2014. szeptember 8., hétfő

Párizs elbújhat Toscana mellett.

Mintegy a legutóbbi bejegyzés folytatásaként írom ezt, kicsit megkésve.
Egy hónap bőven eltelt, a mindössze 10 napos toszkán utazás óta, azóta megjártam Párizst, és miután mindig is nagy Párizs párti voltam (a mindig nagyjából az elmúlt 4-5 évet takarja), magam is meglepődtem azon, hogy a címet komolyan gondolom.
Persze Toszkánát Párizzsal összehasonlítani tökéletes hülyeség, na meg igazságosabb lenne akkor már egy Firenze vs. Párizs párbaj, de, hát mindegy. :)
Talán inkább én változtam, és amit Párizs adhat, az nekem már nem kell, elég, és rátaláltam arra a hely(típusra) amit magamhoz igazán közel érzek.
De természetesen Párizs a szívem csücske marad, különösen a Rodin Múzeum, az éhenkórász verebeivel. Erről fogok írni külön, mert szép hosszú téma, mármint Párizs, nem a verebek.

Szóval Toscana. Rengeteget gondolkodtam, azon mitől olyan különös ez a hely. Mert ott van gond, magas adók, a világhoz nem értő politikusok, bűnözők, és igazából még itt Tatbányán is fotózok olyat, hogy simán eladom: Ez Toscana. Amitől viszont tényleg ámulatba ejtő, azok  a gyönyörű házak, utcák, az Appenninek, és persze az emberek.:) Az emberek, akik kedvesek, mosolyognak, segítenek, és rajtuk látszik, hogy igazán szeretnek élni. Ha valaki idejön, biztosan feltöltődik.

Miután Cecinába érkeztünk, ez egy Livornótól kb félórára lévő kisváros, elég csendes, nincs is ott semmi különös, viszont szerintem itt készítik a világ legjobb pizzáját, amit az egyik legjobb fej és legmókásabb pincér szolgál fel. :) Esténként vándor bábszínházas, klasszikus meseátiratokkal szórakoztatja a gyerekeket, van vattacukor, popcorn, van mutatványos, rengeteg árus, a bábszínházas újragondolt Piroskájában a farkas épp attól szenved, hogy megfeküdte a vadász a gyomrát, akit amúgy csak mohóságból falt fel, a gyerekek jóízűen kacagnak. Aztán ki a tengerpartra, és csak hallgatni ahogy morajlik a tenger, és villódznak a fények távolban Elba szigetén. Minden bazsalikom illatú, tényleg, és akkora cseresznyéket kapni a zöldségesnél, mint nálunk a sárgabarack. Szóval ki ne akarna itt lenni?
Apropó óriás cseresznye. A szüleim mesélték nevetve, hogy egy neves magyar gyümölcslé márka azzal reklámozta a termékét, hogy lejáratta az olasz gyümölcsöket, valami olyan "poénos" szöveggel, hogy az ottani gyümölcsöket túl sok nap éri, ezért fényvédővel kell kenni őket stb.
Természetesen ezután belső poén tárgya volt, hogy vajh meg merjük-e kóstolni a fényvédős, napon túl aszalódott barackot, vagy szilvát. :)
Már önmagában ez mind bőven elég volt, hogy a lehető legtökéletesebb helyen érezzük magunkat, de nem álltunk meg itt, kisebb nagyobb kirándulásokat illesztettünk a Cecinában töltött egy hétbe.
Volterrát már írtam, oda ha valaki erre jár mindenképp  érdemes elmenni, rengeteg látnivaló, gyönyörű panoráma, és igazi toszkán hangulat.
Mivel két napig zuhogott az eső, az álmom, hogy egy napra átvonatozzak Firenzébe, füstbe ment.
Helyette viszont ez első adandó alkalommal összekaptuk magunkat, és elautóztunk Piombínóba, onnan pedig fel  a kompra, és Irány Elba.
Tavaly már bejártuk Portofferaio-t ami a sziget legnagyobb kikötője, magával ragadó halászvároska, méregdrága boltokkal, nem is igen mertem jobban megnézni a kirakatokat. Érdekes volt megérkezni, mert ide is másodszorra jöttünk. Délben érkeztünk, úgyhogy felkerestük az első pékséget, azt ahol már tavaly is jártunk. Nagyon jó volt, ilyenkor mikor visszatérek valahova, mindig kicsit olyan mintha otthon volnék.
Miután jóllaktunk tettünk egy tiszteletkört a városban, majd felkerestük a buszpályaudvart, hogy körbenézhessünk a szigeten. Persze semmi se úgy volt, ahogy akartuk, mert a napi jegy fejenként 8,50 euro volt, amin akkor elhűltünk, később senkit se izgatott a pénz.
Felpattantunk a buszra, és egy kis kitérővel a sziget túlvégén kötöttünk ki, Marina di Campó-ban. Azt hiszem, ha már elegem lesz mindenből, és úgy döntök álmaim vidékére költözöm, akkor vagy ide, vagy Saint Tropezba költözöm.
Gyerekként nem jártam tengerparton, mindig jó volt a Balaton, meg minden más tó. De azért volt egy álomképem a tökéletes tengerpartról. Sárga homok, napozó ágyak, virágok, színes napernyők, és a tenger tiszta, olyan mint a Balaton.
És mily nagy meglepetés Elba szigetén ott volt ez a tengerpart. Én átmentem gyerekbe, és onnantól nem érdekelt semmi addigi kellemetlenség, mert volt bőven az is, csak vigyorogtam, mint a vadalma, hogy micsoda helyen vagyok. :)
Majd töltök fel képet, de elöljáróban annyit, hogy ez a strand, egy kisebb öbölben van, vagyis nem is túl kicsi, mert a strand igen hosszú, nagyon nyugodt vizű. Egyik oldalról a hegyek, másik oldalról a pici halászfalú fogja közre.  Utóbbi utcáin tettünk is egy kört, sajnos sokat időzni nem tudtunk, mert pillanatok alatt este lett, és ment az utolsó hajó. Marina di Campó egy omladozó, több százéves házakból álló kis falu , lépcsőkkel, hangulatos picike terekkel, lépcsőn pihenő macskákkal, az ajtó előtt sorakozó cserepes virágokkal, és a kis utcákban megbúvó tavernákkal. Nem hiányzik semmi.
 Elba szigete után még két napunk maradt, ami strandolással, étterem járással, hullámok bámulásával, öcsémmel bemutatott parádés labdajátékkal telt. Utolsó este, még újra ettem egyet a kedvenc pizzámból, megnéztük a bábszínházat, most nekünk is járt a popcorn, majd másnap, szomorúan, én legalábbis az voltam, elhagytuk Cecinát.
Sajnos rosszul kezdődött a hazaút, mert, eltévedtünk, és 3 órával később értünk Luccába, ahol mintegy nosztalgiaképp megebédeltünk, majd bementünk egy cipőboltba, ahol a cipész lenézte a sarut a lábamról. bár egy nyelvet nem beszéltünk de csak-csak elővette a fényképezőt és lefotózta, majd mikor cipőt próbáltam, odajött és alaposan megnézte, hát így lesz a szegedi készítésű saruból a következő év olasz lábbeli slágere :). Persze a bácsi utána nem győzött köszönetet mondani.
Ezzel aztán csak elhagytuk Toszkánát és várt ránk az Appenninek, a Pó síkság, végül az Alpok.
Majd egyszer csak ott voltunk a napfelkeltében a Balaton parton, és én azt kívántam bár mindenhol lehessek egyszerre.

















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése