2014. július 18., péntek

Nagyszebenbe nem Segesvár felé visz a vasút, avagy folytatódik az Erdélyi utazás :)

Úgy döntöttem, egy hosszú regénybe sűrítem az Erdélyi kiruccanás utolsó 2 napját. :) Előre is elnézést.

Szóval rózsasziruptól enyhén ragacsos fényképezővel, fájós lábbal, reménykedve, továbbálltunk Kolozsvárról.
Meg kell jegyezzem a szívemhez nőtt a város, és egyáltalán nem voltam boldog, hogy mennünk kell. De hát 2 nap az két nap. Én egyébként imádok utazni, és mindenhol pillanatok alatt belakom magam, vagy nem is tudom, hogy lehet ezt kifejezni. Egyszerűen bárhol otthon érzem magam, ha már tudom, hol van egy két nagyobb csomópont, és persze egy bolt, vagy piac.
És akkor itt el is kell mondani, hogy bárhol vagyok az egyik első, hogy boltba megyek. Az egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy ha idegen helyen vagyok, leugrom a szupermarketbe, ha van piac, akkor oda, mert a piacok szerintem a 10 legjobb hely közt vannak a világon. :) És nézelődök, hogy mit lehet kapni, mit esznek ezek a népek. a Piacon pedig az a sok ember, rengeteg benyomás. Sokat meg lehet tudni az adott helyről.
Tavaly például Párizsból hoztam vajat, kenyeret meg ilyeneket, és tök jó volt itthon azt enni. :)

Visszatérve, szomorúan búcsúztunk Kolozsvártól. Öcsémmel meg is beszéltük, milyen jó lett volna még egy NYUGIS nap a városban.
Na de tovább mentünk, és minden simán ment egészen Copsa Mica -ig Itt kellett átszállni. Addig aludtunk, meg én gyönyörködtem a tájban. De aztán leszálltunk ebben a városban Erdély gyöngyszeme, egy igazi gyárváros, tán még Almásfüzítőnél is durvább, és nyomasztóbb. (nekem Almásfüzítő mindig az volt)
Szóval itt várakoztunk, végül felszálltunk egy vonatra amire ki volt írva: SIBIU (azaz Nagyszeben) ... Aha, csakhogy ez a vonat Segesvárra ment, és a kalauz kedvesen le is szállított minket, és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, eljutunk Szebenbe.
Le is szálltunk egy teljesen rusztikus megállóban, ami konkrétan egy vasúti átkelővel egy helyen volt. Csak a zöld dombok, düledező peron, egy öreg román házaspár, és egy roskadó állomás épület, tényleg festői látványa tárult elénk. És tényleg szép volt, és nyugodt, kicsit mintha visszautaztunk volna az időben.
A házaspártól azért megtudakoltuk, hogy mikor jön a vonat, de ők csak románul beszéltek, de azt hitték, ha nagyon mutogatnak, majd értjük, de végül a lényeg a SIBIU és a DÁ szavak voltak ebből tudtuk, hogy jók vagyunk. Jött is a vonat és mosolyogva, integettünk egymásnak a házaspárral.

Megérkeztünk hát Szebenbe, délután 2-kor 4,5 óra volt az út. Megtaláltuk a szállást, megrohamoztuk az első szupermarketet, ami közvetlen a hotel mellett volt. Nem mellesleg Profi, ami gyerekkorom kedvenc boltja, mert mindig ott vásároltunk, még mielőtt az ilyen hipermarketek feltűntek volna, és szomorú voltam mikor itt megszűnt. Jellegzetes Profi illat volt, tök jó volt. :)
Ezután jól beuzsonnáztunk, majd mivel tétlenkedni nem volt idő, nekivágtunk a városnak.
A szállásunk kb 10 percre volt gyalog a belvárostól, egy ilyen kertes házas övezetben. Tök jó és olcsó. :)

Nagyszeben nagyon szép város, persze itt is van szocialista blokk, meg panel, meg kertváros, de az kell. Hanem a belváros... Régi színes házak, lépcsők, alagutak, sikátorok. Na meg a tudat, hogy itt élt Nagyim kiskorában. :) Szóval teljesen magával ragadott.
Beültünk egy magyar kávézóba, ahol mily meglepetés, öcsém szebeni ismerősével futottunk össze. :) Volt nagy öröm, gyors, villám beszélgetés.
Ezután körbejártuk a várost. Hihetetlen mennyi galamb van. (én irtózom tőlük, az egyik legnagyobb félelmem a galambok.) De itt a gyerekek nagyon jól eljátszottak velük, sőt már-már zaklatták őket. Szegény galamboknak épp csak pillanataik voltak, hogy felfrissüljenek a szökőkútnál, majd kergették is őket tovább.

Másnap én bementem a városba Lei-t váltani. Nagy nehezen egy OTP-ben sikerült, ahol egészen baráti áron váltottak. Ezután beugrottam a Billába, venni néhány apróságot, meg persze szuvenírt. Majd délben találkoztam öcsémmel, és megebédeltünk egy igen hangulatos sétáló utcában.

Délután pedig, miután kifizettük a szállást, felpakoltunk némi vizet, kibuszoztunk a skanzenbe. Ez az Astra Múzeum nevű létesítmény, egy hatalmas erdős, mezős területen fekszik. Nekünk mindössze 2 Lei volt a belépő, egyébként 10 Lei felnőtteknek. A hely pedig úgy néz ki, hogy ha van egy egész napod akkor bejárod az egészet, el sütögetsz a hargitai házak másolatai előtt, hűsölsz a malom árnyékában, de akár olvasni is leülhetsz az egyik kékre festett parasztház verandáján. :) Tényleg bámulatos. És Erdély minden jellegzetessége megvolt ott.. Na jó egy nem az emberek.
A házakba bemenni nem tudtunk, igaziból nem is derült ki, hogy sose lehet, vagy csak most nem, mert minden be volt zárva, viszont ha bekukkantottunk, be volt rendezve az összes ház.
Szóval itt eltöltöttük a délután és az este egy részét, majd kb fél 9-re visszatértünk a szállásra. Öcsém aludt egyet, én pedig visszanyargaltam a Kolozsvár óta sebes lábammal ( :D ) a belvárosba, mert ez volt az utolsó nap és én szerettem volna átadni magam annak az érzésnek, hogy Igen itt vagyok, és milyen jó és milyen szép, és most csak élvezem a pillanatot. :) Körbesétáltam a Kis és a Nagyteret, csináltam fotót pár angol turistáról a Hazugok hídján, bementem a Billába, és végig futottam újra a termékeket, csináltam pár fotót, majd jött öcsém. Beültünk egy étterembe, ahol elég finom pizza volt, de szörnyű lassú kiszolgálás, meg egy orrturkálós okostelefonozós férfi.
Az volt a terv, hogy 10-kor már alszunk, mert, hogy másnap hosszú út vár, de alapból 11 után hozták ki a pizzát. Ezután én még körberángattam öcsémet a tereken, meg néhány utcán, hogy addig el nem megyünk míg nem csináltam  pár esti képet. Fotóztunk is, és én tök szomorú voltam, és még utoljára lefotóztam a teret, abból a szögből, ahogy először láttuk. Ez már tényleg a vég. :) Úgy megállítottam volna akkor a pillanatot, hogy örökké Nagyszebenben álljak azon a téren, és a gyerekek kergessék a galambokat, a bohóc hajtogassa a lufit, és csörömpöljenek a csészék a teraszokon, és csevegjenek az öregek a padokon.
Mindig ez a rossz, de az egyik legjobb is, az utazásban, hogy mikor utolsó perceket töltöd valahol mindent látsz egyszerre ami ért, amit éreztél, ami történt, és szép lesz, hogy sebes a lábad, meg ragad a fényképezőgép, meg minden.  Amúgy ezt túlzás nélkül így gondolom. :) És tök jó volt leírni.

Egyszóval búcsút vettünk másnap 8-kor Szebentől. Végig gurítottam a bőröndömet a fél városon, és rendesen el is indultunk a vonattal. Én legeltettem a szemeimet, meg az objektívet a szép tájon, majd a szokásos, alvás, zenehallgatás, amőbázás, és persze a székely öreg úr elképesztő történetei és viccei, amiken tök jókat kuncogtunk. Az egyik egy kínai nőgyógyászról szólt, aki ideköltözve tehénpásztorrá avanzsálódott.
Sajnos a bácsi Déván leszállt, így több történetben nem volt részünk. Kaptunk viszont helyette 2 és fél óra késést, de végül Csak beértünk Pestre, rózsaszirupostul, dióskalácsostul, mindenestül. :)

























Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése