helyet. Ismerem már néhány rejtett zugát, ahova, ha visszatérek, elszeretném vinni azt aki velem van, megmutatni igazán Párizst, Franciaországot, túl az Eiffel tornyon.
Szóval igen így könnyű... Meg lehet azt mondani, hogy majd rájövök, hogy olyan nincs, hogy második hazám, mert hisz itt születtem...
Én itt születtem, de a családom sok helyről vándorolt be ide. Lengyelországból, Erdélyből, Németországból. 
Tavaly Nagyszebenben töltöttem két napot. Sose láttam még csak képen se a várost. Egy dolog hajtott nagyon, az, hogy ott született a nagymamám, és én látni szeretném azt ahol ő kislány volt. Az első pillanattól otthon voltam a városban. Úgy jártam ott, hogy folyton azon járt az eszem, vajon ő és a dédim is sétáltak itt? Ugyanezeket a házakat látták? Vajon akkor is volt itt bolt? Elmondhatatlan érzés volt, mintha hazaértem volna, pedig tényleg semmit se tudtam a városról. Csak két napot voltam ott, de most ha rágondolok, jól tudom, hogy jutok el A-ból B-be, és van kedvenc helyem, tudom, hol van finom kürtőskalács, mennyi a buszjegy.
Ezért szeretném látni Krakkót, mert onnan is származom kicsit, és ismernem kell a gyökereimet. Ezt nagyon fontosnak érzem, egyre fontosabbnak. És már értem a francia rokonaimat.
Ők rég innen elszakadt magyarok gyerekei, unokái, dédunokái. még a 30-as években mentek ki. De a mai napig, a legfiatalabb generáció,akikben épphogy csörgedezik magyar vér, hatalmas szeretettel beszél erről az országról. Szeretnek idejárni, amikor csak tudnak, mert nekik ez olyan, mint nekem Nagyszeben volt, Bár ők legalább ismerik az itt élő családot :).
Most idén végre talán unokanővérem is eljöhet, a vőlegényével, és másfél éves kislányával, aki remélem örökli majd ezt, és ő is büszke lesz az országra, ahonnan származik.
Szeptemberben, pedig ha jól megy minden, épp hozzájuk fogok költözni. Magyart fogok tanítani unokatesómnak és talán a kicsinek is.
Hogy miért írom mindezt le, csak azért, mert egyrészt imádom ezt az országot, és valóban hazámnak tekintem. Nem szeretem azt az állapotot ami itt van, sajnos ez is hozzájárult ahhoz, hogy a kimenetel mellett döntsek, bár csak kis részben. De szeretem ezt az országot, a hagyományainkat, ünnepeinket, az íróinkat, festőinket, a piacokat, a buszon lökdösődő néniket, a történelmünket. És ezeket mind magammal szeretném vinni, hogy ott átadjam a családnak, megismerjék, mit jelent a magyar származás.
Másrészt, tán épp azért mert elmenni készülök innen, úgy éreztem muszáj megtaláljam magamat. És ehhez az kellett, hogy elkeressem Erdélyt. Őszintén nem hiszem azt már mindezek után, hogy az ember, csak egy helyen lehet otthon. A család az ami az otthont hagyja, a gyökerek. Az, hogy itt nőttem fel, persze sokat számít, de én egy olyan családba születtem, ahol megtanultam milyen fontos a vér köteléke, a származás. Büszke vagyok  a magyarságomra, de büszke németségemre, lengyelségemre ugyanúgy. Nekem ezek a helyek a családot jelentik, egy- egy állomást a család történetében. Mindenhová köt egy szép emlék még ha én csak elmesélve hallottam is.
Nem tudom mi lesz velem. Lehet egy hónap után hazajövök, lehet elvégzem az egyetemet és utána, lehet kint maradok, ott lesz családom. Bármi is lesz ahol leszek otthon leszek, ahol a család van az az otthon.
De tényleg mi értelme ennek? Lehet, hogy semmi, de én az elmúlt évek utazgatásai során, és sok egyéb változás után arra jöttem rá, hogy bárhol vagyok is, otthon lehetek, ha legbelül velem van minden amit és akit szeretek, amiben hiszek.  Magyar lehetek innen 1500 kilométerre is és érezhetem magam hontalannak a saját hazámban is.
Talán azért is írom le mindezt a katyvaszt, mert magamat akarom megnyugtatni, hogy nem árulom el a magyarságomat, ha elmegyek, akármennyi időre is. Arra szeretnék törekedni, hogy továbbadjam mindezt a szépséget és jót amit ez az ország jelent nekem. És ha hazajövök boldog leszek itt, ahol azt hiszem, ha akarok bárhol boldog lehetek.
De jó pár éve, hogy kicsit Lille is az otthonom lett kicsit. Szeretem az országot, a franciákat, minden idegesítő tulajdonságuk ellenére. Ideje, hogy megtudjam érdemes volt-e erről ennyit álmodni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése