2018. december 29., szombat

Kedvenc olvasmányaim 2018-ban


Idén felhagytam az aktív blogolással, úgy éreztem, nem tudnék minőségi bejegyzéseket hozni, és az egyéb teendőimtől sem akartam elvenni az időt. (Inkább csináljak egy-két dolgot jól, mint sokat közepesen. Ugye… J )
Szóval nem tudom, hogy ez a jövőben változik-e, mert rengeteg ötletem lenne, de majd meglátjuk, mint hoz a 2019-es év. Viszont akármennyire is hanyagoltam a blogot, azt már év elején eldöntöttem, hogy decemberben összeszedem a kedvenc olvasmányaimat, és ez úgy érzem, nem maradhat el. 2018 nálam egyértelműen a klasszikusok és a háborús könyvek éve volt, de rengeteg olyan olvasmányom is akadt, amiket azelőtt még csak nem is terveztem, hogy elolvasok. 100 könyvet faltam fel idén, és ezek között rengeteg zseniális alkotás van, de én igyekeztem a 10 legjobbat összeszedni. Meg kell említenem azonban néhányat, amik bár hajszállal lemaradtak, de így is a kedvencek sorát gazdagítják. Ilyenek voltak: Boris Vian: Tajtékos napok című regénye, ami az abszurd és teljesen elborult világával olyan érzelmeket mutatott be, amik a lelkem mélyéig hatoltak, és sokáig a hatása alatt voltam. Ugyancsak megrázó és egyben felemelő élmény Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül című könyve, aminek hatására idén számtalan Karinthy művet vettem a kezembe, és az egyik kedvenc írómmá vált. V.E. Schwab is végérvényesen belopta magát a szívembe; idén három könyvet is olvastam tőle (Viszály, A fényigéző és az Egy kegyetlen dal), és mondanom sem kell, nehéz volna egyet választani közüle, mert mindhármat másért imádtam. És meg kell említenem még Shakespeare-t, akitől idén a legtöbbet olvastam, és a Hamlet vagy a Vihar vagy épp a Szonettjei csodás olvasmányok voltak.
A lista tehát állhatna akár 80-90 tételből is, de végül azt a 10 könyvet választottam ki, amik inspiráltak, amik olyasmit adtak, amit talán egész életemben cipelni fogok magammal, és amik után tényleg máshogy tekintettem a világra. (A lista nem rangsor, arra már tényleg képtelen lennék)

***
1.  A TELJES MAUS
Vannak témák, amikről olykor azt mondjuk, hogy már túl sokat beszéltünk róla, és a csapból is ez folyik, hát a Holokausztról is sokszor hallok hasonló megjegyzéseket. Így van? Ki tudja, ezt mindenki maga dönti el, de én azt hiszem, ez olyan téma, amiről nem lehet eleget beszélni, mert olyan trauma az emberiség történetében, amihez fogható kevés akadt. Art Spiegelman pedig egészen egyedi módon mutatja be az eseményeket. Édesapja és édesanyja megpróbáltatásait képregényben írta és rajzolta meg, és sokat elmond az alkotás nehézségéről, hogy 12 éven keresztül készült. Nagyon őszinte, nagyon emberi mű, ami – köszönhetően a rajzoknak is – igazán közel hozza hozzánk a náci terror borzalmait, s közben nem mentes a finom humortól sem, ami csak még élőbbé és megrázóbbá teszi a történetet. A Maus egyértelműen helyet érdemel a listán.

  
2. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: ESTI KORNÉL
Kosztolányi idén bekerült a kedvenc íróim közé. Zseniális könyveket olvastam tőle/róla, és mindenképpen fel akartam tenni a listára. Az Esti Kornél olvasása közben, végig azt éreztem, hogy ez a könyv a lelkem egy olyan részéhez beszél, ami nagyon vágyik, hogy szóljanak hozzá – a feltörekvő íróhoz, a művészlélekhez. Kosztolányi elvisz egy világba, a korabeli Pest és Európa világában, ahol a költő és az író még megbecsült tagjai voltak a társadalomnak. Megpendít az emberben olyan húrokat, amik arra ösztönzik, hogy alkotni, élni akarjon. Merthogy Esti Kornél aztán él, és bár sokszor kifejezetten negatív figura, mégis könnyű vele azonosulni. Inspiráló alkotás, és bár nem minden novella kötötte le teljesen a figyelmemet, az vitathatatlan, hogy Kosztolányi bármiről gyönyörűen tudott írni.



3. GEORGE ORWELL: 1984
Ez az év többek közt az újdonságok éve is volt. Disztopiát sosem olvastam, valahogy nem érdekeltek, viszont Orwellel szemeztem egy ideje. Nehéz volt dönteni, hogy az Állatfarm vagy az 1984 kerüljön-e fel a listára, de aztán egyértelmű lett a dolog. Az 1984 olyan jövőképet vetít elénk, ami sajnos sokkal valóságosabb, mint elsőre tűnik. Akár így is élhetnénk, és szinte így is élünk. Brutálisan kegyetlen alkotás egy olyan világról, ahol még az sem mindegy, mire gondolsz éppen. Az utolsó oldalak olvasása közben összeszorult a gyomrom, és a végkifejleten még most sem tettem túl magam. Az 1984 kötelező olvasmány. Olyan könyv, amit egyszer mindenkinek el kéne olvasnia.




4. JÓKAI MÓR: A KŐSZÍVŰ EMBER FIAI


Jókai az általános- és középiskolai irodalom órák egyik mumusa. A könyveit sokan nem olvasták, félbehagyták, vagy nem szerették, aminek főleg az az oka, hogy túl korán adják a diákok kezébe. Én annak idején a Kőszívűt végigolvastam, és szerettem is, de az Aranyemberrel már meggyűlt a bajom. Most, majd 17 évvel később újra belevágtam A kőszívű ember fiaiba, és hát, zseniális volt. Jókai nagyszerű mesélő, sokszor nem bírtam letenni a könyvet, a Baradlay fivérek pillanatok alatt belopták magukat a szívembe. (Richárd azóta is az egyik titkos regényhős „szerelmem”. :D )
De komolyan, ez a könyv csodás korkép, kordokumentum és nem mellesleg egy izgalmas, megrendítő történet, ami felnőtt fejjel olvasva biztosan maradandó élmény.





5. KURT VONNEGUT: AZ ÖTÖS SZÁMÚ VÁGÓHÍD
Mint fentebb írtam, ez az év a háborús könyvek éve is volt, és ez meg is látszik ezen a listán. A háború rémtetteit, borzalmait számtalan módon mesélték már el, rengeteg megrázó, elborzasztó és hősies alkotás születet, de az biztos, hogy úgy még senki sem mesélt, mint Vonnegut. A második világháború egyik legborzalmasabb eseményét – Drezda bombázását – olyan abszurd és groteszk módon írja le, amire szerintem nem igen van példa. A főszereplő Billy Pilgrim az időben ugrálva tárja az olvasó elé életének fontos mérföldköveit, köztük Drezda bombázásának időszakát, s közben egy elsőre meglepő sci-fi szál is színesíti a cselekményt. Bármennyire is abszurd ez a világ, a végén egyetlen tanulság van: Amit az emberiség egyszer elkövetett, annak már mindig nyoma marad, az idő nem törölheti el. Örökre létezni fog az idő végtelenségében.



6. OSCAR WILDE: DORIAN GRAY ARCKÉPE
Nagyon ritkán mondom azt, hogy valaki zseni (Mozart, Chaplin Toulouse-Lautrec a kivételek), de Oscar Wilde vitathatatlanul az. Akármit ír; komédiát, regényt, mesét, balladát, az mind örök nyomot hagy az emberben. Idén tőle is sokat olvastam, de a Dorian Gray a sok zseniális mű közül is kiemelkedett. Wilde-hoz hű cinikus, szarkasztikus társadalomkritika és görbe tükör korának embereiről, de még rólunk is. Örökérvényű alkotás az emberi romlottságról, arról, milyenek is vagyunk mi. Olvassatok Oscar Wilde-ot!




7. ANTONY BURGESS: GÉPNARANCS
Ez az egyik olyan olvasmányom az elmúlt évből, amit ezelőtt sohasem terveztem kezembe venni. Kubrick filmjét annak idején kétszer is láttam, és az egyik legmeghatározóbb filmélményem lett, de a könyvet a kezembe venni… Ehhez nem éreztem késztetést. Aztán valami olyasmit kaptam, amire egyáltalán nem számítottam. A regény nyelvezete, az orosz szlenggel nagyon rendhagyó, de néhány oldal után már fel sem tűnt.  Valami pluszt adott az egészhez. Alex története a végletekig brutális, miközben kemény erkölcsi kérdéseket feszeget. Kiölhetjük, úgy a bűnözést, hogy emberekből kvázi gépeket csinálunk, megfoszthatunk bárkit a szabad akaratától? A Gépnarancs nem mindennapi jellemfejlődést tár elénk, és egy biztos: ez a könyv nem való mindenkinek, és mégis csak azt tudom mondani, hogy olvassátok, mert nyomot fog hagyni, sokkal mélyebbet, mint elsőre gondolnátok.




8.  RAY BRADBURY: FAHRENHEIT 451
Ez a könyv egyszerűen gyönyörűen van megírva. Minden mondata gondos műalkotás, ami jól esik a szemnek és a léleknek. Néha el is felejtettem, hogy disztopiát olvasok, és ilyenkor mindig villámként hasított belém a tudat, hogy Bradbury egy nem kevéssé nyomasztó világot tár elénk, mint Orwell. Épp csak itt elhiheted, hogy neked jó, hogy nincs okod panaszra, miközben megfosztanak lassan mindentől, ami emberré teheti az embert. Egy világ ahol olvasni bűn, ahol a könyv, a tudás és még annyi minden tiltott dolog. Bradbury kisregénye is azért olyan nagyszerű, mert sokkal közelebb áll a valósághoz, mint kéne. Ez pedig nyomasztó és elgondolkodtató felismerés. Tanulságos, emlékezetes olvasmány. Igazi klasszikus.




9. BOHUMIL HRABAL: SZIGORÚAN ELLENŐRZÖTT VONATOK
Vannak könyvek, amik azért fognak meg, mert végtelenül egyszerűek, mert nekünk szólnak, az események szinte velünk történnek, és ettől válnak annyira nagyszerűvé. A szigorúan ellenőrzött vonatok hamisíthatatlanul cseh alkotás, és az utolsó szóig közép-európai, így magyarként is könnyű vele azonosulni. A rövidke történet egy cseh vasútállomás mindennapjait meséli el központban Milossal a fiatal forgalmista fiúval, a második háború idején. Mindennapi gondok, ismerős jellemek köszönnek vissza a lapokról, és nem hiányozhat a jellegzetes cseh humor sem. Ám a felszín alatt ott a háború, és Hrabal apránként adagolja a szörnyűségeket, amik a hátországban élőnek is jelzik, milyen borzalmak történnek a világban. Mi olvasók pedig azon kapjuk magunkat, hogy már nem nevetünk, hogy már sejtjük mi lesz a vége, és nem akarjuk, hogy az megtörténjen.


10. ROBERT MERLE: MESTERSÉGEM A HALÁL
A Mausnál leírtam, hogy szerintem a Holokausztról nem lehet eleget beszélni, de mi van akkor, ha igazán a téma mélyére akarok ásni? Ha meg akarom érteni azt, amit nem lehet – a másik oldalt? Akkor elő kell venni Merle regényét.
A mesterségem a halál Auschwitz parancsnokának élettörténetét meséli el, méghozzá E/1-es személyben, aminek köszönhetően hamarosan azon kapjuk magunkat, hogy azonosulunk a figurával. Aztán, amikor már mi is spekulálunk, hogyan lehetne „hatékonyabbá tenni a termelést”, rendezni a transzportokat, akkor döbbenünk rá, hogy tulajdonképpen, milyen egyszerűen is működött ez a gépezet, hogy nácinak lenni nem nagy művészet. Nincs itt semmi sokkoló dráma, vagy hatalmas lelki trauma, csak apró lépések, sokszor ismételt frázisok és már kész is az esténként mintaférj és családapa, nappal halálgyáros SS tiszt. Ennyi az egész. És amikor erre rádöbbensz, csak még rettenetesebb az egész.
Ezt a könyvet még sokáig nem fogom tudni kiverni a fejemből.

2018. november 19., hétfő

NK Bookclub - Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd


A könyvklubban ezúttal a háborús regényeket céloztuk meg, és az egyik olvasmányunk Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd című regénye volt. A történet a második világháború egyik legpuszítóbb eseményének, Drezda bombázásának állít rendhagyó emléket. Vonnegut hadifogolyként maga is jelen volt a város felégetésekor, és a könyvben leírtak nagy része saját élményein alapul. Az ötös számú vágóhíd azonban nem csupán egy háborús regény, hanem egy rendhagyó mű groteszk és sci-fi elemekkel. Olvasás közben azonban mégsem érezzük, hogy valami értelmetlent tartunk a kezünkben, mert itt mindennek célja van, és az üzenete nagyon is egyértelmű.



Közös értékelésünket Kriszti blogján is olvashatjátok

***

N: Amikor elolvastam a könyv fülszövegét, nagyon sok mindenre számítottam, de amit kaptam, arra egyáltalán nem. Vonnegut könyve egyszerre volt fájdalmasan realista és megrázó, s közben teljesen elvont és abszurd. Az történet kezdetekor még kicsit idegenül mozogtam a világában, de aztán pillanatokon belül megvett magának. Az időugrások, az elsőre talán szokatlan sci-fi szál valójában csak még nagyobb súlyt adott számomra a háborús jeleneteknek, talán azért is, mert Vonnegut az egészet egyfajta időtlen síkba helyezte.

K: Vonnegut stílusa az elejétől kezdve megnyeri magának az olvasót, a sci-fi és a valós elemeket ugyanis kiválóan ötvözi művében. A regényben Billy Pilgrim életének különböző szakaszait ismerhetjük meg: amikor hadifogoly volt Drezdában, a trafaldamoriaknál töltött idejét, a háború utáni életét, mikor optometristaként dolgozott és végül a halálát is. Míg a valós események Vonnegut saját életére reflektálnak, addig a másik sci-fis/fantasztikus szál valóság tartalmát maga a regény is megkérdőjelezi: egy ponton Billy saját földönkívüli élményének leírását olvassa egy könyvben.

N: A sci-fi szál valódisága tényleg megkérdőjelezhető, én egész végig vártam, hogy erre megkapjuk a választ, és kiderül, hogy az egész csak Billy képzelgése, de Vonnegut  e tekintetben is kétségek közt hagyott. A könyv ugyanis teli volt ezenkívül is olyan kérdésekkel, felvetésekkel, amik sokáig foglalkoztattak a történet vége után. A legfontosabb nyilván a Drezdai bombázás történelmi megítélése, amit itt annyira rendhagyó és annyira megrázó leírásokból ismerhettünk meg, hogy én napokig a hatása alatt voltam.
A trafalmadoriak világszemléletét az tette különlegessé, hogy ez által, hogy az idő tulajdonképpen nem is létezik, és a világon minden egyszerre történik, számomra valahogy nagyobb súlyt adott a háborús eseményeknek, amit az is bizonyít, hogy Billy rendszeresen ugrott vissza abba az időbe, és az életét valamilyen módon örökké meghatározták az akkori események.

K: Ez a világszemlélet nekem is nagyon tetszett. Billy folytonos időugrása számomra azt az érzést keltette, mintha Vonnegut arra utalna, hogy egyes események örökre beleivódnak az emberiség tudatába és mindig is meg fogják határozni a múltat, a jelent és a jövőt is, igazából sose szűnik meg hatásuk. Privátban beszéltük már számtalanszor, hogy a világháborúk hogyan hatnak ki a mai korra is: ezt az elvet az én értelmezésemben Vonnegut szépen beépítette a regényébe. Az egyik idézetben pedig ki is mondja, hogy háborúk mindig is lesznek, képtelenség őket megállítani. Az utolsó oldalakat olvasva ebbe belegondolni igazán megrendítő volt.

N: Az ötös számú vágóhíd ettől lesz annyira zseniális, hogy a maga elvont módján szembesít bennünket azzal, milyen örök nyomot hagynak egyes események az ember életében, az emberiség történetében. Ha valaki érdeklődik a téma iránt, ezt a könyvet mindenképp ajánljuk elolvasásra.


2018. november 10., szombat

NK-Bookclub - Kosztolányi Dezső: Pacsirta



Krisztivel ezúttal az egyik kedvenc közös írónktól választottunk könyvet, és nem kellett csalódnunk.
Kosztolányi a Nyugat első nemzedékének oszlopos tagja, regényei és versei máig kedvelt olvasmányok. Legendás barátsága Karinthy Frigyessel pedig garantáltan könnyeket csal az ember szemébe, ha nem a nevetéstől, akkor a meghatottságtól.
Ezúttal nem írnék életrajzi adatokat, csak arra buzdítlak titeket, hogy olvassatok tőle minél többet, gazdagabbak lesztek tőle. :)


***

K: Kosztolányi Dezső művészete egyikünktől se áll távol, ezért már ideje volt, hogy olvassunk tőle is a könyvklubban. Az Édes Annát mindannyian ismerjük, ezért esett a választásunk a Pacsirta című kisregényére, aminek nagyon örültem, mert mindenhol pozitív véleményt olvastam róla és már nagyon kíváncsi voltam rá.
A Pacsirta egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége is: olyan lélektani dráma, amely egy kisváros életébe ad bepillantást, minden örömével és bánatával együtt, főszerepben a Vajkay családdal. Érdekes módon Pacsirta elég keveset szerepel, a szülei elbeszéléséből ismerjük meg őt igazán, ő maga csak a regény elején és a végén jelenik meg.

N: Ennek a rövidke történetnek az olvasása közben teljesen elmerülhetünk Sárvár lakóinak mindennapjaiban, Kosztolányi bámulatos elbeszélésmódjának hála, mi is egyek leszünk a városka polgárai közül, együtt ülünk a vendéglőben, kártyázunk hajnalig, vagy csak köszönünk egymásnak a főtéren. Az oldalakat átható könnyed irónia; az ahogy Kosztolányi lefesti a karaktereket, sokszor megmosolyogtat, miközben tudjuk, hogy a háttérben igen komoly dolgokról van szó.

K: Ez egyébként nekem nagyon tetszett, szinte én is Sárvár lakójának éreztem magam. A karakterek annyira szórakoztatóak voltak, hogy jókat nevettem rajtuk, legjobban a párducok tivornyázása tetszett.
Főszereplőinknél érdekes volt azt látni, hogy mennyire megváltoztak, mert lányuk - aki miatt évekig elszigetelve éltek - elutazott. Újra elkezdtek társasági életet élni, színházba járni, vendéglőben enni, Vajkay Ákos pedig még egy görbe estét is csapott régi barátaival. Lányuk külseje nem csak őket korlátozta, hanem a Pacsirtát magát is, aki sose élhetett teljes életet. A tragikum nem is a lány csúnyaságában, hanem a szülők és a közötte lévő meg nem értettségben rejlik.

N: Fájdalmas volt ennek a családi drámának a felismerése, amit Kosztolányi a regény nagy részében szépen elrejtett a sorok között, és az utolsó oldalakon bontakozott ki igazán. Miközben olvastam, nem is igazán tudtam, kiket szánjak jobban, a szülőket, vagy Pacsirtát, de talán mégis szegény lány javára billent a mérleg, hiszen az, hogy a szülők nem merték felvállalni a lányukat, és ezáltal teljesen elidegenítették a társadalomtól, nem Pacsirta hibája.

K: Ahogy az se a szülők hibája, hogy Pacsirta ennyire mellettük akart maradni, hogy mindenben segíthesse őket (bár ez főleg annak tudható be, hogy ennyire óvták őt a világtól).
A Pacsirta kifejezetten olyan mű, amit mindenkinek egyszer el kell olvasnia, a mondanivalója ugyanis igazán elgondolkodtató, Kosztolányi stílusa pedig nagyszerű.


2018. október 16., kedd

NK Bookclub: Milan Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége




A könyvklubban nemrég a maga nemében különleges könyvvel foglalkoztunk. Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című regénye a Prágai Tavasz idején játszódik, és szereplőinek mindennapjain, vívódásain keresztül keresi a válaszokat az élet nagy kérdéseire.

Az 1928-ban született cseh író élete nem volt eseményektől mentes. 1948-ban csatlakozott a kommunista párthoz, de két évvel később kizárták, amiért ellenezte a személyi kultuszt. Később újra csatlakozott, kivette a részét a '68-as eseményekből is. Később Párizsba emigrált, és ma is ott él. 1981 óta francia állampolgár.

Lentebb olvashatjátok Krisztivel közös értékelésünket. :)
***

N: A Lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvnek először az adaptációjával találkoztam, és bár nem jutottam el odáig, hogy megnézzem a filmet, sokáig várólistás volt, így kimondottan örültem, hogy könyv formájában ismerkedhetem meg először a történettel.
Kundera alkotása rendhagyó, sokkal inkább egy laza cselekményre szőtt filozófiai értekezés, mint klasszikus értelemben vett regény. A szereplőkre, azok belső és egymás közt zajló konfliktusaira valamint az aktuális társadalom (Prágai Tavasz) problémáira helyezi a hangsúlyt.

K: A regény olvasása előtt én csak a címet hallottam (más formában nem találkoztam A lét elviselhetetlen könnyűségével), de amikor felvetettük, hogy ezt olvasnánk el a könyvklubba, a szinopszis azonnal felkeltette az érdeklődésem. Kundera írásmódja nem volt számomra idegen, ezért ennek a könyvnek a fogalmazásmódja is tetszett és hamar egyértelművé vált, hogy valóban nem egy szokványos regényt tarthatunk a kezünkben.
A cselekmény egyszerűsége miatt könnyen követhető - néhol engem nem is igazán fogott meg, pont emiatt az egyszerűség miatt -, amibe Kundera filozófiája szépen illeszkedik. Olvasás közben kissé olyan érzése is van az embernek, mintha nem egy regényt, hanem filozófiai értekezést vagy szakkönyvet olvasna.

N: Valóban, erre a könyvre, épp a folytonos filozófiai eszmefuttatások, megválaszolatlan kérdések miatt nehéz ráhangolódni. A szereplők, bár fontos részei ennek a szépirodalmi értekezéshez, mégsem kerülünk hozzájuk igazán közel. Kundera karakterei megosztó figurák. Tomas egy monogám kapcsolatra képtelen orvos, akiben folyamatos harcot vív a felesége iránti szerelem és a testi vágy, miközben a kibontakozó történelmi események is hatással vannak az életére. Felesége Teresa egyszerű teremtés, aki minden féltékenység ellenére képtelen férje nélkül létezni, és ott van még Sabina, a művész és szerető, aki tulajdonképpen a létnek azt a bizonyos könnyűségét képviseli. Emigrálása után hírnévre tesz szert, és csak követve lesz részese a prágai eseményeknek.
Mellettük még feltűnik néhány mellék karakter, akik közül talán Tomas fiát, és az ő sorsfordító felbukkanását érdemes megemlíteni.
A magam részéről én egyik karaktert sem tudtam a szívembe zárni, ami sokáig hátráltatta az olvasást, végül egyre inkább tudni akartam, mi lesz a vége, mi lesz a tanulság, és hála Kundera olvasmányos írásmódjának, elértem odáig, hogy többnyire megkapjam a válaszaimat.

K: Karakterek terén számomra se vált senki túlzottan szimpatikussá, egyedül talán Sabinát tudtam kissé megkedvelni.
A regényben Tomas hűtlenségét nem egészen tudtam hova tenni, illetve a túlzott szexualitást is zavarónak éreztem, mivel a cselekményt nem igazán lendítették előre ezek a jelenetek.
Személy szerint a feltett kérdésekre sem kaptam választ, valahogy félúton elvesztem a sorok között és nem állt össze egésszé. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy egyszer érdemes elolvasni ezt a regényt, mert betekintést nyerhetünk a cseh történelem egyik meghatározó korszakába.

N: A lét elviselhetetlen könnyűsége kétségkívül megosztó mű. A szexualitást olykor én is inkább éreztem hatásvadásznak, de legalábbis feleslegesnek, bár mindig próbáltam magamnak megmagyarázni az értelmét. Én is nehezen barátkoztam vele, és bár a végén pozitív érzésekkel csuktam be a könyvet, nem tudom eldönteni, szeretem-e vagy sem ezt a regényt.
Kundera könyve nekünk sajnos nem lett egyértelműen kedvenc, de ahogy Kriszti is írta, egy esélyt mindenképpen megérdemel, hiszen egy fontos történelmi időszakot dolgoz fel, amivel mi is azonosulni tudunk, valamint számtalan olyan kérdést vet fel az emberi létről, amiken - ha a könyvben nem is kapunk választ - hosszan elgondolkodhatunk.


2018. szeptember 4., kedd

NK Bookclub - Antony Burgess: Gépnarancs





Augusztusi első olvasmányunk ismét egy disztópikus, de nagyon is ismerős világba vezeti az olvasót. Burgess 1962-ben kiadott regénye komoly erkölcsi kérdéseket feszeget mind az egyén, mind a társadalom részéről.
Burgess a 20. század sokoldalú brit írója. Legalább nyolc nyelven beszélt, a zene nagy szerelmeseként zongorázott és zenét is szerzett. Gépnarancs című regényéből 1971-ben Stanley Kubrick készített filmadaptációt, mely korának egyik kultfilmje lett.



***



K: Minden irodalmi műfajnál vannak olyan művek, amelyek alapnak számítanak a kategóriájukban. A disztópiák esetében az egyik ilyen Anthony Burgess - Gépnarancs című regénye.
Ezt a könyvet évekkel ezelőtt már el akartam olvasni, de akkoriban annyira nem fogott meg a nyelvezete, hogy néhány fejezet után félreraktam, most viszont teljesen magával ragadott.
Burgess, főhőse - a tizenöt éves Alex -, orosz szlenges (hivatalosan “Nadsat”) narrálásában ismerteti a cselekményt, ami egy olyan helyen játszódik, ahol az Állam az erőszak tevést speciális módszerekkel akarja javítani.

N: A könyv különlegessége, hogy egy alapjában véve ellenszenves és kegyetlen antihőst állít középpontba. Alex mégsem ilyen egyszerűen megítélhető figura. Hiába a kifejezetten gonosz jelleme, ahogy haladunk a történetben, és ő lassan az Állam tevékenységeinek az áldozatává válik, úgy kezdjük el mi is szánni, és talán megkedvelni őt. Az Állam által végrehajtott “kezelés” ugyanis épp attól a dologtól fosztja meg, amitől az ember igazán ember lehet, és ez az eljárás rengeteg morális kérdést és problémát felvet, ami sajnos akár a mi életünkre is vonatkoztatható.

K: A regény időtlensége pont ebből fakad, hisz mivel írója nem határozza meg a kort, amiben játszódik, bármilyen rendszerben elképzelhetjük.
Burgess központi problémafelvetése kifejezetten zseniális: azt a kérdést feszegeti, hogy van-e jogunk Istent játszani és megfosztani valakit a szabad akaratától, ha ezzel a társadalom számára “jót cselekszünk”? Alex átnevelése ijesztően mutatja be, hogy mire képes az Állam céljai elérése érdekében és ezt hogyan kommunikálja a nép felé.
A kísérlet során akkor érezhetjük a legjobban, hogy átléptek egy határt, mikor Alex szeretete Ludwig van Kilencedikje után megszűnik és a szimfónia hallgatása rosszulléttel tölti el. A program nem csak az erőszakot neveli ki az emberből, hanem az olyan dolgok iránti szeretetet is, ami eddig ártatlanul hozott boldogságot az egyén számára. Ennél a pontnál vetődik fel az a kérdés, hogy valójában ki a jó és ki a rossz?

N: Miközben Brugess ezeket a kérdéseket feszegeti, és meg is válaszolja őket, nagy hangsúlyt kap a felnőtté válás is. Miközben Alex kiskorú vandálból egy szabad akaratától megfosztott kamasszá, a társadalom kiszolgáltatottjává válik, valami más is megváltozik benne. Felnő, és az értékrendje is egyre inkább különbözni kezd attól, amit a könyv legelején megismertünk. Ez a folyamat pedig újabb kérdéseket vet fel. Vajon a kezelés váltja ki mindezt? Vagy Alex egyébként is beérett volna? Ezekre az író nem ad egyértelmű választ, de sejthető az igazság. Az Állam erősen gépies világában, ahol szürkének nevelnek, és csak a munkának élhet az ember, a fiatalság igyekszik minél keményebben lázadni a rendszer ellen. Ezt teszi Alex is, ahogy teszi minden kamasz, legfeljebb kevésbé durva eszközökkel.

K: Burgess regényét én személy szerint mindenképp csak ajánlani tudom, mert egyedi hangvételével, antihősével és tematikáival eléri azt, hogy az olvasó napokig a könyv hatása alatt maradjon.